Természet Világa, 1983 (114. évfolyam, 1-12. szám)
1983-09-01 / 9. szám
csolatba az ifjúsággal, az előadás, ahol e kapcsolat létrejöhetne, egyre inkább viszszaszorul, a medikusok el se mennek, mert azt hallják, hogy csak a gyakorlatnak van célja. Az a bizonyos kiscsoportos oktatás, melynek formájában ma az oktatás valójában folyik, olyan oktatók vezetésével zajlik, akik alig érettebbek a medikusoknál. A medicina jellege is megváltozott, nagyon megnőtt az ismeretanyag, az oktatási reformoknak kétségtelenül a koncentrálásra kell törekedniük, a nem okvetlenül fontos ismeretek mellőzésére, ugyanakkor a nagyobb igényeknek megfelelő, hatékonyabb kiválasztásra is szükség volna, ez azonban sokszor csak kontraszelekció formájában érvényesül. — Hogyan teltek a pályakezdés évei? Kérdésem mögött bujkál az összehasonlítás igénye is a mai pályakezdő fiatal orvosok helyzetével. — A mai frissen végzett orvosok gyakorlatiig feltétlenül elhelyezkedhetnek, ha nem is mindig ott, ahol szeretnének. Elhelyezkedési lehetőségük megvan, ha máshol nem, vidéken. A régi orvos helyzete végzéskor — hacsak nem rendelkezett magas protektorokkal — egészen reménytelen volt. Óriási különbség az, hogy az én fiatalkoromban fizetett orvosi állás alig volt, a mai kórházi és klinikai orvosnak azonnal fizetése van, ha ez nem is tekinthető a megélhetéshez elegendőnek. A régi orvos néhány évig ingyen dolgozott abban a reményben, hogy magángyakorlatot épít ki magának. Ma magángyakorlat valójában nincs, és nem is az orvos ambíciójának a tárgya. Mire törekszik hát a mai fiatal orvos? Minél több hálapénzre és illegális, munkahelyén űzött, nem adózó gyakorlatra. Ez a helyzet kétségtelenül erkölcstelen. Kétségtelen, hogy a fővárosban nagyon kevés az üres orvosi állás, ám vidéki kórházakban inkább akad hely. Tudom, hogy senki sem szeret Budapestről vidékre menni, még a vidékiek is szívesebben jönnek Pestre. Amióta azonban az új vidéki kórházak szebbek és jobb felszerelésűek, mint a budapestiek, ez a helyzet talán megváltozik. — Következtek a X. világháborús évek és az ezzel kapcsolatos megpróbáltatások. A Tanulságos utazás című könyvében írt ennek az időszaknak néhány epizódjáról. Hallhatnánk arról, hogy ilyen körülmények között hogyan tudja az ember megőrizni hitét az életben, az emberekben, harcolni a túlélésért? — A háborút, kétségtelenül nagy szerencsével, sikerült élve átvészelnem. Hosszú időt töltöttem mint munkaszolgálatos. Nemigen fogom fel ma sem, hogy a szándékos kínzáson kívül ennek mi volt a célja. Fizikailag a nomád és sanyarú élet kétségtelenül jót tett. Utat építettem, repülőteret, megtanultam követ törni, csákányozni, csillét rakni és gurítani, határbódékat, tankcsapdákat építeni, szögesdrótot kesztyű nélkül sodorni. Mindig intellektuális társaságban voltam, orvosokkal, ügyvédekkel, művészekkel, de jól megismertem, főleg parancsnokaim személyében a kevéssé intellektuális népréteget is. Szentkirályszabadja rossz álom volt. Később egy szerb munkásszázad orvosa voltam, és a megvesztegetést szinte követelő századparancsnok-bankhivatalnok engedélyezte, hogy egy szobát béreljek a faluban. Ebből a szobából csak hajnalban mehettem ki, hogy a szerbeket gyógyítsam, egyébként az egész napot és éjszakát ebben a szobában töltöttem. Valójában börtön volt ez, de olvashattam, tanulhattam, írhattam, levelezhettem. Az itt töltött évre úgy tekintek viszsza, mint egy magasabb iskolára. Nagyon sokat fejlődtem, művelődtem. Itt olvastam el alaposan az Ó- és Újtestamentumot, itt írtam Ruth című bibliai regényemet. Megtanultam elviselni az emberi butaságot, gonoszságot, és megtanultam, hogy szellemi fölénnyel az erőfölény elviselhető. Sohasem vesztettem el az emberekbe és az életbe vetett hitemet, a leggonoszabbak között is mindig találtam egy-egy derék embert. Most is találok. — Hogyan élte meg a felszabadulást? — Mint említettem, egy bácskai szerbekből álló munkásszázadnak voltam az orvosa. Később Budapestre kerültünk Gönyüről, ahol a Dunát szabályoztuk, az újpesti hajógyárban, majd egy kőbányai fegyvergyárban tanyáztunk. Egyszer alaposan kibombáztak bennünket a hajógyári szigeten, ezután egy kőbányai iskolában laktunk. A tisztikar és a keretlegénység lassanként elszivárgott. Mindent elkövettünk, hogy senki se vegyen bennünket észre, a front átvonulásakor egy bunkerben ücsörögtünk, kávékonzervet és kristálycukrot ettünk. Az oroszok fogolyként tekintettek bennünket, és elindítottak kelet felé. Egy hatalmas csűrben telepedtünk meg éjszakára. A kapuőrnek átadtam néhány doboz ,,szulfidin''-t. Megkóstolta, valódinak találta és kiengedett a csűrből. Néhány napos hányódás és pihenés után megtaláltam családom életben maradt tagjait, és jelentkeztem az Üllői úti klinikán, ahol 1936-ig dolgoztam. Szívesen fogadtak. — Ezután következett a tulajdonképpeni orvosi pálya? Hogyan ívelt ez egészen a professzorságig? — Nem. Az orvosi pálya igazi kezdete a Korányi-klinika volt, majd Hetényi Géza intézete. A klinikára már mint tapasztalt és tudományos közlemények és előadások alapján ismert orvos kerültem vissza. Státusom azonban nem volt. Bizonyos ideig nálam fiatalabb tanársegédek mellett szolgai munkát végeztem mint beosztott. Ez sem ártott nekem. Aztán gyorsan változott minden. A klinika vezetője Rusznyák István lett, aki a Korányi-klinika adjunktusa volt, majd szegedi professzor. Ő is megszenvedte a fasizmust, utolsó pillanatban mentették ki a deportálóvonatból. Rusznyák felélesztette a régi Korányi-klinikát — vagy legalábbis a szellemét. Ez a szellem azonban hanyatlott a külső körülmények nyomására, a professzort egyre jobban elfoglalta a politikai élet és akadémiai elnöksége. A klinika szétesett, klikkek alakultak. A romló viszonyokból ismét előny háramlon rám. Minél kevesebbet törődött a professzor a klinikával, annál többször tarthattam én a tantermi előadást és annál többször vizitelhettem helyette. Hamarosan adjunktus, majd docens lettem, megkaptam a kandidátusi rangot, de helyzetem labilissá vált, mert bizonyos rendelkezéseket kritikával illettem. Amikor egyenesen megtagadtam, hogy az előadás megtartása előtt megbeszéljem valakivel az előadás ideológiai tartalmát, végleg lehetetlenné vált a helyzetem. 1960-ban áthelyeztek az Orvostovábbképző Intézetbe, professzori címet kaptam és hamarosan az intézet igazgatója lettem. Ez a munkám nagyon sok nehézséggel járt, egy kitűnő régi kórházat kellett ellenállással szemben és anyagi eszközök hiányában nagy tekintélyű és tudományos intézetté fejleszteni. Amikor Tanszékfoglaló előadás, 1965