Tekintet, 2005 (18. évfolyam, 1-6. szám)

2005 / 1. szám

szász vonzalmú és a fentebb említett „népbarát” érzelmű csoportjával, amelynek vezetője Zsindely Ferenc miniszter­­elnökségi államtitkár, majd miniszter volt. Hosszas tanako­dás után úgy döntöttek az akkor már illegális kommunisták­kal is érintkező kollégisták, hogy elfogadják az úri pártfogók anyagi és társadalmi támogatását. Noha kifogások és aggo­dalmak is kísérték „az urak és a népfiak parolázását”, végülis az mindkét fél számára hasznosnak bizonyult. Az úri pártfogók népbarát­ voltukat demonstrálhatták általa, másrészt az ide tartozó gyárosok, bankárok talán azzal is kalkuláltak, hogy a világégés utáni korszakban szövetségesre lelhetnek majd a „tisspakika” parasztságból jött értelmiségiekben, sőt, politikai céljaik szolgálatába állíthatják őket. A kollégisták pedig ígére­tet csikartak ki a belügyminiszter által garantált egyesületi au­tonómia biztosítására, amit hamarosan meg is kaptak. Létre­jött az első — törvény­ biztosította önkormányzatiságon ala­puló — autonóm, vagyis legálisan működtethető népi kollégi­um. Az úri pártfogókkal épített kapcsolat következményeként a kollégistáknak fel kellett vállalniuk — igazi népiségük felmu­tatása mellett — a népieskedés bizonyos propagandáját. Ezt legszívósabban az úri-paraszti frigy első számú sürgetője, egyben a kollégium igazán jószívű patrónusa, Zsindely Fe­­rencné, Tüdős Klára óhajtotta. Amellett, hogy magasrangú köztisztviselő felesége volt, az Operaház ruhatervezőjeként is tevékenykedett és díszes vagy inkább cifra „népi” egyen­ruhát álmodott a kollégistákra, s bele is öltöztette őket, így parádéztak népi ének, tánc - és balladajátszó csoportként. Fényes helyeken, több ízben külföldön is felléptek.­­Élénken és emlékezetemben hasonló jellegű saját fellé­pésem. A Rottenbiller utcai polgáriban, ahová 1941-ben jár­tam, bizonyos Rossa Ernő volt az énektanár, akinek azóta rangos, komolyzenei világban is láttam feltűnni a nevét. Az iskolának mindenesetre kiváló tanára volt. Kordivatként népi kórust szervezett, amelynek én lettem a szólistája, s nem any­­nyira jó hangom, inkább valódi parasztcsizmám okán. A kó­rus minden tagja fekete papundeklit csavart a cipője fölé, hogy látszatra az enyémhez hasonló csizmában legyen. Nagy színházban léptünk fel, s csodáltam, hogy idősebb, már baju­ 12

Next