A Természet, 1898. szeptember - 1899. augusztus (2. évfolyam, 1-24. szám)

1898-09-01 / 1. szám

irányba terelődött. Ily tájakon a korábbi időben oly kitűnő fegyver lassankint czélját vesztette, azonban a fajokban meggyökeresedett alakító hajlam és fejlesztő tehetősség mellett nem tűnhetett el többé, hanem — bár egyelőre czéltalanul — még tovább fejlődött és lassankint túlfejlett. Minthogy az állatoknak fegyverképen nem volt már szükségük reá, az agancsnak nem kellett eredeti nyársas alakját megőriznie s a szervezetbe beleoltott alakító hajlam, melyet már a külső kényszer sem tartott féken, kicsapott rendes medréből. Az agancs mindinkább több és több ágat fejlesztett, megnövekedett, terjedelemben szétterült és erősen széttagozódott, mindaddig míg a mai, a védelem szempontjából nemcsak hatástalan, de egyenesen alkalmatlan és czélszerűtlen bokorformát elérte. Ilyen túlfejlett, erősen tagozott agancsa van a mi gimünknek (Cervus elaphus, L.), ilyen az északamerikai nagy fülű szarvasnak (Cariacus macrotis Say), a virginiai szarvasnak (Cariacus virginianus Bodd.), vagy a vapiti-nek (Cervus canadensis L.) s a túlfejlés legfelső fokát képviseli az épen azért oly korán kipusztult ősszarvas (Cervus giganteus Blumenb.)) és a kihalóban levő jávorszarvas (Alces americanus Jard.) lapátos, óriási agancsa. Az ilyen agancsnak súlya és terjedelme következetesen előkészíti a faj kipusztulását, ép úgy, mint ahogy a kardos tigrisnek (Machaerodus), mely a harmadkorsok-sok egyéb rosszal egyetemben, amit a városi verseny szül és termel. A föld istenigazában azé, aki ott él rajta; aki tapodja napról-napra ; aki szeretettel, gonddal művelgeti ; akinek a virágok virulnak s illatoznak; aki látja az ég hajnali párját s alkonyati szemérmét; aki azon frissiben kapja a vetés fölött suhanó szellőt; aki minden áldott nap megpihen a szép zöld gyepen, akár az árokpartokon s hozzányúlhat a maga kezével a hamvaskék szederhez s azt válogatja ki, amelyik neki tetszik. . . . Pető, az öreg csordás éppen ilyen ember. Bölcs ember a szó szoros értelmében. Bölcscsé nevelte a természet, akivel örökké beszélget. Pedig nem is járt iskolába. Nem böködte újjával sohasem a betűt: »a —b—ab, tótkalap«... írni ? jóságos Isten, a kéne még! Kinézné a pusztáról is a csorda. Soha meg nem értené egyiknek sem a szavát, pedig most hogyan tudja, mikor kívánkozik borjához a riska, ha elkezdi a nótáját: »mú ! — muú ! !« . . . A másik tehén is csak így beszél: »mű«, — mégis mást mond, az már a vályúhoz kérezkednék. De azt csak Pető érti, aki egész életében azt tanulta. Ha betűt vetne, papirost karmolna tollal, hogy ért volna rá kitanulni, kitalálni, hogy ugyan micsoda különbség lehet a közt: »mű« ,»mű«. Pető filozófus, mondom. Csöndesen, szatirikusan mosolyog magában, mikor ezekben egyszer jön az uraság s azt mondja: »a földem«, »a gulyám«. Pető ugyan nem gulyás, csak csordásban az egész északi félgömbön volt elterjedve, a hasznavehetetlenségig túlfejlett szemfogai ásták meg sírját. Egyébként a tapasztalat is bizonyítja s minden igazi vadász tudja, hogy a mi nemes gimünknek az agancsa mily hitvány fegyver. Nem is igen él vele, vagy csak úgy mellesleg. Akár vetélytársával küzd a figyelés idejében, akár a kutyával, vagy más ragadozóval szemben védekezik, főképen mellső lábainak csülkeit és erős fejlettségű álcsülkeit használja fegyverül, az agancs nagyon másodrendű szerepet játszik a védekezésben. Az agancs túlfejlésének az lett a következménye, hogy a vérhajtás középpontjától nagyon távoleső ágaknak táplálása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött, minek folytán az agancs sorvadni, száradni kezdett és lehullt, de a fajokban gyökeret vert alakító irányzat nem engedte teljesen elveszni, hanem újraépítette, így vette kezdetét az agancsváltás. Mihelyest az agancs le kezdett hullni, semmikép sem lehetett többé fegyver, mert hiszen az újrafejlődés hónapjaiban számba sem jöhetett, sőt inkább még maga is védelemre szorult. S itt van a fordulópont az agancs élettörténetében. A szervezet ugyan újraépítette, de nem fegyvernek többé, hanem dísznek, a hímeket kitüntető ékességnek. Most kezd az agancs a nemi élettel szorosabb viszonyba kerülni s a nemi élet periodikus jelenségeihez alkalmazkodni, aminek az a következménye, hogy az agancsváltás rendszeressé válik s a nemi élet feladatainak sikeres megoldását támogatja. Ennek a szoros kapcsolatnak az egyik jelensége de ha akármi: hát ugyan kié itt minden? azée váljon, aki soha sincs itt? aki meg nem simogatja soha a jószágot? aki le nem tép innen soha egy szál virágot sem ? akinek egyetlen egy tehénke se tejel? Hát nem az igazság szerint minden, aki hozzányúl, aki élvezi, aki ameddig él, mindig kiveszi abból a javarészt, amivel folyvást foglalkozik ? Mióta megvan Pető, öklömnyi kora óta, itt van és azt csinálja, amit ő akar. Legfölebb tőle kérnek még tanácsot is, nagy idők óta. Oszt’ mégis más valaki meri mondani, hogy itt minden az övé ! Éppen mintha a pap azt mondaná, hogy az övé az a suba, amit karácsonykor akasztott volt a Pető nyakába egyszer. Hát legyen az övé, ha azért mégis Pető hordja. Nemcsak hogy hordja, hanem el is hordja, el is nyüvi A pap csak hadd mondja, hogy az övé a suba. A földesúr csak hadd mondja, hogy övé a föld. Osztán ha mind aketten meghalnak egyszer, a földesúr is, meg Pető is, mi lesz akkor? Egyiké sem lesz már a jó föld, hanem ők lesznek mind aketten a földé. De akkor is igazabban Pető. Mert a nagy urat beteszik érczkoporsóba, Petőt meg odaadják egyenesen a virágos, hantos temetőnek. Ott aztán, a másvilágon, eldisputálhatnak majd azon, hogy kié volt hát inkább a föld, a világ, a természet, a csorda, a virág, a levegő, az ég, a napsugár, a pacsirta dala, a nyári eső, a téli szűzhó, no meg az a szép piros leány, akiből azután asszony lett s aki azután kijött a pusztára minden időben, mindenhova az urához, a szegény pásztorhoz, aki pedig nem tudott neki egyebet adni, mint egy kanadai jávorszarvas (Alies american. Jard.) feje. A M. Nemz. Múzeumnak ajándékozta gr. Batthányi Ödön. ■') Lásd rajzát és leírását a »Természet« m. évi XXI. számában.