Természettudományi Közlöny 1927 (59. évfolyam, 839-850. füzet)
1927-05-01 / 843. füzet
286 apró közlemények a molnárfecskéknél. Intézete épületének eresze alatt a délvidékről visszatért molnárfecske (Chelidona urbica) régi fészkét akarta elfoglalni. Lakását azonban veréb bitorolta. Hiába támadt a fecskepár hangos csicsergéssel a szemtelen betolakodóra, annak esze ágában sem volt kimozdulni onnét. Aki valaha egy ilyen állati perpatvart végignézett és végighallgatott, az igazat ad ZELLnek, hogy amit az állatok mondani akarnak, azt hangjukkal és mozdulataikkal egész jól ki tudjákfejezni. De folytassuk tovább a tanulságos jelenetet. A hím fecske a szűk nyíláson elszántan siklott be a fészekbe, míg a tojó félénken lapult a fészek oldalához s remegve hallgatta a belülről kihallatszó hangos csiripelést és csicsergést. A veréb azonban erősebbnek bizonyult s a hímfecske kénytelen volt menekülni fészkéből. A közeli eperfára telepedett a hajléktalanná lett fecskepár s kétségbeesett sivalkodásba kezdett. Egyszerre csak innen is, onnan is fecskék szállingóztak elő, majd mintegy parancsszóra, felrebbentek. Kettő a fészek nyílása elé telepedett s a kifelé igyekvő verebet verték vissza. A többiek pedig sárért siettek s nemsokára hozták is már csőrükben a tapasztó anyagot. Nem tellett bele félóra s a fészek nyílását befalazták. Majd serényen nekifogott a fecskeraj az új fészek építésének s még aznap délután már el is foglalhatta a szegény kis fecskepár az új otthont. Hogy a fecskéknél a testvéries együttérzés nem kismértékben van kifejlődve, azt már régen megfigyelték. A többi között ilyen jellemző eset volt az is, mely 1893-ban Németországban, Königsberg mellett történt, hol egy frissen kátrányozott tetőre tévedt fecske annyira bekátrányozta szárnyait, hogy képtelen volt elrepülni. Erre segítségére jött két társa és szépen magokkal vitték. Az ókorban Isten madarának tekintették a fecskét, a francia nép pedig Isten tyúkjának („pour Dieu") nevezi. A magyar embernek is kedvenc, dédelgetett madara. Bár mi emberek is arra a magaslatra tudnánk emelkedni a harmonikus együttműködést és összetartást illetőleg, mint ezek a gyönge, törékeny testű, de erős akaratú kis állatkák! Krecsmárik Endre: A mérges méz. Mikor az Artaxerxes Mnemon ellen fellázadt ifj. Kyros seregében szolgáló 10.000 görög katona a kanadai csata után a Feketetenger partjáig visszavonult, más táplálék hiányában elfogyasztott „pontusi" méztől számos katona betegedett meg, sőt, amint Xenophon Anabasisában olvashatjuk: „akik sokat evének, meg is halának." A pontusi, helyesebben az északi északnyugati Kis-Ázsiában, a régi Paphlagoniában és Bythiniában, sőt a Bosporus mentén is előforduló méznek mérgező hatását Xenophonon kívül Aristoteles és Plinius is megemlíti. A pontusi méz színe maga miben sem különbözik a közönséges mézétől, csak az íze keserű némileg. Akik fogyasztják elkábulnak, roszszul lesznek, hánynak tőle, sőt önkívületi állapotba is juthatnak. Hogy halálos is volna, arra a XeNOPHONon kívül nem ismerünk újabb adatot. Sokáig homályban volt, hogy mitől lesz a pontusi méz mérges. Voltak, akik a puszpáng-edényekre gyanakodtak, melyekben a mézet szokták tartani. Mások a dohánynak, vagy a virág porára gyanakodtak. Az első azért nem jöhet számba, mert mérges méz a dohány elterjedésének ideje előtt is ismeretes volt már; a gesztenye pedig nemcsak a 2 Dr. Th. Zell : Warum fehlt den Tieren die Sprache? Unterhaltungsblatt des Vorwärts. Nr. 176. 1918. 3 Dr. Vangel: Nagy képes természetrajz. Budapest, 1889.