A Természet, 1915 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1915-08-15 / 16. szám

— 186 — haladja évente a 10.000 darabot, busás hasznot hajtva a farm tulajdonosának. Mikor beértünk újra az irodába, fényesen terített asztallal várt bennünket a ház úrnője, Anthony úr bájos felesége, akinek gyönyörű nyakán — last nor last — éppen egy eleven kígyó nyújtózkodott, persze élő. Rettenetes szép volt a látvány, de kijelentettük, hogy a kígyó helyett egy szép gyöngysor talán „alkalmasabb“ volna és talán megbízhatóbb ékszer, mint éppen egy ilyen kis „Green Devil“ . . . — Nem gyűlöli Anthony úr ezt a kis kígyót? — kérdeztük aztán évődve a házigazdát. — Nem uraim ! mi nem gyűlöljük a kígyókat, ugye Dolores ? — Nem bizony! — felelte a szép asszony mosolyogva, aztán lecsatolta nyakáról a kígyót. A farka volt átlyukasztva a kis kígyónak és abban egy erős kettős nyílású aranycsatt, ami leszorította a fejet, úgy, hogy nem bírta a gyűrűből kihúzni. — Látják, urak, ez a kis kígyó hat esztendős már és hat esztendő alatt mindig velem reggelizik az asztalnál, aztán egész nap itt hűsíti a nagy melegben a nyakamat és . . . Diós Lantos, bizony Istenneki köszönhetem az uramat. Igaz Freddi? — Úgy van. Igaz. Szörnyű romantikus egy história ... — nevetett Anthony úr. — Hát igen! Úgy volt az eset, hogy ezelőtt hat évvel, odaát Mexikóban, ez a kis dög ledobta magát a verenda tetejéről éppen Dolores mellére, amint ott feküdt a nyugágyon és fogadta az én udvarlásomat. — Igaz? — Aztán nem mert megmozdulni, én is tudtam, ha megmozdul vége van . . . hanem ügyesen elcsíptem a kis dög nyakát és a másik pillanatban már meg is csókoltam a menyasszonyomat, aki nem tudott ennyi bátorságnak ellenállni és hozzájött a gyűlölt amerikaihoz. — Ugye? — Igen! Csak hencegjen maga rossz — amerikai ! — szólt a hölgy és visszakapcsolta nyakára a kis kígyót és rózsás pírba égő arccal nézett a daliás amerikaira . . . És mi! Bizony isten irigyeltük Anthony urat! .. A legérdekesebb kétéltűekről és hüllőkről. (7 képpel.) Írta : Dr. Borkay István. (Folytatás.) Az északamerikai Texas állambeli San Marcos város közelében artézi kút fúrása alkalmával 188 lábnyi mélységből a feltörő vízzel együtt néhány állatka került a felszínre. Az állatot Sternhard Stejneger washingtoni jeles herpetológus Typhlomolge rathbuni néven vezette be a tudományos irodalomba. A kb. 75 hosszú állatka a krajnai és dalmáciai bar- kiveszik a kígyó méregfogát. A preparátor kezén gummikeztyű van. Három, elég jól fejlett csuka mered mozdulatlanul maga elé a zárt vízi helyiségben. A hátukon látható kékbe csapzó szürke színfoltok tényleg a forma ruha színét mutatják. Mozdulatlanságuk viszont a gőgös, az elbizakodott ember affektált nyugalmára emlékeztet. Ilyen affektált mozdulatlansággal láttunk a vasúti kocsikban és a hotelek habljaiban ülni angol, úgynevezett gentlemanokat. Mintha semmi közösséget nem éreznének a körülöttük zajló élettel és a zajló életet mozgató emberekkel. Valami ellenszenves, visszataszító flegma árad a csukákról a nézőre. És felettük vidáman ficánkolnak formás, apró halak. Ezeknek az apró halaknak a mozdulataiban báj és kecsesség mutatkozik s a vízben leírt vonalak az életörömet fejezik ki. Pedig ezek a vidor kis halak mind halálra vannak ítélve s tulajdonképen csak azért születtek, hogy táplálékul szolgáljanak a náluk erősebb csukáknak. Mert az az aránylag jelentéktelen hal, a csuka, époly ragadozó, mint az óceánok rémséges falánkja, az emberevő cápa. Ha valakinek türelme van, megvárhatja a medence előtt, míg a csuka az éhségtől meglepetve, egy villámgyors mozdulattal rá nem veti magát az egyik kis halra, hogy megegye. És lezajlik előttünk elevenen az ismert mondás szerint az a jelenet, mikor a nagyobb halak megeszik a kisebb halakat. Mert a természet örök törvényei szerint a nagyobb halaknak is enniök kell, hogy életben maradjanak. És az éhes gyomor nem táplálkozik etikai törvényekkel, legyen a gyomor tulajdonosa akár hideg, akár melegvérű állat, vagy akár a természet koronája : az ember. És mégis ... a csukák medencéjében egy világtörténelmi allegória képe bontakozik ki előttünk. Az angol flegmájú csukák az angolokra terelik gondolatainkat. A gyarmati népek életerejét magába szívó angolokra. Mintha azok a medencében úszkáló halacskák apró gyarmatok volnának, arra teremtve, hogy a falánk angol csuka bekapja őket. De míg a csukáink (melyeket Zimmer Ferenc halászmester bocsát gavallérosan az akvárium rendelkezésére) csak térfogatuknál jóval kisebb, mondjuk a kerekszám kedvéért: tízszerte kisebb halacskákat kebeleznek be , addig az angol csukák (lásd Kelet-India meghódításának történetét) térfogatuknál jóval nagyobb, mondjuk a kerekszám kedvéért: százszor nagyobb területeket kebeleznek be szőröstől-bőröstől. Mennyire mögötte marad tehát hazai csukáinknak falánksága a britek gyilkos falánksága mögött! És mennyire kívánatos az emberi nem fejlődésének magasabb érdekéből, hogy a brit falánkság mérséklődjék, hogy, mondjuk, ne legyenek falánkabbak, mint a csukák vagy az emberevő cápák. Mert el kell képzelnünk, hogy a Dardanellák ostroma alatt egy angol tengerésztiszt holtan a tenger mélyébe zuhan és a tengeri csukák falánkon neki esnek, hogy felfalják. Milyen lakomát csapnak a sós vízben a ragadozó tengeri csukák! Milyen maró gúnnyal kérdik a terítékre kerülő brit falattól : — Mister! Önök még mindig oly falánkok, hogy mástól irigyelnek egy falat kenyeret ? Hisz a tenger oly végtelen ! Mért ne járhassanak azon német hajók is ? De ezekre a kérdésekre, melyeket a tenger mélyén egy-egy bankett alkalmával a csukák vetnek fel, csak a háború után, ha a hazugságok iszapos tengere valamelyest leszűrődik, fogunk választ kapni. Addig is tetőtől-talpig lelkesen és csukaszürkében álljuk a világtörténelmi eseményeket . . . quid quid soro culisset ultima .. . —i. —n.