Természetbarát, 1939 (27. évfolyam, 3-5. szám)

1939-04-01 / 3-4. szám

és turistádat Egy történetkét olvastam vagy hallottam valahol. Az ódon temp­lom bolthajtása alatt ünnepeltek a hívek. Zsongott a zsolozsma. A pap hivatott ajkán magasra szárnyalt a fohász. A mindenség lenyűgöző hatalmát érezve, parányira zsugorodott a bűneit, bánó gyülekezet. A megtisztulás misztikus hite ragyogott az arcokon, a falakon és a tetőt tartó oszlopok között. Egyszerre a hátsó padok mögül, a bejárat mellől felrikoltott egy krajcáros fasíp és az áhítatában megzavart tömeg előtt ott szégyen­kezett a falu árvája, a kis kecskepásztor. Ünnepre zúgtak a harangok és az ünnepre készülés feljutott a hegyi legelőig, a favágók, a szénagyűjtők arcának nevetésében. A kis árva, aki úgy nőtt fel, mint a természet ezer más gazdátlan teremtése, kíváncsiságát követve, otthagyta a nyájat és belopódzott a frissen meszelt templomba, a többi után. Szeme, lelke szomjasan itta a szokatlan áhitat színét, ízét és amikor kicsordult szívéből az érzés, elővette furulyáját és a többi imájába belefújta a maga egyszerű dalát. Eddig a történet, utána igen szép tanulság következett az olvasók okulására. Amikor a turistaság és dal v­iszonyáról akartam­ írni, a kis pász­tor sípja jutott az eszembe, írhattam volna értekezést a dal történe­téről és mikroszkóp alatt kutathattam volna a vándorló ember és a természet világát összekötő szálak szövevényét. Talán okos cikk lett volna, de lehet, hogy csak tudálékos betűpazarlás. De arra is gondol­tam, hogy én sem szeretem, ha minden ténykedésemet reflektorfény­ben vizsgálják és más sem■ szívesen látja egyszerű érzéseit a nyom­tatott papíron bonckés alatt. Másképpen fogtam tehát a kérdés meg­írásához. Közismert tény, hogy a turista énekel, kiváltképpen a fiatalja. A természet járása, a kirándulás felszabadítja az ember egyszerű érzé­seit — és ahogy a duhaj részegségében —, a turista is jókedvében énekelni kezd. Merész hasonlattal: mind akettő akkor talál rá nótázó hangjára, amikor valamilyen okból leveti a mindennapi élet rideg gátlásait. Az ösztönének élő emberrel szembehelyezkedik az örömrontó, a para­grafus ember és ahogyan elítéli a duhajt, ugyanúgy lenézi az énekelő turistát. Jómaga jegyet vált az Operába vagy beül a hangverseny­terembe: élvezettel merül a klasszikus zene valamelyik reme­kébe és nem is gondolja, hogy a két egymástól távoleső tudatalatti jelenség mennyire azonos forrásból ered. A dalolás primitív vágyából, ami a bölcsődaltól a lantpengető szerelmi éneken át a gyászzsolozs­máig kíséri az életet. Az emberiség történetét is összeállíthatnák úgy, hogy minden kornak és ténynek egy dalmozaikját, egy nótafoszlányát kiemelnénk és­ az őszinte hangok elmondanák, hogy minden korban és esemény mögött mennyire ember is volt az ember. Csérmés net farát 3

Next