A Természet, 1922 (18. évfolyam, 1-24. szám)

1922-01-15 / 1-2. szám

Mesék. Irta : Kiss Dezső. I. A toronyban. Akkoriban én egy toronyban laktam, valami húsz emelet magasságban. Szakítottam mindennel, mikor ide költöztem. Nem hoztam magammal semmit se. Ami rajtam volt, azt is levetettem, nem maradt semmim, csak egy jó, hosszú gyapjú ingem, melyet magamra öltöttem és amely lágyan, édesen be­takart, körülölelt engem . . . Egy nagy, kerek szobám volt, nagy ablakokkal, nagy, széles ágyam, mely kerekeken járt és ahol oly édes volt hevernem, pihennem . . . Szakítottam mindennel, engem az élethez, melyet otthagytam, amellyel szakítottam, már semmi sem kötött, csak egy vékonyka szál, mégis ennem, néha innom is kellett. Az ételeimet, italomat a vén toronyőr hozta fel, akit sohase láttam. A szobám előtt kint volt egy asztal, arra tette a tiszta eledelt, a kristályvizet. Ha okvetlen szükségem volt ezekre, magamhoz vettem belőlük akkor, amikor tetszett. A hiányt az őr pontosan pótolta. Én nem tettem semmit, nem is gondolkodtam. Nagyszerűen pihentem. Nem is éreztem semmit. Legalább azt hittem, hogy nem érzek. Alig tudom, aludtam, vagy ébren voltam. Nem ismer­tem a napokat, egyszer napfény özönlött át rajtam, máskor sötét volt, néha kékeszöld világosságban úsztam, nem vágytam semmire, nem érdekelt semmi. Az ágyam odagördült, ahová akartam. Az ablakomon át, fölfelé különböző színeket láttam, lefelé ködöt, meg néha különböző foltokat, mik voltak, nem érdekeltek . . . Zaj nem hallatszott hozzám, csak néha, ritkán, ha az ablakok megzörrentek és selymes zuhogás, amitől az ablakok nedvesek, simábbak lettek. —­a akkor nem lesz író, aki írjon, nem lesz könyv, amelyből tanulni s tanítani lehet, nem lesz tanító, aki tanítson, nem lesz egyszóval magyar tudomány és ha lesz is e honnak magyar szívvel érző gyermeke, nem lesz annak kellő tudása s akkor már késő lesz, amidőn azt vesszük észre, hogy az igazi kultúrát és annak termékeit a külföldről kell importálni. Ne fél­jünk a szellemi túlprodukciótól, mert csak az a nemzet nagyra hivatott, amely még szellemi termékeiből is exportképes. Ha az a jelszó: „Aranyat vasért“ nem is vezette a magyar nemzetet az igazi győzelemre, ha azonban „Mindent a­­ magyar kultúráért" áldoz, beteljesedik nagy Széchenyink mondása: „Magyarország nem volt, hanem lesz!“ Raitsits Emil: Stromboli. Irta : Rimer Dezső, a m. kir. keresk. múzeum palermói levelezője. Messze a tenger látókörének csaknem karimáján, mint vén pipás, örökös füstgomolyokat pöfögve, a Stromboli sötét nagy kúpja emelkedik ki a tengerből. Ez a folyton tüzet hányó sziget­hegy 45 kilométerre esik Lipari szigetétől s a körülbelül 5 óráig tartó utazás odáig, a mérsékelten haladó kis gőzösökön, egyike a legszebb és legérdekesebb tengeri kirándulásoknak. A Szicíliának mindinkább háttérbe szoruló tengerparti vidékei és a legváltozatosb alakulatú nagy hegyláncai dél felé, az egész Calabriai tengerpart fehér sávos, hosszú hegyláncolattal bekerített vidékei kelet felé gyönyörű tájképeket nyújtanak a kis hajó fedél­zetén lézengő utasoknak ; közelebb jobbra-balra az Eoli sziget­­csoport sok kisebb-nagyobb szigetei mind más formában és szín­ben tűnnek fel és maradoznak el, de a fő, a szigetcsoport örökké füstölő és dörmögő réme, a Stromboli, mintha delejes erővel szögezte volna magára az utasok szemeit, mindjobban köti le a figyelmet és izgatja a képzeletet, minél inkább fejlődik ki a tenger színe fölött méltóságos, hatalmas alakja. Végre a kis postahajó eljut a Stromboli szigetének szomszéd­­vizeibe, kb. egy kilométernyire a parttól s ott megállapodik, mert szemben, az öböl mélyében elrejtett San Vincenzo kis helységnek nincsen kikötője, de még hajók kikötésére alkalmas révpartja sem. A postazsákot, a kikötőnek szánt kevés árút a hajóra kint a tengeren várakozó bárkába dobják s a San Vincenzóba igyekvő néhány utas is abba száll be és a bárka a két hiányosan öltö­zött, mezítlábas, izmoskarú evezőjének erős lapátolására rövid idő múlva a partra ér, hol a sziget életének egyhangúságában egy pár idegen érkezése eseményszámba megy és a parton tén­fergők között, kik a kikötőkben sohasem hiányoznak, nagy kíván­csiságot kelt; a nézők szórakozása különösen akkor nagy, mikor — rossz időben — a bárkák nem jöhetvén egészen a parthoz, a bárkások a vízben gázolva, a hátukon hozzák az utasokat a partra. San Vincenzónak többnyire halászattal foglalkozó, alig két­ezer lakosa van ; nagyon csinos, tiszta, eltérőleg a fölötte el­hanyagolt, nagyobbrészt nyers sziklakövekből vagy agyagtéglákból összetákolt, vakolatlan házakból álló szicíliai falaktól, jól épült, szép vagy legalább tiszta külsejű, fehérre meszelt házakkal bíró kis falu. Vendéglőt persze hiába keresünk az idegenektől ritkán láto­gatott, elszigetelt helységben, de akad egy gondviselésszerű, az idegeneket kedélyes eredetiséggel, fölötte szíves udvariassággal fogadó özvegyasszony, ki egy-két egyszerű, de szokatlan tiszta, kényelmes vendégszobát tart rendelkezésre ; szerény áron, egy­szerű, de erős, jól tápláló élelmezésről és a szigeten termő hamisítatlan, ami mostanában a déli vidékeken nagy kivétel­képpen említendő, jó borról is gondoskodik. Ezen a félreeső árkádikus helyen ütötte fel tanyáját néhány év előtt két ízben egy, a vulkanikus elemek behatóbb meg­ismerésére vágyódó, Palermóban összeverődött vállalkozó fiatal Én nem törődtem már semmivel, nem éreztem semmit, nem akartam tudni mi van utánam, mi van előttem. Nem gyűlöltem, nem szerettem. Nem tudtam mi a baj, mi a gond. Nem tudtam mi az öröm. Nem tudtam mi az ember. Elfeledtem mindent. Élet, halál, mi az ! ? És mi az én ! ? Semmi, vagy valami! ? Nekem semmihez sem volt közöm. Nem tudtam, nem is tudhattam mi van, hogy van, mióta vagyok itt, — idő ! ? — mi közöm nekem ehhez, egyáltalán mi az a valami és mi az, ami engem valamivel közössé tehetne­­ ? . .. Azt sem tudom, mi az a gondolat, azt sem tudom, hogy vagyok, nem tudok semmit, azt sem tudom, hogy élek, vagyok. Egyáltalán mi közöm ahhoz, hogy­­ lenni­­ ? . . . És azt hittem sikerült. Erős, egészséges voltam, nem tudtam mi a test, a lélek . . . Minden így lett volna, mikor egyszer nagyon simák voltak az ablakok és én azokon át semmit se láttam. Az időt nem tudom, már a hideget, meleget se éreztem, nem fájt semmi, nem is örültem. Nem tudom miért, éreztem, vagy láttam, amint az ablakhoz csapódik valami, aztán lecsúszik rajta a párkányra. Ott aztán keserves hangokat hallat. Egy kis fekete pötty, egy kis valami, vagy semmi, egy pirinyó madár . . . Széttárta ázott, nedves szárnyacskáit, kitárta sárga csőrét, melyen belül rózsaszín torka látszott és kétségbe­esetten kopogott az ablaktáblán. Sárga lábacskái csúszkáltak ide-oda, egy pillanat és lezuhan, vége lesz örökre . . . Hirtelen kirántottam az ablakot, ő pedig hálás csicsergéssel ugrott be hozzám. Megfogtam, gyapjú takarómba csavartam, ráleheltem, megszárítottam, megcsókoltam és szaladtam kenyér­morzsáért . . . Ő ott ült nyugodtan a jó puha meleg fészekben, rém meresz­tette fekete gyöngy szemeit és kitátotta csőröcskéjét a morzsákra .. . Leborultam mellé, étetgettem, csókolgattam, örültem és sírtam. Ember lettem újra ! És eltávoztam a toronyból . . .

Next