Tekintet, 2007 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 1. szám

Megállok a helyemen, míg itt van velem az a másik, az én nőnemű jobbik felem! Mert mi minden van a világon! A jobb! A jobbik! Túlnan mind! Látom a sorsom, hogy hasonlít azokra, akik előttem jártak nyolcszáz éven át! S remélem, hogy engem is elfogad a világ. Ilyen idők is voltak Míg ujjal mutattak rám a süketek, vakok — én, az Isten birkája karámból karámba­ hallgatok. Mióta húzódozom e vers megírásától! És most, hogy elkezdem mégis, mennyi ellenkezés munkál bennem! De nem hagynak szótlannak az állatok, mintha orrukkal bökdösnék a tollam, hogy írjam, amitől ódzkodom. — Miért lövette le nagyapa az öregedő kutyákat, a Sajót, a Bobit? Hogy szűköltek az első lövés után, mikor fölismer­ték a sorsuk! És édesanyámék miért tették zsákba a macskát, amelyik rendszeresen megette a tojást, amelyet kitettek a fészekbe „poros”-nak, hogy oda tojjék a tyúk. — S aztán a zsákban a balta fokával ütötték, míg el nem hallgatott. Miért tették? Miért? Ok: az emberség és a jóság. A kisfiú, aki nézte, most szűköl bennem. Én hallgatok. 4

Next