A Természet, 1898. szeptember - 1899. augusztus (2. évfolyam, 1-24. szám)
1898-09-01 / 1. szám
és ékesség, mert a tapasztalat embere jogosan veti ellen : dísznek sok, fegyvernek nem elég. Hírneves, derék tudósok, így Haeckel Ernő, Brandt A., Ratimeyer és mások, a hímszarvas agancsát csupán csak »ivari kiválás folytán keletkezett fegyvernek« tartják. Magyarázatuk a lényegben kétségkívül helyes, mindazonáltal csak bizonyos megszorítással fogadható el, azonban, hogy ezt a kérdést megvilágíthassuk, egy kis kitérővel kell kezdenünk. A szarvasfélék (Elaphidae) homlokdísze a törzsfejlődés (phylogenia) szempontjából nagyon fiatal képződmény. Őseiknek, az Európa és India harmadkori rétegeiben, nevezetesen az alsó miocénben 2) található ásatag Cremotheriain -féléknek, még nem volt agancsuk.3) Agancsot csak a felső miocén rétegekben található Cervulinák (pl. a Micromeryx, Blastomeryx, Cosoryx stb.) kezdtek hordani. Ez még nagyon kezdetleges agancs volt; sima bőrrel volt borítva, rózsája nem volt s egyszerű nyárs, vagy villa alakjában fejlődött ki és soha sem hullott le. A Cervulinák ősi csoportjának még ma is élő maradványa a Szunda szigeteket lakó muntyákszarvas (Cervulus muntiae Zimm.), melynek kezdetleges agancsát 1-ső képünk mutatja be. Az állat homlokán hosszú csontcsap (rózsatő) ül, a végén koszorúalakúan megvastagodott rózsával; a rajta levő agancs pedig csupán egy kis tősarjjal ellátott egyszerű nyárs. Ugyancsak az ősi Cervulinák maradványainak tekinthetők a délamerikai vörös szarvas( Cariacus rufus)s a kóbor szarvas (Cariacus nemorivagus), melyek agancsán még a tősarj is hiányzik s az agancs mindig csak egyszerű nyárs. A Cervulinákból a miocén időszak vége felé keletkeztek a fejlettebb agancsú igazi szarvasok (Cervina), melyek már évente lehullatták agancsaikat. Az agancs azután a fiatalabb pliocan-időszakban megnyúlik és számos ágat hajt, a rózsatő pedig megrövidül; végre a legfelső pliocanben veszi kezdetét a mai hatalmas, sokszorosan elágazó és gyakran lapátalakú agancs kifejlődése. Ebből a geológiai vázlatból az világlik ki, hogy az agancs mint fegyver a harmadkor közepe táján állt fejlettsége, vagyis helyesebben hasznavehetősége tetőpontján, mert mint a homlokcsonttal szorosan összeforrt, le nem hulló, hegyesvégű, tömött nyárs, a passzív védekezésnek minden bizonynyal nagyon hathatós eszköze volt. S ha meggondoljuk, hogy ') Systematische Phylogenie der Wirbelthiere, III. k. Berlin 1895. p. 560. 2) Nem geológus olvasóink kedvéért megemlítjük, hogy a szaktudósok a földkéreg rétegeit három főkorszakba sorolják. Legfiatalabbak a harmadkori (tertior) rétegek, ezeket a másodkoriak (secundär) s őskoriak (paläozoi rétegek) előzték meg. A harmadkori rétegek sorrendje, a legfelsővel (legfiatalabbal) kezdve a következő : pleistoctin (barlangi s folyami lerakódások)*, — pliocün (Magyarországon pl. a beocsini márga és a Paladinarétegek), — miocän ikorodi homok, bujturi homok, lapugyi . . . agyag), - oligocän (esztergomi Cyrena márga), - eocan ( MuzTumnik (budapesti Nummulit-mészkő, pl. a Kis-Svábhegyen), ajándékozta Xantus. 3) Zittel »Handbuch der Palaeontologies, 1. Abth. IV. Bd. München & Leipzig 1891—93, p. 399 stb. Lydekker «Die geogr. Verbr. u. geolog. Entwick. d. Säugethiere«, Siebert fordítása, Jena, 1897, p. 261 stb. Az aranyszínű napsugár Lomb, pázsit közt bolyongva jár S az illat, mely a légbe vész, Mint tömjén füstje, oly nehéz. Bár kék az ég, kristály a lég, A sok lomb biborszínben ég, A harmat cserjék ágiról Mégis mint bánat könye hull. Szellő nem lebben szerteszét, Madár sem hallatja neszét, Minden csöndesen várja itt A természet végperczeit. A csöndet néha bontja csak A földre hulló tölgyfa-makk: Tompán koppan s oly bús e hang Mint csendülő lélekharang. Érzem, halálos lehelet Lebeg a fény a pír felett, S egy sóhaj száll a légbe fel: Készül már a halott — lepel! Irta: Feleki Sándor. / *4 BUDW^ 2