A Természet, 1898. szeptember - 1899. augusztus (2. évfolyam, 1-24. szám)

1898-09-01 / 1. szám

2 és ékesség, mert a tapasztalat embere jogosan veti ellen : dísznek sok, fegyvernek nem elég. Hírneves, derék tudósok, így Haeckel Ernő') Brandt A., Rűtimeyer és mások, a hímszarvas agancsát csupán csak »ivari kiválás folytán keletkezett fegyver­nek« tartják. Magyarázatuk a lényegben kétségkívül helyes, mindazonáltal csak bizonyos megszorítással fogad­ható el, — azonban, hogy ezt a kérdést megvilágíthassuk, egy kis kitérővel kell kezdenünk. A szarvas-félék (Elaphidae) homlokdísze a törzsfejlődés (phy- logenia) szempontjából nagyon fia­tal képződmény. Őseiknek, az Eu­rópa és India harmadkori rétegei­ben, nevezetesen az alsó miocän- ben 2) található ásatag Dremo- th éri и in -féléknek, még nem volt agancsuk.3) Agancsot csak a felső miocän rétegekben található Cer­') S}'stematische Phylogenie der Wirbelthiere, III. k. Berlin 1895. p. 560. 2) Nem geológus olvasóink kedvé­ért megemlítjük, hogy a szaktudósok a földkéreg rétegeit három főkorszakba sorolják. Legfiatalabbak a harmadkori (tertiär) rétegek, ezeket a másodkoriak (secundär) s őskoriak (paläozoi rétegek) előzték meg. A harmadkori rétegek sorrendje, a legfelsővel (legfiatalabbal) kezdve a következő : pleistociin (barlangi s folyami lerakodások4*, — plio- cün (Magyarországon pl. a beocsini márga és a Paludina- rétegek), — miocän ikorodi homok, bujturi homok, lapugyi , . . agyag), - oligocän (esztergomi Cyrena márga), - eocän £ MuzTumnik (budapesti Nummulit-mészkő, pl. a Kis-Svabhegyen). ajándékozta Xantus j. 3) Zittel »Handbuch der Palaeontologies, 1. Abth. IV. Bd. München & Leipzig 1891—93, p. 399 stb. Lydekker «Die geogr. Verbr. u. geolog. Entwick. d. Säugethiere«, Siebert fordítása, Jena, 1897, p. 261 stb. vulinák (pl. a Micromeryx, Blastomeryx, Cosoryx stb.) kezdtek hordani. Ez még nagyon kezdetleges agancs volt; síma bőrrel volt borítva, rózsája nem volt s egy­szerű nyárs, vagy villa alakjában fejlődött ki és soha sem hullott le. A Cervulinák ősi csoportjának még ma is élő maradványa a Szunda szigeteket lakó muntyák- szarvas (Cervulus muntjac Zimm.), melynek kezdetleges agancsát 1-ső képünk mutatja be. Az állat homlokán hosszú csont­csap (rózsatő) ül, a végén koszoru- alakúan megvastagodott rózsával; a rajta levő agancs pedig csupán egy kis tősarjjal ellátott egyszerű nyárs. Ugyancsak az ősi Cervulinák ma­radványainak tekinthetők a dél­amerikai vörös szarvasi Cariacus rufus) s a kóbor szarvas (Caria­cus nemorivagus), melyek agancsán még a tősarj is hiányzik s az agancs mindig csak egyszerű nyárs. A Cervulinákból a miocän időszak vége felé keletkeztek a fejlettebb agancsú igazi szarvasok (Cervina), melyek már évente lehullatták agan­csaikat. Az agancs azután a fiatalabb pliocan-időszakban megnyúlik és számos ágat hajt, a rózsatő pedig megrövidül; végre a leg­felső pliocänben veszi kezdetét a mai hatalmas, sokszorosan elágazó és gyakran lapátalaku agancs kifejlődése. Ebből a geológiai vázlatból az világlik ki, hogy az agancs mint fegyver a harmadkor közepe táján állt fejlettsége, vagyis helyeseb­ben hasznavehetősége tetőpontján, mert mint a homlokcsonttal szorosan összeforrt, le nem hulló, hegyesvégű, tömött nyárs, a passzív védekezésnek minden bizonynyal nagyon hathatós eszköze volt. S ha meggondoljuk, hogy Irta: Feleki Sándor. Az aranyszínű napsugár Lomb, pázsit közt bolyongva jár S az illat, mely a légbe vész, Mint tömjén füstje, oly nehéz. Bár kék az ég, kristály a lég, A sok lomb biborszínben ég, A harmat cserjék ágirul Mégis mint bánat könye hull. Szellő nem lebben szerteszét, Madár sem hallatja neszét, Minden csöndesen várja itt A természet végperczeit. A csöndet néha bontja csak A földre hulló tölgyfa-makk; Tompán koppan s oly bús e hang Mint csendülő lélekharang. Érzem, halálos lehelet Lebeg a fény a pír felett, S egy sóhaj száll a légbe fel: Készül már a halott — lepel! /*4 BUDW^

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék