Természet Világa, 1980 (111. évfolyam, 1-12. szám)

1980-09-01 / 9. szám

DR. ANDRÁSI FERENC Határkövek az alváskutatásban Kanyargós a megismerés útja. Sokszor egymástól távol eső tudományterületeken és különböző időpontokban elért eredmények szintézise vezet sikerre. Cikkünkben az alvással kapcsolatos mai ismereteink kialakulásának főbb eseményeit villantjuk fel. Látni fogjuk: egy-egy felismerés látszólag elszigetelt maradt, feledésbe is me­rült — és azután végül mégis összeállt egy kép ... amíg azt újabb és újabb fel­ismerések majd tovább nem gazdagítják és finomítják. Az évmilliárdok során az élővilág al­kalmazkodott a fizikai környezetnek a Föld tengely körüli forgása előidézte napi ciklusához. Ez ma már olyan erősen rögzült, hogy a barlangokban végzett kísérletek szerint e 24 órás ritmus a kül­ső behatások nélkül is, bár kisebb­­nagyobb eltolódásokkal, lényegében megmarad. Nemcsak az ember és az állatok, ha­nem még egyes növények is az alváshoz hasonló jelenségeket mutatnak, így ért­hető, hogy ez már az ókori természetbú­várok érdeklődését is felkeltette. A görö­göknél külön istene volt az alvásnak (Hüpnosz), akinek fia, az álom istene (Morpheus) az embert megajándékozza a csodálatos álomképekkel. Az álmok igen változatosak lehetnek, amit úgy magyaráztak, hogy Morpheus állandóan más-más alakban jelenik meg (morphe­­alak). Egészen a XIX. századig szinte semmi említésre méltó nem történt az alvás lé­nyegének megismerése terén. 1806-ban azután Serturner német gyógyszerész ópiumból előállított egy tiszta, kristályos anyagot, s felismerve altató hatását, Morpheusról morfinnak nevezte el. 1846-ban Morton és Warren már műtéti altatást alkalmazott, s ekkor dietilétert használt műtéti narkózisra, majd 1847- ben a kloroform is bevonult az altató­szerek közé. A klorálhidrátot Justus Liebig 1832-ben szintetizálta, de altató hatását csak 1869-ben ismerték fel; a nyolcvanas években pedig bevezették az ugyancsak altató hatású paraldehidet, az uretánt és a szulfonált. Alvás­anyag? A legfontosabb lépés azonban 1903- ban történt, amikor Emil Fischer szaba­dalmaztatta az első barbitursav-szárma­­zékot, a Veronáit. Ez elindította a mód­szeres kutatást a még jobb barbiturátok után, s egyúttal lökést adott az alvás­élettani vizsgálatoknak is. Henri Piéron 1913-ban számolt be kí­sérleteiről, amelyek során kutyákat erős ingerekkel 7-10 napig ébren tartott, majd az így túlfárasztott állatok agy­folyadékát kezeletlen kutyáknak adta be, amelyek rögtön elaludtak. Ez arra utalt, hogy valamilyen hatásos anyag volt a kialvatlan kutyák agyát körül­vevő folyadékban. El is nevezte ezt „hyp­­notoxin"-nak, de az akkori izolálási eljárásokkal nem sikerült azt tiszta for­mában kivonnia. Az utánvizsgálók egy része megerősítette, más része cáfolta Piéron adatait, majd a kérdés feledésbe merült. A „spanyolnátha"’ és következményei javában dúlt az első világháború, amikor a kiéhezett és lerongyolódott Bécsben is megjelent 1917-ben a rette­gett „spanyol". Az influenzaszerű vírus * 1 sós járvány Spanyolországból indult Európa meghódítására, és dühöngése 10 éve alatt (1915-1925 között) mintegy 20 millió halálos áldozatot szedett, két­szer annyit, mint a háború vérzivatara (a betegek fele meghalt!). Economo bécsi ideggyógyász ekkor igen különös eseteket észlelt: egyes betegek súlyos álmatlanságban szenvedtek, míg mások szinte állandóan aludtak, hónapokon keresztül, s ez utóbbiak szemmozgató izmai is megbénultak. Ebből Economo arra következtetett, hogy a szemmozgató idegeknek a középagyban elhelyezkedő neuronjai is elpusztultak, tehát az alvás­központ is valószínűleg ezen a területen van, s két részből áll. Ha az influenza következményeként fellépő agyvelőgyul­­ladás során a felső rész idegsejtjei pusztulnak el, akkor a beteg szinte fel sem ébreszthető mély álmából. Ha pedig a lejjebb elhelyezkedő idegsejtek hal­nak el, akkor álmatlanság a következ­mény. A kórszövettani vizsgálatok is alá­támasztották ezt az elképzelést (2. ábra). Berger és az agyhullámok Richard Caton liverpooli orvos 1875- ben közölte vizsgálatait, amelyek sze­rint nyúlak és majmok agyának felszí­néről elektromos feszültségingadozások vezethetők el, ha az elektródokat köz­vetlenül a kéregre tesszük a koponya­csont egy darabjának eltávolítása után. Akkor még nem léteztek erősítőberen­dezések, így csak trepanált koponyán le­hetett észlelni galvanométerrel a gyen­ge bioáramokat. A kísérlet annyira hi­hetetlennek tűnt, hogy semmi érdeklő­dést nem keltett, Caton is túlságosan megelőzte korát. 1904-ben John Fleming vákuum-diódát készített, két év múlva pedig megszüle­tett a trióda is; ezzel az erősítőtechnika megkezdte szédületes karrierjét. Az első világháború után a katonai távközlés eredményei is közkinccsé váltak. Ekkor egy barkácsoló német orvos, Hans Ber­ger elektroncsöves erősítőt készített, és elektródokat helyezett a fej bőrére. Ily módon nyugalomban levő éber egyén­ről ritmusos, 7—13 Hz frekvenciájú, át­lag 50 mikrovolt feszültségű ún. alfa­hullámok vezethetők el, amelyeket első leírójuk tiszteletére Berger-hullámoknak is neveznek. A jénai neurológusprofesz-1. ábra. Az emberi agy nyíl irányú metszete a középvonalban: 1 = talamusz, 2 = szemmozgató idegsejtcsoport, 3 = agykéreg, 4 = kisagy, 5 = Moruzzi-féle ébresztőközpont (formáció retikulárisz), 6 . Bremer itt vágta az agyféltekét és az agytörzset összekötő idegpályákat. Az agytörzs pontozva: 391

Next