Természet Világa, 1974 (105. évfolyam, 1-12. szám)
1974-03-01 / 3. szám
NAGY ISTVÁN GYÖRGY gépészmérnök, Budapest ŰRHAJÓZÁSI ŰRKUTATÁS Asztronautika — 1973 A krónikás valamelyest zavarba kerül, amikor egy esztendő űrkutatásáról kell összefoglalót adnia. Hiszen az asztronautika eseményei nem igazodnak a naptári évhez, s mint a következőkben látni fogjuk, vannak 1974-re áthúzódó fontos programok, amelyek eredményeiről csak később számolhatunk be. Megnehezíti feladatunkat a sikeresen elindított űrkutató eszközök nagy száma is. A szédítő fejlődést mi sem jellemzi inkább, mint hogy az első szputnyik fölröpítése óta eltelt tizenhat esztendő alatt ezerháromszáznál több mesterséges égitestet állítottak pályára. Közöttük eddig félszáz űrjármű — pontosabban negyvennyolc űrhajó és két orbitális űrállomás — fedélzetén végezték emberek a munkájukat a kozmoszban. Az esztendő folyamán indított sok tucat űrkutató eszköz mindegyikével persze lehetetlen volna foglalkozni. Az elmúlt év asztronautikai programjai bizonyára nem ragadták meg annyira a nagyközönség képzeletét, mint az előző esztendők holdexpedíciói. Az űrhajózás eredményei természetesen nem értékelhetők az úgynevezett látványosság szempontjából. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy ez az év sem szűkölködött a nagy jelentőségű űrkísérletekben. Tovább folyt a Hold és a bolygók kutatása, nagyszabású űrállomásprogram végrehajtására került sor, újabb űrhajók indultak , hogy ne is szóljunk a rutinszerű „hétköznapi” programokról: a Kozmosz műholdak sorozatában nyolcvannál több egység állt pályára. Újabb Lunohod-kísérlet Az 1973. évi űrhajózási vállalkozások közül már csak időrendben is az újabb Lunohod-kísérletet kell legelőször említenünk. A megelőző esztendőkkel összehasonlítva, első pillantásra talán úgy tűnik, mintha a holdkutatás háttérbe szorult volna: mindössze egyetlen holdszonda, a Luna—21 indult a szomszéd égitestre, s ennek a szállítmánya volt a második automatikus holdjáró, a hunohod—2. A holdkutatás ütemének lassulását nyilvánvalóan az indokolja, hogy az utóbbi néhány év gazdag programjai, az amerikai holdexpedíciók csakúgy, mint a szovjet automatikus eszközökkel végzett kutatások olyan nagy mennyiségű információs anyagot szolgáltattak, hogy ennek feldolgozása a tudományos apparátust hosszabb időre foglalkoztatja. De arról se feledkezhetünk meg, hogy míg a Holdra bármelyik hónapban indíthatók kutatóeszközök, addig a bolygók felé sokkal ritkábban. A Mars vagy a Venus földközelségét ki kell használni űrszondák indítására, s így érthető módon ilyenkor az erőfeszítéseket inkább ezekre a programokra összpontosítják. Az első automatikus holdjáró, a hunohod.1 1970 novemberétől 1971 októberéig több mint tíz holdi nappalon összesen tíz és fél kilométer utat tett meg. Az 1973. januárban munkába állított Lunohod—2 aktív élettartama rövidebb volt ugyan: öt holdi nappalra terjedt ki, de lényegesen kedvezőtlenebb felszíni viszonyok között harminc kilométeres úton végezte vizsgálatait. Ezen az útvonalon elemezték a felső holdtalajréteg vegyi összetételét. Talajmechanikai, továbbá mágneses térerősségi méréseket is végeztek, s a fedélzeti televíziós rendszerek segítségével több mint nyolcvanezer képfelvétel készült. A Lunohod—2 asztrofotométerével megállapították, hogy a Holdat porrészecske-övezet veszi körül; ennek zavaró hatása folytán célszerűbbnek látszik, hogy a világűrben telepítendő csillagászati megfigyelőeszközöket a műholdakon és az űrállomásokon helyezzék el, nem pedig a Holdon. (Úron a Mars felé A bolygókutató űrszondákat összefoglaló táblázatunk jól szemlélteti, hogy 1973-ban az űrkutatásnak ez az iránya kiemelkedő szerepet játszott. Páratlan arányú kísérletsorozat kezdődött a Mars bolygó tanulmányozására. Július végén pályára állították a szovjet Marsz—4 és Marsz—5 űrszondákat, majd augusztus első napjaiban két újabb egység követte őket: a Marsz—6 és a Marsz—7. A Marsz—4 1974. február 10-én, a Marsz—5 pedig két nappal később ért a „vörös bolygó” közelébe. A második marsszonda már március közepe táján éri el a célbolygót Az indítások alkalmával kiadott hivatalos közlésekből kitűnik, hogy az űrszondák feladata vizsgálni a célbolygót és környező térségét, mérni az oda vezető pályán a bolygóközi tér fizikai jellemzőit, megfigyelni a világűrben lejátszódó folyamatokat. A második űrszondapárnak emellett közös szovjet—francia kísérleti programja is van. A francia készülékekkel megfigyel Alan L. Bean, Owen K. Garriott és Jack L. Lousma, a Skylab második legénysége 128