A Természet, 1898. szeptember - 1899. augusztus (2. évfolyam, 1-24. szám)

1898-09-01 / 1. szám

rak fel, ép úgy, mint a­hogy a meddő öreg tyúk sar­kantyút, vagy a koros nő bajuszt kap. Ami az agancs keletkezésének indító okát s első nyomát illeti, az agancsot Darwin szellemében és sok hasonló példára támaszkodva, »külső hatások által kiváltott alakító visszahatásnak« kell tekintenünk. Az agancs,fejlődésének kez­detén bizonyára csak a homlok bőrének egy­szerű szarugumója volt, melyet az ellenségeik­kel és egymással ökle­­lődző állatok erőművi hatásokkal, ütés, nyomás és dörzsölés által hoz­tak létre. Gondoljunk csak a bőrszemölcsök (tyúkszemek) képződé­sére s tisztában leszünk azzal az élettani vizs­gálatok által is meg­erősített ténynyel, hogy a felbőrsejtek állandó, vagy gyakori nyomás és dörzsölés révén mi­hamar megszarusodnak. Mikor megvolt az első homlokgumó, mely a bajvívó állatok ütéseit felfogta, befelé is foko­zódott a bőr alatti kötő­szövetekre és a hom­lokcsontra gyakorolt nyomás s ennek révén jött létre az a bőrcsont, mely a mai agancs testét képezi. A­mennyiben pedig ennek nyomása ismét a homlokcsont csonthártyáját, illetőleg a benne levő csontképző sejteket ingerelte, megalakult a homlokcsap is, a rózsatő. Ez a folyamat természetesen nem egyszerre, hanem az arra való hajlandóságnak nem­­zedékről-nemzedékre való átörökítésével kapcsolatosan, hosszú idő folyamán játszódott le. Hasonló példák az ember életéből is ismeretesek; nem is kell hozzá nagy idő, hogy a vállon hordott puskától az u. n. katonacsont, vagy a gyakori lovaglástól az u. n. lovaglócsont kép­ződjék ki. Hogy az agancs csak­ugyan külső erőművi befolyások hatása alatt keletkezett, annak na­gyon érdekes bizonyí­tékát adta Blasius Vil­mos, ki egy agancsos őzsutát ír le,8 * S) melynek agancsa egy a csont­hártyába nyomult üveg­szilánk izgató hatása alatt jött létre. Az agancsnak nem volt rózsája, de annak he­lyén apró gyöngyök képződtek ki.­­ Alak­tani, illetőleg boncztani tekintetben az agancs két főtagból áll, a hom­lokcsont folytatását ké­pező, simafelületű csont­csapból, vagyis a­ rózsa­­tőből s a rajta ülő és vele szorosan összeforrt, tömött bőrcsontból,mely a tulaj­donképeni agan­csot képviseli. Az agancs koszorúalakúan kiszélesedett, gyöngyalaku sarjakkal megrakott tövét rózsának nevezik. 8) »Schädel einer sogen, gehörnten Ricke«. IX. Jahrbuch d. Ver. f. Natunviss. Braunschweig lb94, Nov. IG. p. 10 - lü. A dámvad (Cervus dama L.) lapátjának fejlődése. A jávorszarvas (Cervus alces L.) lapátjának fejlődése. Vége van ennek a nagy világnak, amiről énnekem még csak fogalmam sincs, amihez még szemléletemmel sem juthatok el soha. A nagy természet kimondhatatlan gazdagságát én pilla­natról pillanatra csak egy parányi, arasznyi részecskéből ismer­­hetem meg, amelyet egyetlen tekintetemmel végig futhatok. Pedig mondhatatlanul emésztő vágy él bennem, el nem engedni semmit, ami szép, annélkül, hogy rá ne essék legalább egyetlen egyszer a szemem. Szenvedni tudok abbeli vágyamban, hogy mindent egyszerre és igazán lássak magam előtt, ami van és ami énnekem a természetből kedves. S ezt az önámítást, ezt a mindent látást, sehol sem értem úgy el, mint a pusztán. Ahol tulajdonképen semmi sincsen s mégis olyan sok van. Van valami nagy-nagy egyformaság, amiben mégis csudás változatosságot tud észrevenni a jól látó szem. Hisz’ a mező végtelensége a legigazibb egyformaságok egyike, pedig nincs két egészen egyforma fűszál azon a végig ugyanegy arczú mezőségen. Az alól a vén, csonka fűzfa alól mintha mindent egy­szerre látnék, ami a világon szép lehet. Látom a legelő birká­kat messzire, látom a vadkörtefára szálló vadgalambokat, látom az égbehajló síkság legvégét is, egészen odáig, ahol a távolság ködei egygyé változtatják az eget a földdel. És magamban vagyok, ami a fődolog. Ez a magány adja nekem a legnagyobb megnyugvást. Erdőben ezt nem tudom érezni. Nekem ott nagyon sok az élet, akármilyen hallgatag is a lomb. Sohasem tudhatom, melyik galyról néz rám egy meg­­lippent madár, minden pillanatban támadhatnak beszélő fugal­­mak, amelyek a levelek nyelvén titkolóznak. Nem vagyok egye­dül, nem­­ mindig úgy érzem. Pedig nem akarom, hogy hallgatózzanak az erdő szelle­mei, amikor tűnődöm, amikor imádságra tanít az én istenem, a mindent magába foglaló hatalmas természet. Petőnek, az öreg csordásnak, jó. Ő kiül a homokbuczkó­­jára és leereszti a jószágot a füves hajlatba. Akkor egyedül van. Egészen egyedül. A réti sas, amely ott kering fölötte hegymagasságban, nem számít. Az már nincs a földön. Az úszó felhő sincsen a föl­dön. Csak a jószág van itt, az meg mind egyet gondol Petővel Az már hozzátartozik az öreg csordáshoz valamennyi. De nem­csak az, hanem a tücsök is, meg az ürge, meg a többi apró­­cseprő járandósága is a mezőnek. Ezt irigylem tőle. És ebben akarom utolérni. G

Next