Fedinec Csilla (szerk.): Nemzet a társadalomban (Budapest, 2004)
Fogalmak és folyamatok
Ha így van - és itt nem volna hiábavaló a filozófiai és irodalomelméleti fejtegetést a kognitív pszichológia és az élettörténet-kutatás idevágó legfrissebb eredményeivel kiegészíteni akkor milyen következtetéseket vonhat le az előbbiekből az empíriát űző társadalomkutató? Valójában mit is kutat, amikor „identitást” kutat? Megkockáztatható, hogy az identitáshoz empirikusan az (élettörténeti) elbeszélésen keresztül lehet a legközelebb férkőzni. Nem állítom ezzel azt, hogy az élettörténet-kutatással „megtalálhatóvá”, netán tudományos eszközökkel rekonstruálhatóvá válna maga az önazonosság, hiszen ahogy idem és ipse között csapong a történet, úgy mi is csak e történetet halljuk-olvassuk, mégpedig egy másik történet (saját tudományos szövegünk) segítségével, melyben az eredetit - amely már maga sem az önazonosság, hanem csupán egy történet, amint az önt meséli - interpretáljuk. A biográfiai módszer tehát lényegét tekintve a narratív identitást - a jellem és az önmegőrzés közötti feszültséget és annak narratív helyreállítási mechanizmusait - elemzi; még akkor is, ha egyes képviselői az önazonosság szót az élettörténetre cserélték.23 Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a nagy, kvantitatív survey-k az ugyanazonosság tartományában mozognak, amennyiben a külsődleges jellegek, vonások és tulajdonságok egyezését, a megrekedt és a szerzett képességeket, a rögzült azonosságokat veszik alapul; azokat a tartós diszpozíciókat tehát, amelyekről egy személy vagy csoport felismerhetőnek látszik. Az eddigi gondolatmenet szerint ebből az következne, hogy e vizsgálatok az őmagaság „támaszait” kvalifikálják, megszüntetve a kvantifikáló elme számára nyomasztó narrativitást (hiszen a történetek nagyon nehezen mérhetők). De valóban így van-e? Van-e értelme ugyanazonosságot - karaktert, és annak specifikus jellegét - kutatni úgy, hogy a vizsgált személyt vagy közösséget kiszakítjuk a narratív tudás birodalmából?24 Tudunk-e értelmet tulajdonítani a kvantifikált jellegeknek anélkül, hogy e jellegek történetével (az e jellegeket elbeszélő történetekkel) számolnánk? Nagyon valószínű, hogy nem. A kvantifikált ugyanazonosság-minták mögött ott várakoznak az elnémított hangok, ott mormognak a történetek. * Ezidáig csupán a személyes identitásról, illetve a kollektív identitások személyes megéléséről esett szó. A fent vázolt alternatív identitásmodell ugyan szerintem alapjaiban kérdőjelezi meg a szó bevett használatát a hétköznapi és a tudományos közbeszédben, mindazonáltal sokak szemében mégis csak egy árnyalatnyi különbséget felnagyító filozofálásnak és pszichologizálásnak tűnhet. Az itt tárgyalt identitások végül ismerő érzetek, legyinthet a makacs empirikus társadalomkutató, amelyeknek semmi közük a társadalmi cselekvésekhez. Erőtlen elbeszélések csupán, folytathatja, melyek alig szűrődnek ki a közbeszéd zsivajából. Mégse adjuk meg 23 Itt szintén könyvtárnyi már az irodalom, ezért csupán a biográfiai módszer társadalomtudományos térnyeréséről készült összegzésre hivatkozom. Chamberlayne, Prue - Bernat, Joanna - Wengraf, Tom (eds.): The Turn to Biographical Methods in Social Science. Routledge, London, 2000. 24 Ricoeurön túl lásd: Lyotard, Jean-Frangois - Habermas, Jürgen - Rorty, Richard: A posztmodern állapot. Századvég/Gond: Budapest, 1993.; White, Hayden: A történelem terhe. Osiris/Gond: Budapest, 1997.