Természet Világa, 1969 (100. évfolyam, 1-12. szám)

1969-08-01 / 8. szám

Az Apollo-program A televízió jóvoltából az emberiség története kima­gasló eseményének tanúi lehettünk: 1969. július 21-én magyar idő szerint 3 óra 57 perckor az ember először lépett idegen égitest felszínére. A holdutazás sikeres va­lóra váltása megkoronázta az amerikaiak eddig legna­gyobb szabású vállalkozását, az Apollo-programot. A program volumenében lényegesen felülmúlja a má­sodik világháború korszakának Manhattan-tervét, amely­nek keretében annak idején kifejlesztették és elkészí­tették az atombombát. Méreteit jellemzi, hogy néhány évvel ezelőtt háromszázezer, jelenleg pedig százhetven­ezer ember dolgozik az Apollo-terv különféle munkáin, s eddigi költségei meghaladják a 40 milliárd dollárt. Első, kiforratlan tervei 1960-ra nyúlnak vissza, de a program születésnapjának 1961. május 25-ét tekinthetjük, amikor Kennedy elnök bejelentette, hogy 1969. december 31. előtt az első emberek megvetik a lábukat a Holdon. Figyelemre méltó, hogy ez a bejelentés Gagarin Űrre­pülése után hat héttel hangzott el, kilenc hónappal az első amerikai űrhajó elindítása előtt. A program 1962 júliusára öltött végleges formát, s meghatározták ütemezését is, amelyet nagyobb mére­tekben csak az 1967. januári katasztrófa után kellett mó­dosítani. Az 1968-ban elért eredmények végül lehetővé NAGY ISTVÁN GYÖRGY EMBEREK A HOLDON­ tették egyes fázisok megrövidítése árán az eredeti el­gondolás szerinti véghatáridő tartását. Fellapozva az Apollo-terv nyilvánosságra hozatala előtt megjelent asztronautikai irodalmat, a holdutazás merőben más elképzeléseivel találkozunk: űrállomásról indított űrhajó-karavánokkal és így tovább. Nem mond­hatjuk, hogy az ilyenfajta tervek minden esetben laikus írók fantazmagórái lettek volna. Az egyik hasonló el­képzelés 1952-ből éppen Wernher von Brauntól szárma­zik, aki később az Apollo-program kidolgozásában nagy szerepet vállalt. Amikor az amerikaiak 1961-ben célul tűzték ki, hogy egy évtizeden belül űrhajósaikat leszállítják a Holdon, a lehető legrövidebb idő alatt kifejleszthető, emellett viszonylag a leggazdaságosabb rendszert kellett válasz­taniuk. Három megoldás jött számításba. Az egyik változat szerint egy hatlépcsős óriás raké­tával közvetlenül mentek volna a Földről a Holdra, s onnan a rakéta végfokozataival vissza a Földre. Egy ilyen űrutazásban semmiféle közbenső manőverre sem lett volna szükség. Ezt a megoldást el kellett vetniük, mert az Apollo-programban kidolgozott Saturn-5 óriás hordozórakétánál sokkal nagyobb szerkezetet kellett volna megépíteni. Újabb amerikai közlések szerint ezt a Nova elneve­zésű, állítólag mintegy 8000 Mp indulási tolóerejű hor­dozórakétát az Apollo utáni programban sem készítik el, hanem továbbra is a Saturn-5-tel a bevált metodika mellett maradnak. Mindezt még ki kell egészítenünk azzal, hogy a Novához hasonló gigantikus szerkezet nem­csak költségessége miatt és konstrukciós tekintetben tá­maszt rendkívüli nehézségeket, hanem az üzemeltetés szempontjából is. Kérdéses, hogy egy ilyen hatalmas tolóerejű rakéta a mai kémiai hajtóművekkel célszerű módon megvalósítható-e. Ha ma még a Hold elérése az efféle hordozórakétákkal közvetlenül nem lehetsé­ges is, a nukleáris rakéták megjelenése után ezt a meg­oldást nyilván újra előveszik. Egy másik megvizsgált változatban két Saturn-5 ra­kétára volna szükség. A második rakéta feladata, hogy hajtóanyag-utánpótlást szállítson a Föld körüli parkoló­pályán várakozó első rakéta — a tulajdonképpeni hor­dozórakéta — részére. Az áttankolás után innen in­dulna a rakéta az űrhajóval a Holdra. Ezt a változatot sem használhatták, mivel itt igen bonyolult manőverek szükségesek, s ráadásul a rendszert nem lehetett volna a kívánt határidőre kifejleszteni.

Next