A Természet, 1918 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1918-01-15 / 1. szám

- 2­­ keletkezésének okáról eltérők a nézetek. Osiander (Götting, 1816.) szerint a homlokon előforduló szőr­­forgók az alattuk levő erek lefutásával hozhatók összefüggésbe. Eschericht (Kopenhága, 1837.) nem osztotta ezen nézetet, hanem a testfelület és a csont­váz egyes pontjainak tulajdonított nagyobb irányító hatást a szőrök lefutására. Voigt (Bécs, 1875 ) a test felületének növekedésére, a bőr fejlődésére, a csont­váz és az ezt borító lágyrészek növekedésére vezeti vissza a szőrforgók keletkezését. Kidd (1900.) ezekkel szemben azt állítja, hogy a szőrök irányulása az emlős állatoknál szorosan alkalmazkodik azok aktív és passzív szokásaihoz. Említést érdemel, hogy már Darwin megállapította, hogy az emberi magzatban a szőrök elrendeződése ugyanolyan mint a felnőtt emberben. A szőrtarajokat Siegel (Drezda, 1907.) kutyákon tanulmányozta. Tarajok úgy keletkeznek, hogy a szőrök két irányból hegyeikkel egy vonalban össze­térnek vagy pedig egy vonalból széjjeltérnek (1. az Szőrtarajok és szőrforgók vázlatosan. A széjjeltérő (sáncszerű), B összetérő (barázdás) szőrtaraj. C széjjeltérő,­­ összetörő szőrforgó, Szörforgó ló nyakán, felhágó szőrtarajjal. A Lojzi története. Irta : Gergely Alajos. A minap a Keleti katona forgatagában egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Pán Gergely, pán Gergely, hallatszott onnan, ahol a bosnyák invalidusok és nicht landsturmpflichtigok árulnak jóféle „szájhermonikát“, amin bánatos nótákat lehet kifújni, meg erős bicskákat, amelyek nem csorbulnak ki, ha­­ akár konzerv­dobozt is nyitogat velük az ember. A hang felé fordultam és azonnal megismertem egészséges piros arcú, hetykén kipödört bajszú kriegskameradomat, Kvosztek János őrmester urat. Éppen válogatott ő is. — Szervusz Jankó és feléje nyújtottam kezemet. — Csak úgy a bizonytalanba kiáltottam az előbb, mondta és örvendezve rázta kezemet, dehát gondoltam, ha tévedtem volna a személyben, akkor legfeljebb nem tetszik hátrafordulni. Tetszik tudni, a civilruha nagyon megváltoztatja ám az embert, tette hozzá és tetőtől-talpig végigmért egypárszor. Ahogy aztán tovahaladtunk, kicseréltük az élményeinket, ő még elbeszélte, hogy Hogy is vannak ők odalenn az olasz fronton. Közben úgy emlékezett meg a muszkák elleni küzdel­meiről, meg az életről „odafenn", mintha az a mostanihoz képest egy eldorádó lett volna. Akkor — régen volt, talán már igaz sem volt — volt enni-inni való bőven, embernek, lónak egyaránt. Meg azok a gaz kősziklák sem voltak arrafelé, mint odalenn. Már az igaz, de hát az a feneketlen sár, mocsár meg homok! Azt már elfelejtetted, Jankó? Az igaz, hagyta rá csendesen elgondolkozva. Erről jut eszembe a mi kis Lojzink. A 14. század kis Lojzija .. . Tetszik még rá emlékezni, a mi kis muníciós lovacskánkra, a kis bar­nára, amelyiknek a homlokán az a fehér csillag volt és olyan szép sörénye volt és hosszú farka, amelyiknek az a tejfölös szájú gyerek, az a Kotrász Gabi volt a vezetője ? — Hogyne, hogyne, válaszoltam neki, már hogyne emlé­kezném ! Már tudom is, Jankó, hogy mi juttathatta most eszedbe. — Persze, hogy az a behavazott süppedékes, ingoványos hullámos mezőség ott a Nida folyó körül­ vágott ő élénken a szavamba. Amelyiken olyan sokszor kijött a stellungba, ha este­ledett. Akkoriban még titulárfkzer voltam. Istenem, de régen is volt! Mindig is pöröltem avval a tejfölös szájával, amiért nem gondozta eléggé a Lojzit. — Pedig gondozta. — Hát hiszen igen, de hát sohsem árt az az ilyenekkel kibabrálni, megvan ennek aztán a látszatja. — Meg, hagytam rá. — Csillogott is a szőre a kis Lojzinak. Jaj, tetszik emlé­kezni, milyen édesen hajtotta az ember vállára azt a kis okos fejét s hogy szaglászott aztán az ember zsebe körül. Csakhogy meg nem szólalt. Hiszen tetszik tudni, hogy milyen egyenletes lépésekkel jöttek mindig, de ahogy közeledtek, ő már tudta, hogy hol kell a mély útra fordulni. Az a mamlasz egész nyu­godtan sodorhatta meggémberedett újjai között a cigarettáját, ment az magától, mint a parancsolat. S hogy oda tudott lapulni az emelkedéshez, ha valami fény villant meg valahonnan, meg sem mukkant, meg sem horkant. Mondtam is mindig annak a gyereknek: több esze van ennek a kis Lojzinak, holott csak egy oktalan állat, mint neked, a­ki pedig császár és királyi gyalogos volnál Ő felségének egyik vitéz regimentjében. És tetszik emlékezni, hogy olyankor, mikor a korholó hangomat hallotta, milyen okosan tudott rám nézni, mintha csak tudta volna, hogy ő miatta kell erélyesnek lennem avval a regrutóval. — Hát ez mind szóról-szóra igaz, Jankó, de — Persze, hogy úgy van, vágott ő erélyesen a szavamba és az erélyes szót egy határozott kézmozdulattal kísérte, hogy mellén megcsörrent az ezüstök és bronzok sora. Hát arra tetszik emlékezni, amikor az a szamár kificamította a lábát és két napig a regemen chilisplaccon lógott és a lovacskával a Vrábel

Next