Termés, 1943 (2. évfolyam, Tél-Ősz)

1943 / Tavasz

a csodában való hitet. A kultúra mélypontra jutott. Ma már nem egyéb, mint a megtagadott transzcendens világ jelképrendszerének üres formái, tartalmatlan, de remekmívű edényei, esztétikai formái. Babrálunk velük, rakosgatjuk, csopor­tosítjuk őket, de csak azért, mert esztétikai értelemben „szép“-nek találjuk őket.­ Csodálatos kőkorsók, fínommívű vázák, az illatos olaj, az isteni kenet, a szent krizma kiszállott belőlük. A kémia szétbontotta ezt a­­szent krizmát, elemezte, forralta, főzte, végül semmi sem maradt belőle. A korsókat, a vázákat pedig csodáljuk. Esztétikai formák, transzcendentális tartalom nélkül. — Tehát ön hisz Istenben? — kérdezte kajánul a zubbonyos. — Hiszek Istenben. Volt idő, amikor én is természettudományos „alapon" álltam. Sőt: dialektikus materialista voltam. Hittem, hogy a tömegeknek először enni, azután kultúrát kell adnunk. — Tehát ma azt hiszi, nem kell enni adnunk? — tört rám egyszerre mind a jobb, mind a baloldali bíró s egészen előrehajolt, hogy rámsüsse a halálos ítéletet. — Ma is változatlanul hiszem, hogy a tömegeknek enni kell adnunk. De abban nem hiszek, hogy „azután“ adhatunk nekik kultúrát. A kultúra nem táp­lálék, nem is adagolható. A kultúra nem kötelező oktatás, nem szaporítható sem­miféle „költségvetési keretekkel“. A kultúra a lélek szimbólumteremtő működése. Adjunk enni a tömegeknek, a kultúra megteremtését, a transzcendens világgal való kapcsolatának rendezését bízzuk reájuk. — De, ha nem hisz többé a szimbólumok valóságában a mai ember, mit tegyünk vele? — fogott keresztkérdés alá az elnök. — Teremt magának új szimbólumokat. — Lárifári. — mordult föl a zubbonyos bosszúsan. — Elég volt a szimbó­lumokból, transzcendens fecsegésekből meg az efféle kultúrhalandzsákból. Min­ket nem lehet többé elbutítani efféle maszlaggal. — Önnek, nagyelvű bíró úr, — válaszoltam szelíden, — valóságok kellenek. Szocialista valóságok. Természettudományos tények. Önök nem mesét mondanak a gyermeküknek, hanem a repülőgép szerkezetét magyarázzák meg neki. Önök nem boszorkányról szólanak, hanem arról, hogyan dolgoztatja a szegényembert a kapitalista zsarnok. Önök nem szerelemről énekelnek, hanem betonról, acélról, gyárakról, mozdonyokról és munkáról. Valóban, vasbetonból, a ráció súlyos vasbetonjából öntöttek kemény réteget a földgömb egyhatodának népeire. Minden az ész, a haszon, a kiszámítható valóság törvényeihez igazodik önöknél... — Éppen ettől a baromi, barbár és sivár anyagiasságtól kell megmenteni Európát, — kiáltott közbe a vállszijjal és fölbiggyesztette az orrát. Tonka orra volt, izgató kis kefebajusza és gúnyos acélkék szeme. Igazi szép, hosszúképű, hosz­­szúfejű, hosszú kezű­ lábú árja férfiú volt, az északi fajta felsőbbrendűsége pa­­rancsolóan áradt róla. — Ettől fegyverrel, rádióval, újságok millióival és parancsokkal sohasem lehet megmenteni Európát, — mondtam én még szelídebben. — Kultúrát nem lehet fegyverrel teremteni. Kultúrát csak hittel és csodával teremthet a lélek. Egy transzcendens világ hitével s e világnak a lélekbe sugárzó csodájával. A nagyelvű baloldali bíró úr természettudományos tényeket szögez az idejétmúltó, elavult, kikorhadt szimbólumokkal, a letűnt kultúrával szemben s azt mondja, ez a kultúra. Ön, nemzetes jobboldali bíró úr, a fajta, a vér felsőbbrendűségének, a Herrenvolk jogainak nagyon is kézzelfogható és megmérhető valóságait szögezi szembe vele s azt mondja, e­z a kultúra, amaz meg sivár, otromba, állati barbárság. Holott csak civilizáció ez is, az is.

Next