Temesvári Hirlap, 1928. október (26. évfolyam, 222-247. szám)

1928-10-21 / 239. szám

13 1§3§ a, tksmm? A magyar, tanulóifjúság felsegé-­­­­lyezésére a bánsági Magyar Párt Te­mesvár—erzsébetvárosi tagozata Pe­tőfi-ünnepélyt rendezett, amelyen Hajdú Frigyes dr. méltatta Petőfit. Az előadásból itt adunk részleteket. 1842-et írunk Pest, Magyarország legna­­gyobb faluja. Lakossága túlnyon­ólag német­ajkú polgárság. Az ország főnemessége csak elvétve követi Széchenyi István példáját, a köznemesség le­sül és pusztul, a paraszt­gur dolgára jár és fizeti a tizedet, Budán nádor és helytartótanács, Bécsben a metternichi politika végvonaglásban, a trónon gyenge akaratú király, az irodalomban Vörösmarty vezérszerepe vitán felüli. A Bajza által szer­kesztett Életképek a magyar értelmiségnek­­ csaknem kizárólagos olvasmánya. Arany Jár­­­­os még Nagyszalontán a kupaktanács jegyzőkönyveit körnlöli. Ebben az 1842-ik évben jelenik meg az Életképekben egy költemény. Bek­üldötte Petrovics Sándor pápai diák. A költemény hangja friss és meglepő, a költő neve telje­sen ismeretlen. Petőfi Sándorral érdeme szerint csak egy előadásciklus keretében lehet foglalkozni. Egy előadás legfeljebb a kor festésére lehet alkalmas, amelyben élt. Hiszen csak arról írtak köteteket össze, vajjon magyar,­ tót, vagy szerb eredetű volt-e. Sem ezzel, sem összehasonlításokkal nem töltöm az időt, az ilyen fajbiológiai agyműködési zavarokon csak mosolyogni lehet. Az élete, halála és versei eldöntik ezt a vitát. Fontosabb ennél, hogy mi volt rendkívüli hatásának tulaj­donképpeni titka: az, hogy a népből sarjadt, ismerte azt, azért nem vált soha modorossá, nem tudta, mi az álpáthosz, minden erejét a népből merítvén, azt a magyar népnek sokszorozottan és finomítva visszaadta. Amikor a „Borozó” 1843­. május 22-én az Atheneumban megjelent, Petőfi Sándor pár pai diák volt Orlai Petrich Somával, Jókai Mórral és Kerkápolyi Károllyal együtt. Mint a pápai kollégium kebelében működő önképzői körnek bíráló tagja, elmondotta a szokásos megnyitó beszédet, ostorozván az efféle beszédek unalmasságát, önkéntelenül eszembe jut Ábrányi­ Emilnek pályanyertes monológja: A monológ ellen, amely a ma­gánbeszédek oly sokáig kedvelt műfaját végérvényesen kiirtotta. Már egészen Petőfi­­szerűi „A temetőben” című Gödöllőn írt ver­se, amely lényegében és lelkében levő­­ellen­téteket teljes­­művészettel és formaérzékkel domborítja ki. Ezidőtájt Petőfi már lerázta magáról az atyai fegyelmet és készült lerázni az iskola fegyelmi hatalmát is. Poéta non fit, sed nas­­citur. A költő születik és nem lesz. Ovidius atyja bottal akarta fiából a költői hajlamot kiverni és a fin­n betü­tések alatt is versben jajgatott. „Jaj, jaj, kedves apám, több verset szám ki nem ejt már”. A s­ogyorópálteámik suhogásába beleolvadt a distich­on zenéje. Petőfi Sándort alig fékezhető temperamen­tuma éppúgy végig kíséri az életein, mint végtelen, szívet facsaró szegénysége. Anél­kül, hogy valaha könnyelmű lett volna, fej­letlen, gyenge gyermekkora óta­­ harcolt az élet legi­alálosabb ellenségével, a nyomorral. 1843 november 28-án mindenből kikopva, ru­hadarabjainak eladogatásaiból élve, megér­kezik Debrecenbe. Korányihoz intézett úti­­levelében nem nagyon hízelgően ír a civis­­városról: „Mennyi szalonna,v amennyi hízott disznó van itt, a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordám. Itt ha vesz­nek is könyvet­, csak azért vesznek, hogy bélé szalonnát takarjanak. A telet e kövér város­ban húztam ki, éhezve, fázva, betegen, egy szegény, de jó öreg asszonynál, az Isten áldja meg. Ha e gondomat nem viselte volna,­ezt a levelet a másvilágról írnám hozzád.” Özvegy Fogas Józsefnénak hívták ezt a­­derék asszonyt. Február elején­ útra kel és télváz idején gyalogol Budapest felé. Egerben már töké­­te­sen kimerülve, felkeresi­ Párkányi Bélát, akit Coriolatusa már ismert költővé tett és aki akkor az érseki iroda papja volt. Párkányi is ismerte névről a költőt és na­gyon barátságosan fogadta. A vacsorán a kispapok is résztvesznek. A jó egri bor, de még inkább a nyájas környezet­be olvasztják Petőfi szivéről is a jeget. E hangulat szüle­ménye „Az egri hangok” cityű vers. „Ked­vemnek, ha magja lenne, elvetném a hó felett s ha kikelne, rózsaerdő koszorúzná a telet”, útilevelében ezt írja: „Egyheti kínos vándor­lás után Pestre értem. Nem tudtam kihez forduljak, nem törődött velem senki a vilá­gon, kinek is akadt volna meg szeme egy szegény kis­­rongyos vándorszínészen. A végső ponton álltam, kétségbeesett bátor­ság szállt meg, elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint amikor a kártyás utolsó pénzét teszi fel, életre vagy halálra.­­ A nagy férfiú átol­vasta verseimet, kiadót talált és lett pénzem és­zervem. E férfi, akinek én életemet kö­szönöm, Vörösmarty Mihály.“ Pestre érkezte után költeményei egymás­után, jelennek meg, gyorsan az irodalmi élet köz­pontjába kerül, a Csiga és a Komló ven­dége lesz, sokat dolgozik és még­­többet ta­nul. Berenger verseiből tanul meg franciául és Shakespearet nemcsak olvassa, hanem fordítja is, a shnitt óriás lángelméje lenyű­gözi, de Beranger nagyobb hatással van rá. Ami Berangernek a sanszon, az Petőfinek a népdal, ami ennek Páris népe, az Petőfi­nek az egész magyar nép. A szabadságot mindketten imádják, de amíg Berangernek megadatott a szerencse, hogy öreg koráig küzdhetett érte, Petőfi fiatalon meghalt érette. Gaethet nagyrabecsüle, ha megálla­­pitotta, hogy nincsen fizire. Az eszével rója költeményeit, nem a szivével, a szive helyén békéső van. Heinétől átvette Itt-ott a gu­­nyoros hangot és érzelmes sorok után a gú­nyomó po­ntet. Ebben az időben fordítja le mesterien Shakespeare Coriolannaát, vissza­adva az eredetinek minden szépségét. Pestien élén megírja a „János vitézt” emel­nek redetileg „Kukorica ’Jancsi” róli. De ízt Vackor Imre közönségesnek tartván, átté­résit erle János vitézre. A műnek közönség­­sikere óriási, legfontosabb irodalomtörténeti hatása pedig az volt, hogy Arany Jánost naiv eposz írására bátorította. Ha a János vitézt Petőfi meg nem rója, kérdés várjon valaha is napvilágot lát a Toldi-triológia. Ahogy növekedett hite és népszerűsége, ak­ként szaporodtak ellenségei és irigyei is. Az irigység tudvalévőié® még a körét iS pál­mának nézi, de azért az irigység tökéletes elismerés. Mennyire érthető volt ez azonban Petőfi mindenh­ol márt elhomályosító népsze­rű­ségének emelkdéséérl szemben. Pesten a­kkor már három szépírodalomi lap verseny­zett egymással A Honderű, az Életképek és a Pesti Divatlap. Petőfi az Élettké­pbe irt, tehát a Honderű ádázul támadta. Petriiche­­­vich Horváth Lázár felfedezett egy Hinder név alatt verselő törökbecsei fiatal papot, Jámbor Pál személyében. Hinder egészen csinos, szabályos verseket irt, amelyeket a Honderű agyba-főbe dicsért, szembeállítván Petőfivel. A Honderű is elismerte Petőfi nagy tehetségét, bírálta azonban tomboló temperamentumát és népies ki­szólásait. Pe­tőfi is nagy tehetség, mondja, gyémánt, azonban még eredeti állapotában, tele ka­viccsal és csiszolatlansággal. Ezzel szemben Hiador a művészi köszörülés retoriájából kikerült ragyogó szoliter. Petőfi is kamarai márvány, azonban őseredeti állapotában, míg Jámbor Pál már olyan, miként az Cano­­vának zsenije kifaragta. Ady Endrével szem­ben rézben lezajlott, részben még mindig fo­lyamlatban levő támadások sorozatát ismer­jük, ez azonban eltörpül ahhoz az ádáz ro­hamhoz képest, ami Petőfinek jutott osz­tályrészül. Néha visszavág. .Nyirbáljatok üvegházak satnya sarjadékain, a korlátalan természet vadvirága vagyok én.” Vagy:­­„Rá­gódjanak szegények, csak élősköd­jelek, hi­szen ha nem csalódom, tán ők is emberek.” 1846 szeptember 9-én megismerkedi­­k Szen­­drey Júliával, akinek naplójegyzetei és Pe­tőfi Sándor ezidőtájt született versei híven mutatják ennek a szerelemnek a keresztmet­szetét. Először Nagykárolyban találkoztak egy megyebálon és Petőfi nyomban érezte, hogy megjelent életében az igazi nő. Julia Szendrey Ignác endrődi tiszttartónak volt a leánya, ekszcentrikus hajlamú és az akkori átlagnál nagyobb műveltségű­ leány. Irodal­mi ismeretei jelentékenyek, sokat olvasott és jól ismerte az akkor divatos francia irodal­mat is. Petőfi akkor már országos hirű­ költő volt és Júliát ez a hírnév is kétségkívül von­zotta, fontolgató esze azonban a szertelen­ségre hajlamos költővel kötendő házasságtól nem remélte a nyugalmat és boldogságot. Kétségtelen, hogy a mindkét oldalon akcióba lépett intrika is igyekezett a szerelme­seket egymástól­ el­távolí­tani, de tény az is, hogy a kétség és remény időszaka 1846 és 47 telén Petőfit a legszebb szerelmi költemények megírására ihlette. „Költői ábránd volt, mit eddig érzek”, „Álmodtam szépet, gyönyörűt”. A még mindig akadály­nak látszó apai ellenkezés a költőt nem ’al­­terálja. „Elvitételek volna, mint nap a har­matot, mint, az esti­ szellő a rózsalevelet, de most mint a nyílvesszővel a zaklatott, meg­sebzett oroszlán, úgy megyek el veled.” Ju­lia naplójegyzeteiből azonban 47 januárjá­ban úgy látszik, mintha a szakítás mégis­­bekövetkezett volna A csüggecség próbaála­­taiban, de a remény felvillanó fényénél rrja a verset: „Reszket a bokor”. „Hogyha már nem szeretsz, az Isten áldjon meg, de hogy­ha még szeretsz, „ezerszer áldjon meg.” A vers megjelenik 18­17 január 16-án az Élet­képekben és általános feltűnést kelt. A költő meg s kapja a választ rá. Egy patpir­­lapon ezt a két szót: „Ezerszer Julia”. A házasságot 1846 szeptember 8-án megkö­tik és Petőfi feleségét elviszi Pestre , atyai áldás és támogatás nélkül. A boldogságnak csodálatos napjai következnek és a kesergő szerelem költője a legboldogabb szerelmi­ verseket írja. „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem” ebből a kettős érzésből fakad. „Beszél a fákkal a bús őszi szél.” A harya- zás, lemondás és,,halálsejtelem csodálatos il­lata vibrál a „Szeptember végén” , című­ köl­teményében. Itt a lovag mögött már ott ül a fekete gond. Ebben az időben mélyül el ba­rátsága Arany Jánossal és Jókai Mórral. Persze Gond anyó sem hagyja eh hi­szen most már arra nagyon rászoruló szü­leit és öccsét is tám­ogatja. Ha kölcsönre szorul, azt mindenkinek, még Teleky Sándor­ grófnak is visszafizeti. 1847-ben a gondolkodó elmék már érezték a forradalom szelét Petőfi, aki izzig-vérig re­publikánus hajlam, elsősorban. A forrada­lom 184­8 március 15-én tényleg ki is tört és Petőfi az ifjúságnak bálványozott vezére. Később azonban semmi sem sikerült úgy, ahogy gondolták. A hangos szimfóniát nagy­ kijózanodás követi A forradalmi mozgalom teljesen szervezetlen, nincs pénz,­­ nincs fel­szerelés, de van sok féltékenység és vita. Az elkeseredés i­tt-ott csodákat művel. Petőfi ontja republikánus, királyellenes verseit: (Itt a­ nyilam, mibe lőjtem­, Akasszátok fel a királyokat) és ez a propaganda népszerű­ségét megtépázza, a­z ország többsége király­­hű és gunyh­ások jelennek meg ellene itt is, ott is. Ebben a hangulatban írta meg „Az apostol”-t,­­ amely eláruja azt, hogy lázas, izgatott hangul­at­ban született.­ A háború kitört és Petőfi a hadügyminiszt­hez fordul, osszák be Bem­hez, Bemet tény­leg isteníti és iránta fiúi engedelmességgel viseltetik. Közben neje Endrődön fiat szült,­­majd felépülvén, férjével együtt útrakel. Mezőberényen találkozik Egressyvel, akinek biztatására­, bár őrnagyi rangjáról ismétel­ten lemondott, visszakerül a csatatérre. Ha­tártalanul bízik Bem sze­rencsecsillagában. „Ha ne győznénk, hisz Bem a vezérünk.” Ez lett végzete. Még ma sem érti senki, miért állott 1840 július élén Bem csatát. Mohács óta nem történt ilyen stratégiai hiba. Két­­ezernégyszáz kimerült, fáradt gyalogos szál­lott szembe huszonnégyezer teljesen felsze­relt orosszal. Petőfivel a csata napján dél­után öt és hat óra között találkozott Gya­­lokai Lajos. Gyalokai őrnagyi­ minőségben a menekülő katonákat akart sorakoztatni, ds a veszély halomra döntött minden fegyel­met.­­Ekkor Gyalokai kocsijához sietett és megpillantván az országúton* hajadonfővel* futó költőt, utállak­i­ab­ált.­­ A, költő megáll ,én szomorúan visszanéz. „Jer velem, mondja Gyalokai, kocsim , ott van a­­bokrok között” és kezét megragadva vonja magává. Petőfi keserűen felkacag: „Azt hiszed, van e ebben a pokolban legalább valaki, aki helyt merne maradni. Kocsisod is, elfutott­,­ itt nincs sza­badulás, menjünk, a jobb oldalra, ott tán menekülhetünk.” Látva Gyalokai habozását, kirántotta kezét „itt nincs idő a gondolko­dásra, én megyek, Isten veled.’’ Ezzel lefu­. lott az országútról és a hegy felé menekült, senki sem látta többé. 1849 tavaszán meglátogatta Arany Jánost megírta ott „Arany­ Jánosnál” című gyö­nyörű költeményét: „Tudom a feledés, mint az éhes kányád megölt madárral elrepült nevemmel, tudom ép, hogy siket a magya­rok hazája és mégis énekelek,, mert énekel­nem kell”. ,A világ csak, hangulat”, mond­ja. Boviczky és ime a­ költő anyjához írt ver­sében már mást jövendől­ .Anyám a­z álmok nem hazudnak, takarjon, bár a szemfedél, dicső neve költő fiadnak, anyám soká, örök­kön élt” A költőnek ezen jóslata teljesedett be. r­xTvi.m P­etőfi Sándor és kora Irt az HAJDÚ F ss»I I WINTERNITZ TIMIŞOARA Voyd-sor Tel©!1 906 Löffler-palota Ruhák Kosztümök Kabátok Bundák ““I Elegáns, mérték utáni készítés IC^SSíit a legújabb divat szerint S35ÖriTt€í~ Isid­rOttolSLöf, elsőrangú anyagból, szi­csmester­­ - Javításokat és átalakitásokat olcsón alapítva 1904 B­otl Károly 1 Gyárvárváros, Andrássy­ ut 16. sz. a., a rom. kath. templommal szemben, és pontos áll CSzkozól Iniettek után.

Next