Termés, 1943 (2. évfolyam, Tél-Ősz)
1943 / Tavasz
a csodában való hitet. A kultúra mélypontra jutott. Ma már nem egyéb, mint a megtagadott transzcendens világ jelképrendszerének üres formái, tartalmatlan, de remekmívű edényei, esztétikai formái. Babrálunk velük, rakosgatjuk, csoportosítjuk őket, de csak azért, mert esztétikai értelemben „szép“-nek találjuk őket. Csodálatos kőkorsók, fínommívű vázák, az illatos olaj, az isteni kenet, a szent krizma kiszállott belőlük. A kémia szétbontotta ezt aszent krizmát, elemezte, forralta, főzte, végül semmi sem maradt belőle. A korsókat, a vázákat pedig csodáljuk. Esztétikai formák, transzcendentális tartalom nélkül. — Tehát ön hisz Istenben? — kérdezte kajánul a zubbonyos. — Hiszek Istenben. Volt idő, amikor én is természettudományos „alapon" álltam. Sőt: dialektikus materialista voltam. Hittem, hogy a tömegeknek először enni, azután kultúrát kell adnunk. — Tehát ma azt hiszi, nem kell enni adnunk? — tört rám egyszerre mind a jobb, mind a baloldali bíró s egészen előrehajolt, hogy rámsüsse a halálos ítéletet. — Ma is változatlanul hiszem, hogy a tömegeknek enni kell adnunk. De abban nem hiszek, hogy „azután“ adhatunk nekik kultúrát. A kultúra nem táplálék, nem is adagolható. A kultúra nem kötelező oktatás, nem szaporítható semmiféle „költségvetési keretekkel“. A kultúra a lélek szimbólumteremtő működése. Adjunk enni a tömegeknek, a kultúra megteremtését, a transzcendens világgal való kapcsolatának rendezését bízzuk reájuk. — De, ha nem hisz többé a szimbólumok valóságában a mai ember, mit tegyünk vele? — fogott keresztkérdés alá az elnök. — Teremt magának új szimbólumokat. — Lárifári. — mordult föl a zubbonyos bosszúsan. — Elég volt a szimbólumokból, transzcendens fecsegésekből meg az efféle kultúrhalandzsákból. Minket nem lehet többé elbutítani efféle maszlaggal. — Önnek, nagyelvű bíró úr, — válaszoltam szelíden, — valóságok kellenek. Szocialista valóságok. Természettudományos tények. Önök nem mesét mondanak a gyermeküknek, hanem a repülőgép szerkezetét magyarázzák meg neki. Önök nem boszorkányról szólanak, hanem arról, hogyan dolgoztatja a szegényembert a kapitalista zsarnok. Önök nem szerelemről énekelnek, hanem betonról, acélról, gyárakról, mozdonyokról és munkáról. Valóban, vasbetonból, a ráció súlyos vasbetonjából öntöttek kemény réteget a földgömb egyhatodának népeire. Minden az ész, a haszon, a kiszámítható valóság törvényeihez igazodik önöknél... — Éppen ettől a baromi, barbár és sivár anyagiasságtól kell megmenteni Európát, — kiáltott közbe a vállszijjal és fölbiggyesztette az orrát. Tonka orra volt, izgató kis kefebajusza és gúnyos acélkék szeme. Igazi szép, hosszúképű, hoszszúfejű, hosszú kezű lábú árja férfiú volt, az északi fajta felsőbbrendűsége parancsolóan áradt róla. — Ettől fegyverrel, rádióval, újságok millióival és parancsokkal sohasem lehet megmenteni Európát, — mondtam én még szelídebben. — Kultúrát nem lehet fegyverrel teremteni. Kultúrát csak hittel és csodával teremthet a lélek. Egy transzcendens világ hitével s e világnak a lélekbe sugárzó csodájával. A nagyelvű baloldali bíró úr természettudományos tényeket szögez az idejétmúltó, elavult, kikorhadt szimbólumokkal, a letűnt kultúrával szemben s azt mondja, ez a kultúra. Ön, nemzetes jobboldali bíró úr, a fajta, a vér felsőbbrendűségének, a Herrenvolk jogainak nagyon is kézzelfogható és megmérhető valóságait szögezi szembe vele s azt mondja, ez a kultúra, amaz meg sivár, otromba, állati barbárság. Holott csak civilizáció ez is, az is.