Természetbarát, 1939 (27. évfolyam, 3-5. szám)
1939-04-01 / 3-4. szám
és turistádat Egy történetkét olvastam vagy hallottam valahol. Az ódon templom bolthajtása alatt ünnepeltek a hívek. Zsongott a zsolozsma. A pap hivatott ajkán magasra szárnyalt a fohász. A mindenség lenyűgöző hatalmát érezve, parányira zsugorodott a bűneit, bánó gyülekezet. A megtisztulás misztikus hite ragyogott az arcokon, a falakon és a tetőt tartó oszlopok között. Egyszerre a hátsó padok mögül, a bejárat mellől felrikoltott egy krajcáros fasíp és az áhítatában megzavart tömeg előtt ott szégyenkezett a falu árvája, a kis kecskepásztor. Ünnepre zúgtak a harangok és az ünnepre készülés feljutott a hegyi legelőig, a favágók, a szénagyűjtők arcának nevetésében. A kis árva, aki úgy nőtt fel, mint a természet ezer más gazdátlan teremtése, kíváncsiságát követve, otthagyta a nyájat és belopódzott a frissen meszelt templomba, a többi után. Szeme, lelke szomjasan itta a szokatlan áhitat színét, ízét és amikor kicsordult szívéből az érzés, elővette furulyáját és a többi imájába belefújta a maga egyszerű dalát. Eddig a történet, utána igen szép tanulság következett az olvasók okulására. Amikor a turistaság és dal viszonyáról akartam írni, a kis pásztor sípja jutott az eszembe, írhattam volna értekezést a dal történetéről és mikroszkóp alatt kutathattam volna a vándorló ember és a természet világát összekötő szálak szövevényét. Talán okos cikk lett volna, de lehet, hogy csak tudálékos betűpazarlás. De arra is gondoltam, hogy én sem szeretem, ha minden ténykedésemet reflektorfényben vizsgálják és más sem■ szívesen látja egyszerű érzéseit a nyomtatott papíron bonckés alatt. Másképpen fogtam tehát a kérdés megírásához. Közismert tény, hogy a turista énekel, kiváltképpen a fiatalja. A természet járása, a kirándulás felszabadítja az ember egyszerű érzéseit — és ahogy a duhaj részegségében —, a turista is jókedvében énekelni kezd. Merész hasonlattal: mind akettő akkor talál rá nótázó hangjára, amikor valamilyen okból leveti a mindennapi élet rideg gátlásait. Az ösztönének élő emberrel szembehelyezkedik az örömrontó, a paragrafus ember és ahogyan elítéli a duhajt, ugyanúgy lenézi az énekelő turistát. Jómaga jegyet vált az Operába vagy beül a hangversenyterembe: élvezettel merül a klasszikus zene valamelyik remekébe és nem is gondolja, hogy a két egymástól távoleső tudatalatti jelenség mennyire azonos forrásból ered. A dalolás primitív vágyából, ami a bölcsődaltól a lantpengető szerelmi éneken át a gyászzsolozsmáig kíséri az életet. Az emberiség történetét is összeállíthatnák úgy, hogy minden kornak és ténynek egy dalmozaikját, egy nótafoszlányát kiemelnénk és az őszinte hangok elmondanák, hogy minden korban és esemény mögött mennyire ember is volt az ember. Csérmés net farát 3