Természettudományi Közlöny, 1962 (6. [93.] évfolyam, 1-12. szám)

1962-12-01 / 12. szám

barátsággal ajándékozott meg. Talán ezért hozta a gond­viselés az én magyar barátomat Budapestről egészen a Pendzsab-ba, mert egyébként egyetemi tanárok és rossz­csont tisztecskék ritkán kerülnek össze” — írja vissza­emlékezéseiben Dunsterville tábornok. ötvenegy év múlva ő írta az egyik legszerettéijesebb nekrológot öreg „lifelong” bartjáról, Steinról. 1897-ben Lahoreba jött két fiatal kollégiumi tanár, Percy Stafford Allen (1869—1933.), a kiváló Erazmus-kutató és Thomas Walker Arnold (1864—1930.), az iszlám tudósa. Sírig tartó barátságukról vonzó képet nyújt levelezésük, amelyet Allen özvegye adott ki később. „Stein Aurél... akár a hosszú, éjfélig tartó menetelések után, a sivatagi ásatásoknak porfel­hőbe burkolt napjaiban, sohasem szűnő rendszerességgel” írt barátainak. Jóbarátja és 40 éven át munktársa volt a lahorei School of Art igazgatója J. H. Andrews is. E barátok között és általuk lett Stein angollá. 1897-ben megtartja Stein székfoglaló előadását a Ma­gyar Tudományos Akadémián, a fehér hunok szerepéről India történetében. Most már mindinkább előtérbe nyomul nála a filológus mellett, sőt annak rovására a régész és kultúrtörténész. Kisebb régészeti kutatóexpedíciókon vesz részt (Bunér, majd Bihár). 1899-ben elfoglalja a calcuttai mohamedán egyetem igazgatói székét, de már minden energiáját lekötik azok az előkészületek, ame­lyekkel a XX. század új perspektívákat nyitó legeredmé­nyesebb expedícióját vezette be. Történelmi horizontunk a század első felében rendkívüli mértékben kiszélesült, elmélyült. De még ennek mértékéhez képest is meglepő azoknak a felfedezéseknek a gazdagsága, amelyeknek a révén a Tarim-medence hajdani történetét megismertük és jelentőségét az egyetemes művelődés történetében lemérhettük. Ezekre a felfedezésekre áldozta Stein munkás életének legeredményesebb évtizedeit. Mielőtt a Kven-lün és a Tien-San gleccsereiből lero­hanó folyók belevesznének a sivatag homokjába, sok — ma már nem létező — oázis és város életét tették lehe­tővé. Ezeken át haladtak az őskori és korai középkori Keletet és Nyugatot összekötő transzkontinentális kara­­vánutak. A népvándorlás és a kínai birodalom terjesz­kedésének ezen küzdőterére a VI.—VII. századtól kezdve török népek, közöttük a sokgyökerű kultúrával bíró uj­­gurok települtek be, s így vált e terület Turkesztánná, azaz „Török föld”-é. Ez a művelődési fókusz nemcsak Kína és a Földközi-tenger, hanem India felől is magába gyűjtötte a kultúra sugarait. A Tarim-medencei romok (Kucsa, majd Khotan) közül a helybeli kincskeresők révén másfélezer éves indiai szö­vegemlékek is kerültek a filológusok elé. 1896-ban beszélt először Stein arról, hogy rendszeres régészeti kuta­tást végző expedíciókat kellene vezetni a Tarim-meden­­cébe. Sok küzdelem és igen alapos tudományos felkészü­lés után végre 1900. május 25-én az első expedíció Kas­­mírból nekivághatott az északon tornyosuló hegyóriá­soknak. Feljegyzései, könyvei mutatják, milyen nagy kö­rültekintéssel készült történeti, földrajzi előtanulmányok után indult hét évet igénybe vevő három expedíciójára. Emil Sénart találóan jegyezte meg róla, hogy „azért ta­lál, mert mindig tudja, hogy mit megy keresni”. Mindig magányosan, egyetlen európaiként, önmagára utalva (mindössze egy későbbi, kisebb perzsiai útján volt kísé­rője Pábry Károly) vállalta a fáradalmakat, maga lévén expedícióinak szervezője, parancsnoka, orvosa, régésze, antropológusa, tolmácsa, vezető térképésze, s ha kellett — mint a régiséghamisító bennszülött, Iszlám Akhám idhotáni leleplezése mutatja — akár rendőre is. Az első expedíción főleg Khotán környékének romme­zőit, jórészt általa felfedezett, már a IV.—V. században elhagyott, majd homok alá került városokat (Niya, Ke­nya, Endere stb.) tárt fel. Visszatérte után a pendzsabi iskolák felügyelőjévé nevezték ki, s szabadságolták, hogy a British Museumban dolgozhassa fel a magával hozott hatalmas anyagot. Azonban az eredmény és az­­­nnepel­­tetés ellenére is sokat kellett küzdenie a második expe­dícióért. 1904-től kezdve — mint az Északnyugati Határ­­tartomány és Beludzsisztán régészeti felügyelője — ad­minisztrációs munkát végez, miközben éppen az ő ered­ményeinek a hatása alatt német, francia stb. expedíciók indulnak. Végre 1906 áprilisában újból felkerekedhetett, hogy az 1909 januárjáig tartó második expedíción, Lou­lan és Miran romjainak érintésével eljusson Tun­­huangba. Nem szegte kedvét az sem, hogy a régészeti kutatásokkal való foglalkozás lehetőségét a kormány­körök által rárótt térképezési feladatok elvégzésével kel­lett biztosítania, s ez ideje és energiája nagy részét lekö­tötte. Tun­huang barlangtemplomaira nagy geológusunk, Lóczy Lajos hívta fel a figyelmét, aki még 1879-ben járt ott. Az „Ezer Buddha” barlangtemplomaiban gyönyörű freskókat talált (ezekről 1959-ben adott ki szép könyvet Miklós Pál) , továbbá tudomást szerzett egy befalazott könyvtár létezéséről is. Jól tudott bánni az emberekkel, elérte azt, hogy Wang szerzetes kibontotta a falat és Stein beléphetett a 900 évvel ezelőtt lezárt raktárba, a szkitával rokon szaka, szogd, tohár, különféle (pl. rovás) írású török stb. régi kéziratok tízezrei közé. A templo­mok restaurálására adott összegekért Stein sok értékes kéziratot megkapott. Bármily sok is ez az anyag, csak kis része volt a kézirattárnak, hiszen egy évvel később Paul Pelliot csupán kínai kéziratot 15 000-et nézett át, s részben meg is szerzett. Stein ezen az expedícióján ta­lálta meg a kínai Nagy Fal legnyugatibb részét is, Tun­­huangtól északra a pusztaságban. A széltől védett oldal tövében még élesen kivehető volt a sok-sok évszázaddal ezelőtt porrá lett katonai őrjáratok által taposott ösvény, az őrtornyokban pedig nagy tömegekben kerültek elő ügy­iratok, pl. a hajdani karavánok láttamozott útleveleinek lajstroma. A nyári hónapokban a Kven-lan és a Nan-San gleccse­­res, szakadékos hegyláncait térképezte. Útja vége felé megtalálta a Ladakhba vezető, régóta feledésbe merült karavánutat. Ezt az utat követve, egy gleccseren lefagy­tak jobb lábának ujjai, és azok amputálása vált szüksé­gessé. Eredményei azonban minden szenvedésért kárpó­tolták. Megkapta az Angol Földrajzi Társaság alapító ét- Panorima a Mohand-Margról: a Szind folyam völgye (Stein Aurél eredeti felvétele) Stein Aurél karavánja a Taklamakan-sivatagban (Stein Aurél eredeti felvétele)

Next