Természettudományi Közlöny 1927 (59. évfolyam, 839-850. füzet)

1927-05-01 / 843. füzet

286 apró közlemények a molnárfecskéknél. Intézete épüle­tének eresze alatt a délvidékről visszatért molnárfecske (Chelidon­a urbica) régi fészkét akarta elfoglalni. Lakását azonban veréb bitorolta. Hiába támadt a fecskepár hangos csicsergéssel a szemtelen betolako­dóra, annak esze ágában sem volt ki­mozdulni onnét. Aki valaha egy ilyen állati perpatvart végignézett és végighallgatott, az igazat ad ZELLnek, hogy amit az állatok mon­dani akarnak, azt hangjukkal és mozdulataikkal egész jól ki tudják­­fejezni.­ De folytassuk tovább a ta­nulságos jelenetet. A hím fecske a szűk nyíláson elszántan siklott be a fészekbe, míg a tojó félénken lapult a fészek oldalához s remegve hall­gatta a belülről kihallatszó hangos csiripelést és csicsergést. A veréb azonban erősebbnek bizonyult s a hímfecske kénytelen volt menekülni fészkéből. A közeli eperfára telepe­dett a hajléktalanná lett fecskepár s kétségbeesett sivalkodásba kezdett. Egyszerre csak innen is, onnan is fecskék szállingóztak elő, majd mintegy parancsszóra, felrebbentek. Kettő a fészek nyílása elé telepedett s a kifelé igyekvő verebet verték vissza. A többiek pedig sárért siettek s nemsokára hozták is már csőrük­ben a tapasztó anyagot. Nem tellett bele félóra s a fészek nyílását be­falazták. Majd serényen nekifogott a fecskeraj az új fészek építésének s még aznap délután már el is fog­lalhatta a szegény kis fecskepár az új otthont. Hogy a fecskéknél a test­véries együttérzés nem kismérték­ben van kifejlődve, azt már régen megfigyelték. A többi között ilyen jellemző eset volt az is, mely 1893-ban Németországban, Königsberg mellett történt, hol egy frissen kát­rányozott tetőre tévedt fecske an­­nyira bekátrányozta szárnyait, hogy képtelen volt elrepülni. Erre segít­ségére jött két társa és szépen ma­gokkal vitték.­ Az ókorban Isten ma­darának tekintették a fecskét, a fran­cia nép pedig Isten tyúkjának („pour Dieu") nevezi. A magyar embernek is kedvenc, dédelgetett madara. Bár mi emberek is arra a magaslatra tudnánk emelkedni a harmonikus együttműködést és összetartást ille­tőleg, mint ezek a gyönge, törékeny testű, de erős akaratú kis állatkák! Krecsmárik Endre: A mérges méz. Mikor az Artaxer­xes Mnemon ellen fellázadt if­j. Kyros seregében szolgáló 10.000 görög ka­tona a kanadai csata után a Fekete­tenger partjáig visszavonult, más táplálék hiányában elfogyasztott „pontusi" méztől számos katona be­tegedett meg, sőt, amint Xenophon Anabasisában olvashatjuk: „akik sokat evének, meg is halának." A pontusi, helyesebben az északi északnyugati Kis-Ázsiában, a régi Paphlagoniában és Bythiniában, sőt a Bosporus mentén is előforduló méznek mérgező hatását Xenophon­on kívül Aristoteles és Plinius is megemlíti. A pontusi méz színe maga miben sem különbözik a közönséges mézétől, csak az íze keserű némileg. Akik fogyasztják elkábulnak, rosz­szul lesznek, hánynak tőle, sőt ön­kívületi állapotba is juthatnak. Hogy halálos is volna, arra a Xe­NOPHONon kívül nem ismerünk újabb adatot. Sokáig homályban volt, hogy mitől lesz a pontusi méz mérges. Voltak, akik a puszpáng-edényekre gyanakodtak, melyekben a mézet szokták tartani. Mások a dohány­nak, vagy a virág porára gyanakod­tak. Az első azért nem jöhet számba, mert mérges méz a dohány elterje­désének ideje előtt is ismeretes volt már; a gesztenye pedig nemcsak a 2 Dr. Th. Zell : Warum fehlt den Tieren die Sprache? Unterhaltungsblatt des Vor­wärts. Nr. 176. 1918. 3 Dr. Vangel: Nagy képes természetrajz. Budapest, 1889.

Next