Tekintet, 1990 (3. évfolyam, 1-8. szám)
1990 / 1. szám
új esztendő, újabb évfolyam, s megannyi régi, megannyi új gond. Reménykedés és kilátástalanság, aggodalom és bizalom. Heteken át tépelődtünk, merészeljünk-e, merészelhetünk-e felelősen nekikezdeni immár harmadik évfolyamunknak, a szükséges anyagi fedezet hiányában? Támogatásért kilincseltünk, akár a koldusok, de mi nem azt mondtuk, hogy majd a Jóisten meghálálja, hanem azt: tisztes ügyre kérünk adományt, KULTÚRÁRA, s talán egyszer mindannyian büszkék lehetünk rá. Köszönet illet mindenkit, aki föltételek nélkül adott, amennyit tudott, segítve alapítványunk életre hívását. Valószínűleg csak nyolc számot tudunk megjelentetni kénytelenségből, bár valljuk: rég baj, ha csupán a gyakoriság - ami mennyiséget jelent - hitelesíti szükségességünket. De nem ámítjuk magunkat ebben az örvendetes s néha bábelien hangzavaros sajtószabadságban. Mi ezentúl sem fogunk kiabálni: keressük az emberhez és az ember életéhez méltó hangnemet, azt, amely tisztelni tudja a tényeket, bevallani a valóságot, vállalni a kételyt, dajkálni az igazságot, beismerni a tévedést. Nem folytatom, Kedves Barátunk, ódzkodom a pátosztól és a közhelyektől, mégha tudom is: a pátosz nemes érzelem, s a közhelyek nagy része régtől örökölt egyszerű igazság. E számunkban a MUNKÁVAL, a dolgozni kényszerült EMBERREL, kettejük kölcsönös, értékteremtő - avagy romboló - VISZONYÁVAL foglalkozunk. Talán nem oktalanul. Hogy miért írom ezt, hadd példázzam két, ismeretem szerint szentesítetlen, nagyapáktól testált mondással: „Úgy kell dolgozni, hogy maradjon holnapra is”, „Legszentebb imádság a jól végzett munka." Hogy mit ildomos ezeken érteni, ki-ki eldöntheti. Március végén a kényszerpályákról töprengünk - remélhetően együtt. Addig is megbecsüléssel. A szerkesztésben részt vett: Apáti Tóth Sándor, Cs. Gelencsér Ildikó, Kiss Anna, Ördögh Szilveszter. Szöveggondozó: Bor Ambrus.