Turista, 1969 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1969-01-01 / 1. szám

Sétálunk beljebb a főut­cán. Ahol öblösen kiszéle­sedik, ott áll a lengyel íz­lésű reneszánsz párkány­­zattal kicsipkézett harang­torony, mögötte, az Árpád­kori plébánia­teplom vas­színű sisakján Krúdy ké­kesfekete csókái úgy álldo­gálnak, mintha mi sem tör­tént volna azóta. A főutca két oldalán egyemeletes zárt házsor vo­nul, sima homlokzatú, dísz­telen, szürke polgárházak­kal. Ezrekben szőtték a habkönnyedségű, hófehér­ségű, selyempuhaságú sze­pesi vásznakat a néhai podolini takácsok. A föld­szinten nagyívű sötét ka­puboltozatok, az emeleten három-négy kicsi ablak. Mögöttük álmodoztak hosz­­szúlábú varróasztalka mel­lett a templomi gyertya tisztaságú, szenteltvíz illatú polgárnők, míg férjük vá­szonnal megrakott emele­tes szekerekkel járta a len­gyel vásárokat. Itt ábrán­doztak a sárgás zsenilia­­függöny mögött az ölelésre termett, húsos, puha asszo­nyok; lábuknak kámfor illata volt, térdüknek na­rancs íze. Havas nagy téli éjszakákon ezt a gyengéd hajlású utcasort járta sze­relmi lázban Szindbád, hogy kilesse, mi történik bent, az éji mécses imbolygó vi­lága mellett. Jellegtelen, egyforma, ri­deg házak — mégis ezek­ben laktak a forrószívű, adakozó kedvű f­űzők­eszí­tő­­nek, az ábrándos kalapos­­nék, a házikenyér illatú kékfestőnék, s valamelyik hatszögletű ablakközben üldögélt naphosszat Esz­­tella, az almaarcú, körte­keblű aranymívesné. Érin­tetlen lelkű kisvárosi kis­asszonyok­­ zongoráztak hosszadalmasan az emeleti szobákban; fehér lábuk ecetvirágszín harisnyába rejtve nyugodott a pedálon. Vajon melyik lehet a sok egyforma közül az a ház, melynek tágas emeleti szo­bájában egy fekete szemű és fekete hajú lányka kar­jai között tanulta a leckét a kisdiák, s akinek szelíd arca őszi ködből s szivar­füstből oly sokszor kibon­takozott később az öregedő Szindbád előtt? Ugyan merre volt az a tánciskola, melynek félhomályos ter­mében lélegzet-visszafojtva figyelte a fellebbenő szok­­nyácskák alól elővillanó térdecskék hófehérségét? Mi célra szolgálhat vajon ma az a bálterem, melyben rózsaszín füllel koszorú­zott tükrök ragyogtak tün­dökölve a polonéz ütemei­re szédülő podolini kis­­asszonykákra? És ez lenne az a fogadó, amelyben Rákóczi Ferenc bujdosásában egy­ éjszakára meghalt? Ivója asztala mel­lett fakitermelő munkások énekelgetnek fehér sör mellett, egyhangú méla szomorúsággal. Hát a templom, amelyben a kis­diák piros szoknyában mi­­nistrált, ünnepélyesen rázta a csengettyűt, s kadarka­színű palástjában meghó­dította a szelíden szőke Kacskó Anna szívét? Itt az a templom, lelakatolt aj­taja résein avas tömjénszag szivárog ki. A régi kolos­tor, amelyben az algimná­zium működött, általános iskola. Zárt része — ahol a torzonborz Lubomirski képe ijesztgetett s a pádi­­mentum alá meghalt szer­zetesek temetkeztek — el­öregedett apácák aziluma. Forduljunk vissza. A városkára omló hegyek felől már kezd aláeresz­kedni az alkony, amikor a Poprád mentén kiérek az állomásra. Az első vágá­nyon ott áll a késmárki vonat, akár be is lehet már szállni. Vagonjai pirosak, mintha egy sor vörös pos­takocsit toltak volna össze játékos kezek, hogy illő hangulatú legyen a távozás. Beülök egy hideg fülkébe, összehúzódom a sarokban, s hányt szemmel várom, hogy lesz, ha elindulunk, mit viszek magammal, mit hagyok itt. Végre lassan elindul a vörös szerelvény, de aztán mindjárt sebes vágtába kezd, s pillanatok alatt ki­röpít a valóságból. Amikor újra felnyitom a szemem, Krúdy pohos tornya áll maradandóan az ég alján, s egy mesebeli városka kezd beleveszni az esteli ködbe. Kapujában medve­bőr süvegű alabárdos ka­tonák kérik ezentúl is a passzust, s elsötétedő utcái során Szindbád lesi lázban a fellebbenő éji mécsesek titkát. Antalffy Gyula A reneszánsz párkányzatú harangtorony nem fiatal geológusai a mentők. Nem mindig mennek biztosra. Néha a feltétele­zett négy-öt barlangot is átkutatják, amíg a célhoz nem érnek s hosszú, fárad­ságos, életveszélyes munka árán hozzák ki a keserve­sen kuporgó „felfedezőket”. Máskor a „felfedezők” már előre elárulják, merre felé szövik a haditervet s a rendőrségi kocsi pontosan a célba vett barlang előtt áll meg. Nincs még egy nagy váro­sa a világnak, amelyet annyira keresztülhálózná­nak barlangok, földalatti pincék, búvóhelyek, mint Budapestet, azaz legfőkép­pen Budát. A legnépszerűbb bűvös Szezám a Mátyáshegyi barlang, a Ferenchegyi­barlang, a solymári ördög­lyuk, de szívesen belebo­nyolódnak ifjú vállalkozó­ink a pilisi Legény-bar­langba is, törökbálinti gye­rekek meg úgy elvesztek egy Budaörs melletti föld­alatti tömkelegben, hogy csak napok múlva lehetett rájuk akadni. A barlangból mentés nem kényelmes földalatti séta. Mindig emberéletről van szó s a mentőszolgálat tagjai a maguk élete koc­káztatásával küzdenek má­sok életéért Sokéves gya­korlat előzte meg, míg ilyen pontos, szép, de kemény összmunkával győzedelmes­kedhettek. A Barlangi Mentőszolgá­lat több mint tíz éve ala­kult, hivatalosan 1961-ben. Több szervezethez is tar­toznak: a Természetbarát Szövetség, a Vöröskereszt, a Barlangkutató Társulat szoros kapcsolatben van ve­lük, legfőképpen azonban a Rendőrfőkapitányságok életvédelmi csoportjai­­, amelyek embermentő szol­gálatukra igényt tartanak, s minden segítséget meg is adnak. Eddigi fennállásuk so­rán mintegy száz ember­életet mentettek meg — legtöbbször kalandvágyó fiúkat, sötétben, lámpa, élelem, meleg ruha nélkül bolyongókat, de felnőtteket is, férjet feleségestől pél­dául, baráti társasággal. Az idei „mentési mérleg” harmincöt fő eddig. Né­melyik „kutató” már fél­holt, mire a mentőautó érkezik, de volt már eset, hogy a kimentett áldozat haragudott, amiért elron­tották „haláli” mulatságát. A legrövidebb mentési idő is 8—10 óra, a leghosszabb kutatás nyolc napig tartott. E nyáron nem történt baleset, a sorozat egyelőre májusban véget ért. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a mentőszolgálat tagjai nem vigyáztak ébe­rül vagyonra s emberéle­tekre. Egyszer a Rámsza­­kadékból húztak ki ösz­­szetört fiút, máskor het­venötéves öregurat mentet­tek ki a visegrádi vár alat­ti szakadékok egyikéből, szinte élete utolsó órájában, azóta is él vidáman. Volt, hogy barlangi gyakorlato­zás közben a Borsod me­gyei Szögligeten oltották el az égő gabonatáblát, vagy a jósvafői barlang kö­zelében oltottak erdőtüzet a mentőszolgálat tagjai. (SZv) 5

Next