Természettudományi Közlöny 1918 (50. évfolyam, 129-132. pótfüzet)
1918-02-10 / 129-130. pótfüzet
38 TREITZ PÉTER iskolán tanítottak, az igazi agrogeológiai szaktudomány nem haladhatott, mert hiányzott az a biztos alap, amelyen tudomány fölépíthető lett volna. Sem a tiszta geológiai vizsgálat, sem pedig a kizárólagos fizikai és chemiai tanulmányok nem nyújthatták a kívánt alapot, mert a kettő között hiányzott minden kapcsolat. Az a sok ezer talajvizsgálat és magában véve nagyértékű tanulmány, amelyet LIEBIG alapvető munkája óta készítettek, általánosan nem volt értékesíthető s csak arra az egy talajra vonatkozott, amelyről készült. A talajelemzések eredményei nem is lesznek közérdekűek és mindenütt felhasználhatók mindaddig, amíg az agrogeológia az egyes vidékek talajtípusai között lévő kapcsolatot talajtérképeken föl nem tünteti és a meglévő ellentéteket pedig természettudományi alapon meg nem magyarázza. Treitz Péter, Roth Samu és az óruzsini „Nagy-barlang". A tudomány úttörő bajnokainak megbecsülése és méltatása érdemük szerint a hálás utódok feladata. Ez a feladat kötelességgé válik abban az esetben, ha a töretlen úton járó kutató kortársai körében megértésre, elismerésre nem talált. Az egyes tudományszakok fejlődésében mindig voltak s ma is vannak olyan időszakok, amelyekben az új eszmék, új nézőpontok, új problémák, szóval mindaz, ami a tudományos tradícióktól eltér, a szakemberek tágabb körében kétkedést, ellenzést vált ki. Azon tudományszakok közül, melyeknek úttörői a legtöbb kétkedéssel találkoztak, nálunk egyik legelső helyen említendő a speleológia s ezzel kapcsolatban az ősember ügye Emlékezzünk csak vissza azokra a szóharczokra, melyek a múlt század kilenczvenes éveiben a szinvavölgyi palaeolith és tartozékai körül folytak, vagy idézzük csak fel azt az esetet, amikor kiváló szakemberek — alig tíz évvel ezelőtt — a Szeleta-barlang remekbe készült, klaszszikus kőeszközeit hamisítványoknak minősítették, és gondoljunk csak arra, hogy akadtak még nemrégiben olyan hazai búvárok is, akik azt hangoztatták, hogy Magyarországon a pleisztocénben a zarándszarvas nem élt. Az itt említett problémák nyomán támadt kételyek azonban szerencsére múló természetűek voltak s az érdekelt kutatók eszméik diadalát még életükben megérték. Nem így történt azonban egy másik, régebbi keletű esetben, melynek tisztázása s az immáron régen porrá vált szerző rehabilitálása érdekében ma, közel négy évtized után kell szót emelnem. ROTH SAMU, a lőcsei főreáliskola néhai lelkes tanára, aki a mult század hetvenes éveinek végén s a nyolcvanas évek elején nagy buzgalommal és lelkesedéssel kutatta a Felvidéken a jégkorszak nyomait és maradványait, a „Természettudományi Közlöny" tizenharmadik kötetében. „Az „óruzsini barlangok" czímen felettébb érdekes tanulmányt bocsátott közre, mely következtetéseinél fogva az akkori szakkörökben nagy feltűnést keltett. Dolgozatának az óruzsini „Nagy-barlang"-ot tárgyaló fejezetében, a 63—65. lapon a következőket olvashatjuk : „A barlang hátsó részében .... mésztuffa borítja a talajt. A különböző vastagságú mésztuffaburok alatt sárgás-vörös agyag következik .... mészkőtöredékekkel. Ezen 2—3 dm vastag rétegben találtam számos barlangi medvecsontot, egy farkasnak két, a süketfajdnak egy felső karját, a rénszarvasnak két feltűnően erős kézközépcsontját, továbbá valószínűleg a zergéből vagy más antilópe-fajból szarvat stb." „Ezen réteg alatt többnyire csak ujjnyi 1 Budapest, 1881, 49—65. lap.