A Természet, 1919 (15. évfolyam, 1-10. szám)

1919-01-15 / 1. szám

- 2 Mielőtt a fiókák további fejlődé­sére térnék, fontosnak tartom a tojások leírását is, melyek mérete, súlya és egyéb jellege kizárólag a fogságban rakott példányokra vonatkozik. A tojások egyformán halványkékek, csak helyenként fehéres mész vagy krétaszerű bevo­nattal, mely késsel könnyen leka­parható ; ahol ez a bevonat véko­nyabb volt vagy lekopott, a pórusok szabad szemmel is jól láthatók. Méreteik: 86 X 56­5 mim. A héjjak súlya 12 gramm. Mindkét szülő a leggyengédebb szeretettel volt fiai irányában és gyakran megcsodálták, mily bátor­sággal védelmezték azokat; vala­hányszor ápolójuk ételt hozott nekik, rárohantak és csőrükkel meg szárnyukkal csapdosva menekü­lésre kényszeríték. A nagyon mulat­ságos külsejű, vastaglábú fiókákat eleinte keményre főtt tojással, hangyabábbal, gilisztákkal és lisztférgekkel táplálták s mindezt gyakran szüleik csőréről is lecsip­kedték ; később, négy hét múltán már egy kevés magot is ettek. Bár az évszak nagyon előrehaladt volt, gyorsan növekedtek, barnás pehelytollazatukon már néhány nap múlva sötét árnyalás jelentkezett; tar­kójukon pehelydudor támadt, melyből majd a korona alakul és már 3—4 hét múltán az evezőtollak toljai is előtörtek; hátuk, válluk és farkuk sötét színt öltött. 40 napos korukban közepes házityúk nagyságot értek el és már annyira megerősödtek, hogy olykor már el is hagyták szüleiket rövid időre, férgeket és rovarokat keresgélve s már ily fiatalon próbálgatták jellemző táncukat. Három hónapos korukban kéz- és karevezőik csaknem teljesen kifejlődtek, szárny­fedőik is csaknem fehérek voltak és testök hossza elérte a 75 centimétert. Ébredés az erdőn. Már vonja, egyre összébb vonja Sátorát a sunyi éjjel. Megvert alázattal hurcolkodik el, S nesztelenül, mint a tolvaj, ki érzi, Hogy tetten érhetik Minden pillanatban. Mérföldeket jeleznek léptei, Tekintet alig tudja követni, Szárnya van, Óriás fekete bársony­szárnya, Mint egy nagy halálfejű Pillének. Bilincsből szabadult rab a rengeteg, Ki most eszmél, tudatra gerjed. Nyugtalanul meg-megmozdítja Tagjait, mérföldes sörényét; De rejtőző, bátortalan még Minden kezdése . . . Vár. Álmos szemű, süldő virágok Makrancos kedvben tekintenek föl. Borzas a szirmuk, gyűrött ruhájok, A gőgös tölgyek nagy kényelemmel. Az illik s nem illik-kel mit sem törődve, Ásítanak hűs, frissítő álmukra . . . Az öntelt juharfa, Ez a hiú, nagykorú leány, Lomhán nyújtózkodik a patak partján ; Majd belenéz a víz tükrébe, S mereng a tulajdon bájain. Itt-ott egy-egy kisebb, nagyobb madár kiszökken ágyából. S megrázza lágy tollait. Ketelkedik. Figyelmes, halkított hangon A világért sem szólna még többet: „Jó reggelt! Jó reggelt /“ S elnémult megint. Vár. A patak susogva siklik tova. Mintha puha selyemből volnának Habzó fehér fodrai Halkan perdülő bókok kíséretében Csókolja meg a ráhajló Harangvirágok arcát Kerek tisztásra érve ki, Ott látja az erdő szeladonját. Egy déli hímszarvast, Amint föltartott fejjel, Kelet felé kémlelve . . . vár. Soha felsebb, királyibb tartást, Délcegebb fejet, (Igazi koronás fő!) Nem faragott ennél szobrász. Ezalatt pedig Az örök fény születő helyén. Keleten : Terítik már az ég peremére A bíborfényben úszó Végtelen palástot. Mely elfödi a barna hegyek ormát. Nagy örömében megindul az erdő. Sürgő-forgó készülődés, zsibongás. Az élet mintha egy végigfutó. Hatalmas hullámot vetne . . . Rá még egy pillanatnyi csend, Arida: Hozsannába tör ki minden madárajk, Felszökken a patak, csengőbb hangon zúg . Elbődül a szarvas, S kitárja százkarú koronáját a fa. Hogy méltón fogadja A ráhulló sugarak özönét. Nevetnek már a kis virágok, Gyémántot tűznek hajokba, fülökbe, Mert a rajtok ülő harmatcseppben Mindenikben ott ragyog A fölkelő nap tűz­ arca. Tűz, — tűz, — tűz! — Kiáltja száz nyelven a felgerjedt élet — A mámor, szerelem, valóság Áradó örök tüze, forrása: Nap ! Hozsanna! HAVAS ISTVÁN KORONÁS DARU (Balearica gibbericeps Reich.)

Next