Tekintet, 2009 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2009 / 3. szám

Ebéd után ültünk neki Vas Istvánnal, hogy mi is reklám­verseket gyártsunk a készülő színdarab nagyjelenetébe. Abban az eltűnt világban, még elevenen éltek a divatos reklámversek. „Jó a kedvem, hes­tillárom Grüntől vettem a csillárom.” És hogy is volt az a feledhetetlen versike az Epedáról...? És a Royál bútorról...? És az, hogy az Igmándi víztől székel a főváros...? És bizonyára ma is valamennyi 90 év feletti kortársam el tudná énekelni velem: „Elszakíthatatlan Gutman nadrág... Már téli este volt, amikor a forgóajtban váltottuk egymást Réz Pállal, aki akkor érkezett. — Hát ti meg, mit csináltatok itt egész délután? — Barkochbázd ki! — mondta neki Vas. Kétszer se pörgött a forgóajtó, Pali már mondta is , hogy társszerzésben drámát írtak, és alig néhány zseniális keresztkérdés után már eljutott a plantateáig... „Demokraták, plutokraták Igyák csak az angol teát! Nem így aki győzni akar Plántát iszik minden magyar.” Rám várt a feladat, hogy haza víve ezt, és a többi blőd (vagy blőd­­nek tetsző) kazalnyi reklámverset — Vas István csúfolódásait a háború idiotizmusán — olyan drámai szituációt kanyarítsak a költői verseny alá, hogy megtartva (fokozva!) annak viharos humorát, a jelenet arról a végzetes tényről szóljon, amit a drámában ki is mon­danak az érkező költőnek, aki szintúgy megkérdezi: — Hát ti meg, mit csináltok itt? — Megpróbáljuk megmenteni az életedet. Mert ha a színdarabban a Planta vezérigazgatója nem tenné le a telefonkagylót, és küldene 600 pengőt a reklám­versekért, akkor egy korrupt őrmester ezért a pénzért hajlandó volna kiemelni a kar­totékból és összetépni a költő behívóját a halálba... Mégis, drámaíróként csakugyan kísért Radnóti emléke. Vas István memoárjában olvastam egy történetet, melynek egyik szereplője Radnóti Miklós volt, a másik Vas István, a hal-

Next