A Természet, 1901. szeptember - 1902. augusztus (5. évfolyam, 1-23. szám)

1901-09-01 / 1. szám

at^p} И­M. KIK. MEZŐ AZDAS.Oil'^ KÖNYVTARA. SZÁM, V. ÉVFOLYAM. I. SZÁM. ,,A TERMÉSZET“ előfizetési ára mellék- lapjával, a „HALÁSZAT ‘-tal együtt: Szerkesztik : LENDL ADOLF és *11 ,, , j i ,. r ! 1 , ,i о 1 f. , csikezentsimonyi és ernyesi Állattani, vadászati es halászati folyóirat, lakatos károly egy évre 6 korona. Csupán a „Halászat“ egy évre 3 korona. Megjelenik minden hó 1-én és 15-én. Budapest, II., Donáti-utcza 7. TŰNŐDÉS. й őrjöng a oezuD, ha forr benn a láva S felolvad füzében a sziklák gyémántja, Ha bőszülten feldörg — eget-földet rázna, ц Menydörgő szavával az égre kiáltva! j S felhangzik mélyéből a pokol moraja, I Hogy megindul tőle az Isten haragja: Vájjon akkor szenved, valami fáj neki S a gyehennák nyelvén átkait szórja ki?! Ha forrong a tenger s morajlik a habja, Félóráit rémesen roppant indulatja, Ha fekete vizén bolygó árnyak lengnek, Rejtelmes mélyéből sikoltások kelnek S vonaglik a teste — a tajtéka ömlik, Kiszórja méhéből minden igazgyöngyit: Sír akkor a tenger, őrjöng fájdalmában, Nem lel vigasztalást Arion dalában?! Ha sóhajt az erdő, megrezdül a lombja S ingó koronáját a villám sodorja, Ha rejtelmes ölén szilaj visszhang támad, Mintha megőrjülne szivében a bánat S elbődül mélyében az erdők szelleme —- Fekete felhőkkel lesz az égbolt tele: Mi leli az erdőt, mi bántja a lelkét, Miért ontja-zúgja rémítő keservét ?! foss? I LELTÁPI SZÁH: 1 _ .ml.. H a szófián a puszta, ha elhal sóhaja S nem csendül felette pacsirta szózata, Ha lefut a rengő délibáb öléről, Kicsordul a könye virági szeméből S halvány pára lebben kifakult egére, Mint a tömjén füstje fényes oltárképre: Mi leli a pusztát, mért borul el arcza, Tengernyi virága szirmát mért hullatja?! Ha sápadt a menybolt s kifakul lilája, Verőfényben úszik nefelejts viránya, Ha hullik-hulladoz csillagékessége, Harmatkönyét ontja a fekete földre S aranyhidat épít tündérek hadának, Nyifogatja keblét sok múló virágnak: Mily érzés lehet az, ami akkor támad — Szerelem, fájdalom, amely szerte árad?! Szemem ha tévelyeg s káprázatba réved, Behúnyt szemű éjnek titkaiba mélyed És a végtelenben felragyog a csillag, Jlmely ép úgy elmúl, mint a hulló harmat: Hová lesz a fénye a futó csillagnak? Hol a temetője az égi hamvaknak ?!. . . Fenséges, mély titok borul a világra, Szomorúfűz lombja a múlandóságra. Lakatos Károly.

Next

Regisztráció   
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék