A Természet, 1898. szeptember - 1899. augusztus (2. évfolyam, 1-24. szám)

1898-09-01 / 1. szám

irányba terelődött. Ily tájakon a korábbi időben oly kitűnő fegyver lassankint czélját vesztette, azonban a fajokban meggyökeresedett alakító hajlam és fejlesztő tehetősség mellett nem tűnhetett el többé, hanem — bár egyelőre czéltalanúl — még tovább fejlődött és lassan­kint túlfejlett. Minthogy az állatoknak fegyverképen nem volt már szüksé- t gük reá, az agancsnak nem kellett eredeti nyár­sas alakját megőriznie s a szervezetbe beleol­tott alakitó hajlam, me­lyet már a külső kény­szer sem tartott féken, kicsapott rendes medré­ből. Az agancs mindin­kább több és több ágat fejlesztett, megnöveke­dett, terjedelemben szét­terült és erősen széttagozódott, mindaddig míg a mai, a védelem szempontjából nemcsak hatás­talan, de egyenesen alkalmatlan és czélszerűtlen bokortormát elérte. Ilyen túlfejlett, erősen tagozott agancsa van a mi gimünknek (Cervus elaphus, L.), ilyen az északamerikai nagy fülű szarvasnak (Cariacus macrotis Say), a virginiai szarvas-nak (Cariacus virginianus Bodd.), vagy a vapiti-nek (Cervus canadensis L.) s a túlfejlés legfelső fokát képviseli az épen azért oly korán kipusztult ősszarvas (Cervus giganteus Blumenb.) 6) és a kihalóban levő jávorszarvas (Alces america- nus Jard.) lapátos, óriási agancsa. Az ilyen agancsnak súlya és terjedelme következe­tesen előkészíti a faj kipusztulását, ép úgy, mint a hogy a kardos tigris-nek (Machaerodus), mely a harmadkor­ban az egész északi félgömbön volt elterjedve, a haszna­vehetetlenségig túlfejlett szemfogai ásták meg sírját. Egyébként a tapasztalat is bizonyítja s minden igazi vadász tudja, hogy a mi nemes gimünknek az agancsa mily hitvány fegyver. Nem is igen él vele, vagy csak úgy mellesleg. Akár vetélytársával küzd a rigyetés idejében, akár a kutyá­val, vagy más ragado­zóval szemben védeke­zik, főképen mellső lá­bainak csülkeit és erős fejlettségű álcsülkeit használja fegyverül, — az agancs nagyon má­sodrendű szerepet ját­szik a védekezésben. Az agancs túlfej lésé­nek az lett a következ­ménye, hogy a vérhaj­tás közzéppontjától nagyon távoleső ágaknak táplálása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött, minek folytán az agancs sorvadni, száradni kez­dett és lehullt, de a fajokban gyökeret vert ala­kító irányzat nem engedte teljesen elveszni, hanem újraépítette. így vette kezdetét az agancsváltás. Mihelyest az agancs le kezdett hullni, sem­mikép sem lehetett többé fegyver, mert hiszen íz ujrafejlődés hónapjaiban számba sem jöhetett, sőt inkább még maga is védelemre szorult. S itt ran a fordulópont az agancs élettörténetében. \ szervezet ugyan újraépítette, de nem fegyvernek többé, hanem dísznek, a hímeket kitüntető ékes­ségnek. Most kezd az agancs a nemi élettel szorosabb viszonyba kerülni s a nemi élet periodikus jelenségeihez alkalmazkodni, a minek az a következménye, hogy az agancsváltás rendszeressé válik s a nemi élet felada­tainak sikeres megoldását támogatja. Ennek a szoros kapcsolatnak az egyik jelensége sok-sok egyéb rosszal egyetemben, amit a városi verseny szül és termel. A föld istenigazában azé, aki ott él rajta; aki tapodja napról-napra ; aki szeretettel, gonddal művelgeti ; akinek a virágok virulnak s illatoznak; aki látja az ég hajnali p:rját s alkonyati szemérmét; aki azon frissiben kapja a vetés fölött suhanó szellőt; aki minden áldott nap megpihen a szép zöld gyepen, akár az árokpartokon s hozzányúlhat a maga kezével a hamvaskék szederhez s azt válogatja ki, amelyik neki tetszik. . . . Pető, az öreg csordás éppen ilyen ember. Bölcs ember a szó szoros értelmében. Bölcscsé nevelte a természet, akivel örökké beszélget. Pedig nem is járt iskolába. Nem bökodte újjával sohasem a betűt: »a —b—ab, tótkalap«... írni ? jóságos Isten; a kéne még! Kinézné a pusztáról is a csorda. Soha meg nem értené egyiknek sem a szavát, pedig most hogyan tudja, mikor kívánkozik borjához a riska, ha elkezdi a nótáját: »mú ! — muú 1 !« . . . A másik tehén is csak igy beszél: »mű«, — mégis mást mond; az már a vályúhoz kérezkednék. De azt csak Pető érti, aki egész életében azt tanulta. Ha betűt vetne, papirost karmolna tollal: hogy ért volna rá kitanulni, kitalálni, hogy ugyan micsoda különbség lehet aközt: »mú« —»mű«. Pető filozófus, mondom. Csöndesen, szatirikusán mosolyog magában, mikor ezeriben egyszer jön az uraság s azt mondja: »a földem«, »a gulyám«. Pető ugyan nem gulyás, csak csordás; de ha akármi: hát ugyan kié itt minden? azé-e vájjon, aki soha sincs itt? aki meg nem simogatja soha a jószágot? aki le nem tép innen soha egy szál virágot sem ? akinek egyetlen egy tehénke se tejel? Hát nem azé igazság szerint minden, aki hozzányúl, aki élvezi, aki ameddig él, mindig kiveszi abból a javarészt, amivel folyvást foglalkozik ? Mióta megvan Pető, öklömnyi kora óta, itt van és azt csinálja, amit ő akar. Leg- fölebb tőle kérnek még tanácsot is, nagy idők óta. Oszt’ mégis más valaki meri mondani, hogy itt minden az övé 1 Éppen mintha a pap azt mondaná, hogy az övé az a suba, amit kará­csonykor akasztott volt a Pető nyakába egyszer. Hát legyen az övé, ha azért mégis Pető hordja. Nemcsak hogy hordja, hanem el is hordja, el is nyüvi A pap csak hadd mondja, hogy az övé a suba. A földesúr csak hadd mondja, hogy övé a föld. Osztán ha mindaketten meghalnak egyszer, a földesúr is, meg Pető is, mi lesz akkor? Egyiké sem lesz már a jó föld, hanem ők lesznek mindaketten a földé. De akkor is igazabban Pető. Mert a nagy urat beteszik érczkoporsóba, Petőt meg odaadják egyenesen a virágos, hantos temetőnek. Ott aztán, a másvilágon, eldisputálhatnak majd azon, hogy kié volt hát inkább a föld, a világ, a természet, a csorda, a virág, a levegő, az ég, a nap­sugár, a pacsirta dala, a nyári eső, a téli szűzhó, no meg az a szép piros leány, akiből azután asszony lett s aki azután kijött a pusztára minden időben, mindenhova az urához, a szegény pásztorhoz, aki pedig nem tudott neki egyebet adni, mint egy Kanadai jávorszarvas (Alces american. Jard.) feje. A M. Nemz. Mú­zeumnak ajándékozta gr. Batthányi Ödön. ■') Lásd rajzát és leírását a »Természet« m. évi XXI. számában.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék