Természet Világa, 1983 (114. évfolyam, 1-12. szám)

1983-09-01 / 9. szám

csolatba az ifjúsággal, az előadás, ahol e kapcsolat létrejöhetne, egyre inkább visz­­szaszorul, a medikusok el se mennek, mert azt hallják, hogy csak a gyakorlatnak van célja. Az a bizonyos kiscsoportos oktatás, melynek formájában ma az oktatás valójá­ban folyik, olyan oktatók vezetésével zaj­lik, akik alig érettebbek a medikusoknál. A medicina jellege is megváltozott, nagyon megnőtt az ismeretanyag, az oktatási re­formoknak kétségtelenül a koncentrálásra kell törekedniük, a nem okvetlenül fontos ismeretek mellőzésére, ugyanakkor a na­gyobb igényeknek megfelelő, hatékonyabb kiválasztásra is szükség volna, ez azonban sokszor csak kontraszelekció formájában érvényesül. — Hogyan teltek a pályakezdés évei? Kérdésem mögött bujkál az összehasonlí­tás igénye is a mai pályakezdő fiatal orvo­sok helyzetével. — A mai frissen végzett orvosok gyakor­latiig feltétlenül elhelyezkedhetnek, ha nem is mindig ott, ahol szeretnének. Elhe­lyezkedési lehetőségük megvan, ha máshol nem, vidéken. A régi orvos helyzete vég­zéskor — hacsak nem rendelkezett magas protektorokkal — egészen reménytelen volt. Óriási különbség az, hogy az én fiatal­koromban fizetett orvosi állás alig volt, a mai kórházi és klinikai orvosnak azonnal fizetése van, ha ez nem is tekinthető a megélhetéshez elegendőnek. A régi orvos néhány évig ingyen dolgozott abban a re­ményben, hogy magángyakorlatot épít ki magának. Ma magángyakorlat valójában nincs, és nem is az orvos ambíciójának a tárgya. Mire törekszik hát a mai fiatal or­vos? Minél több hálapénzre és illegális, munkahelyén űzött, nem adózó gyakor­latra. Ez a helyzet kétségtelenül erkölcste­len. Kétségtelen, hogy a fővárosban nagyon kevés az üres orvosi állás, ám vidéki kórhá­zakban inkább akad hely. Tudom, hogy senki sem szeret Budapestről vidékre men­ni, még a vidékiek is szívesebben jönnek Pestre. Amióta azonban az új vidéki kórhá­zak szebbek és jobb felszerelésűek, mint a budapestiek, ez a helyzet talán megválto­zik. — Következtek a X. világháborús évek és az ezzel kapcsolatos megpróbáltatások. A Tanulságos utazás című könyvében írt ennek az időszaknak néhány epizódjáról. Hallhatnánk arról, hogy ilyen körülmé­nyek között hogyan tudja az ember meg­őrizni hitét az életben, az emberekben, harcolni a túlélésért? — A háborút, kétségtelenül nagy szeren­csével, sikerült élve átvészelnem. Hosszú időt töltöttem mint munkaszolgálatos. Nemigen fogom fel ma sem, hogy a szán­dékos kínzáson kívül ennek mi volt a célja. Fizikailag a nomád és sanyarú élet kétség­telenül jót tett. Utat építettem, repülőte­ret, megtanultam követ törni, csáká­nyozni, csillét rakni és gurítani, határbódé­kat, tankcsapdákat építeni, szöges­drótot kesztyű nélkül sodorni. Mindig intellektuá­lis társaságban voltam, orvosokkal, ügyvé­dekkel, művészekkel, de jól megismertem, főleg parancsnokaim személyében a kevés­sé intellektuális népréteget is. Szentkirály­szabadja rossz álom volt. Később egy szerb munkásszázad orvosa voltam, és a meg­vesztegetést szinte követelő századparancs­­nok-bankhivatalnok engedélyezte, hogy egy szobát béreljek a faluban. Ebből a szo­bából csak hajnalban mehettem ki, hogy a szerbeket gyógyítsam, egyébként az egész napot és éjszakát ebben a szobában töltöt­tem. Valójában börtön volt ez, de olvas­hattam, tanulhattam, írhattam, levelezhet­tem. Az itt töltött évre úgy tekintek visz­­sza, mint egy magasabb iskolára. Nagyon sokat fejlődtem, művelődtem. Itt olvastam el alaposan az Ó- és Újtestamentumot, itt írtam Ruth című bibliai regényemet. Meg­tanultam elviselni az emberi butaságot, gonoszságot, és megtanultam, hogy szel­lemi fölénnyel az erőfölény elviselhető. Sohasem vesztettem el az emberekbe és az életbe vetett hitemet, a leggonoszabbak között is mindig találtam egy-egy derék embert. Most is találok. — Hogyan élte meg a felszabadulást? — Mint említettem, egy bácskai szer­­bekből álló munkásszázadnak voltam az orvosa. Később Budapestre kerültünk Gönyüről, ahol a Dunát szabályoztuk, az újpesti hajógyárban, majd egy kőbányai fegyvergyárban tanyáztunk. Egyszer alapo­san kibombáztak bennünket a hajógyári szigeten, ezután egy kőbányai iskolában laktunk. A tisztikar és a keretlegénység las­sanként elszivárgott. Mindent elkövettünk, hogy senki se vegyen bennünket észre, a front átvonulásakor egy bunkerben ücsö­rögtünk, kávékonzervet és kristálycukrot ettünk. Az oroszok fogolyként tekintettek bennünket, és elindítottak kelet felé. Egy hatalmas csűrben telepedtünk meg éjszaká­ra. A kapuőrnek átadtam néhány doboz ,,szulfidin''-t. Megkóstolta, valódinak talál­ta és kiengedett a csűrből. Néhány napos hányódás és pihenés után megtaláltam családom életben maradt tagjait, és jelentkeztem az Üllői úti klini­kán, ahol 1936-ig dolgoztam. Szívesen fo­gadtak. — Ezután következett a tulajdonkép­peni orvosi pálya? Hogyan ívelt ez egészen a professzorságig? — Nem. Az orvosi pálya igazi kezdete a Korányi-klinika volt, majd Hetényi Géza intézete. A klinikára már mint tapasztalt és tudományos közlemények és előadások alapján ismert orvos kerültem vissza. Stá­tusom azonban nem volt. Bizonyos ideig nálam fiatalabb tanársegédek mellett szol­gai munkát végeztem mint beosztott. Ez sem ártott nekem. Aztán gyorsan változott minden. A klinika vezetője Rusznyák Ist­ván lett, aki a Korányi-klinika adjunktusa volt, majd szegedi professzor. Ő is meg­szenvedte a fasizmust, utolsó pillanatban mentették ki a deportálóvonatból. Rusz­nyák felélesztette a régi Korányi-klinikát — vagy legalábbis a szellemét. Ez a szellem azonban hanyatlott a külső körülmények nyomására, a professzort egyre jobban el­foglalta a politikai élet és akadémiai elnök­sége. A klinika szétesett, klikkek alakul­tak. A romló viszonyokból ismét előny há­ramlon rám. Minél kevesebbet törődött a professzor a klinikával, annál többször tarthattam én a tantermi előadást és annál többször vizitelhettem helyette. Hamaro­san adjunktus, majd docens lettem, meg­kaptam a kandidátusi rangot, de helyze­tem labilissá vált, mert bizonyos rendelke­zéseket kritikával illettem. Amikor egyene­sen megtagadtam, hogy az előadás megtar­tása előtt megbeszéljem valakivel az elő­adás ideológiai tartalmát, végleg lehetetlen­né vált a helyzetem. 1960-ban áthelyeztek az Orvostovábbképző Intézetbe, professzo­ri címet kaptam és hamarosan az intézet igazgatója lettem. Ez a munkám nagyon sok nehézséggel járt, egy kitűnő régi kór­házat kellett ellenállással szemben és anya­gi eszközök hiányában nagy tekintélyű és tudományos intézetté fejleszteni. Amikor Tanszékfoglaló előadás, 1965

Next