Tekintet, 1990 (3. évfolyam, 1-8. szám)

1990 / 1. szám

új esztendő, újabb évfolyam, s megannyi régi, megannyi új gond. Reménykedés és kilát­ástal­ans­ág, aggodalom és bizalom. Heteken át tépelődtünk, merészeljünk-e, merészelhetünk-e felelősen nekikezdeni immár harmadik évfolyamunknak, a szükséges anyagi fedezet hiá­nyában? Támogatásért kilincseltünk, akár a koldusok, de mi nem azt mondtuk, hogy majd a Jóisten meghálálja, hanem azt: tisztes ügyre ké­rünk adományt, KULTÚRÁRA, s talán egyszer mindannyian büszkék lehetünk rá. Köszönet illet mindenkit, aki föltételek nélkül adott, amennyit tudott, segítve alapítványunk életre hívását. Valószínűleg csak nyolc számot tudunk megjelentetni kénytelenségből, bár valljuk: rég baj, ha csupán a gyakoriság - ami mennyiséget jelent - hitelesíti szükségességünket. De nem ámítjuk magunkat ebben az örvendetes s néha bábelien hangzavaros sajtószabadságban. Mi ezentúl sem fo­gunk kiabálni: keressük az emberhez és az ember életéhez méltó hang­nemet, azt, amely tisztelni tudja a tényeket, bevallani a valóságot, vállalni a kételyt, dajkálni az igazságot, beismerni a tévedést. Nem folytatom, Kedves Barátunk, ódzkodom a pátosztól és a közhelyektől, mégha tudom is: a pátosz nemes érzelem, s a közhelyek nagy része rég­től örökölt egyszerű igazság. E számunkban a MUNKÁVAL, a dol­gozni kényszerült EMBERREL, kettejük kölcsönös, értékteremtő - avagy romboló - VISZONYÁVAL foglalkozunk. T­alán nem oktala­nul. Hogy miért írom ezt, hadd példázzam két, ismeretem szerint szen­­tesítetlen, nagyapáktól testált mondással: „Úgy kell dolgozni, hogy maradjon holnapra is”, „Legszentebb imádság a jól végzett munka." Hogy mit ildomos ezeken érteni, ki-ki eldöntheti. Március végén a kényszerpályákról töprengünk - remélhetően együtt. Addig is megbe­csüléssel. A szerkesztésben részt vett: Apáti Tóth Sándor, Cs. Gelencsér Ildi­kó, Kiss Anna, Ördögh Szilveszter. Szöveggondozó: Bor Ambrus.

Next