Természet Világa, 1989 (120. évfolyam, 1-12. szám)

1989-02-01 / 2. szám

HÍREK • ESEMÉNYEK • ÉRDEKESSÉGEK A HOLD JÁRÁSÁNAK SZIKLÁKBA KÖVÜLT NYOMAI Több százmillió éves üledékek rögzít­hették egykor a Földet ért kozmikus hatá­sok nyomait. A kutatók korábban nem jutottak egyetértésre abban, hogy a Nap vagy a Hold hatásainak következtében jöttek-e létre az üledékekben található rétegződések. A legutóbbi vizsgálatok azt sugallják, hogy ezek a Hold hatásait tük­rözik. Ha helyes ez a magyarázat, a tudósok ki tudják majd számítani, milyen hosszú is volt egy nap a prekambriumban, azaz az 1500-tól 570 millió évvel ezelőttig ter­jedő földtörténeti korban. Sőt, ki tudják számítani azt is, milyen hosszú volt egy holdhónap, s ebből, hogy milyen távol volt az idő tájt a Hold a Földtől. George Williams, az adelaide-i egye­tem kutatója kimutatta, hogy abban az időszakban egy év 13,1 holdhónapból állt (jelenleg 12,4 holdhónapból áll), 30,5 nap volt egy holdhónapban (ma 29,5 nap) és 400 nap egy évben a jelenlegi 365,25 helyett. Az Arizonai Egyetem (Tucson, USA) egyik kutatócsoportja arra következtetett, hogy a Föld-Hold távolság a késő pre­kambriumban 346 800 km volt - szemben a jelenlegi 384 600 kilométerrel­­ és hogy azóta a Hold évente kb. 2 cm-rel távolodik tőlünk. Ezek az eredmények összhang­ban vannak a Hold pályájának „fejlődésé­re” vonatkozó csillagászati számítások­kal. Williams egy 10 méter vastagságú kő­zetréteget fedezett fel a Flinders hegyvo­nulatban, Dél-Ausztrália keleti részén, melyben 0,2-től 3 milliméterig terjedő szé­lességű finom sávok találhatók. Az - egyébként Elatina Formáció néven is em­legetett - homokkő réteg egy 650 millió évvel ezelőtti folyódelta vagy tófenék ma­radványa. Williams először úgy gondolta, hogy a finom sávok a Nap hatásait tükrö­zik. Williams most, a legújabb felfedezé­sek nyomán, azt mondja, hogy e régen rögzült „ritmusok” jobban magyarázha­tók, ha a Hold által keltett árapálynak tulajdonítjuk őket. Az Elatina Formáció rétegződéseinek ismétlődő szerkezete olyan, hogy átlago­san minden 12. réteg után egy sötétebb réteg (sáv) következik. Azon hipotézis szerint, mely a Nap hatásának tulajdon­ítja a sávos szerkezetet, az egyes rétegek­­ az esőzés és az üledéklerakódás változá­sait tükröző egy-egy évnyi hordalék lera­kódásai, és a változások a Nap 12 éves ciklusának és a földi időjárásnak a kap­csolatára utalnak. Williams most további üledékeket is talált Dél-Ausztráliában, amelyek hason­lóak, de nem azonosak az Elatina Formá­ció szerkezetével és egyikük attól 300 km-rel délebbre fekszik, a másik pedig a Dél-Ausztrália északi részén fekvő, Chamber Bluff Tillite nevezetű részen. Ez utóbbi üledéket 800 millió évesnek becsü­lik. Mindkét üledék vékony rétegek ismét­lődő finomszerkezetét mutatja, és a fi­nomszerkezet ezekben a sziklákban sok­kal több réteget tartalmaz. Feltehető, hogy a rétegek számát az Elatina Formációnál alábecsülték, mivel sok réteg beleveszik, beleolvad a rétegek közötti sötét sávokba. A Reynellában ta­lált üledék ciklusai sok olyan párt tartal­maznak, melyeket Williams „fél-rétegek­nek” nevez, s amelyekkel kapcsolatban úgy véli, hogy minden egyes - az Elatina Formációnál magányosnak látszó - réteg valójában még vékonyabb üledékréteg­­párokból állhat. E­­bizonyítékok fényében Williams és társai újra átgondolták az Elatina-ciklusok magyarázatát. Az üledékrétegek hosszú sorozata a rétegvastagságban jelentkező nagy és éles csúcsot mutat minden 26. ciklusnál, és ez az üledékekkel kapcsolat­ban talált változások között a legszabá­lyosabb, legrendszeresebben fellépő vál­tozás. Williams azt állítja, hogy ha a ciklusok tényleg a prekambrium évi változásait tükrözik, akkor minden réteg egy nap hordaléklerakódását jelenti és minden ciklus a Hold-árapály kéthetes időszakai­ból áll, és az „Elatina-szerkezet" össze­sen 53 évet ölel fel. „A dagály miatt akadályoztatott folyók lelassulnak, a ne­hezebb részecskék hamar kiülepednek s ilyenkor csak a finomabb részek érik el az öblöt - apálynál viszont a rohanó víz minden részecskét az öbölig sodor”, ez utóbbi állítás a tucsoniak magyarázata a ciklusok kialakulására. (New Scientist, 1988. november 19.) (B.Z.) A PIONEER—10 A TRANSZPLÚTÓ NYOMÁBAN Az 1972 márciusában útnak indított Pioneer-10 a Jupiter mellett elrepülve fényképeket készített a bolygóról, majd a Plútónál is messzebb távozott a Naptól. A Földtől való távolsága jelenleg 6,7 milliárd kilométer. A fénysebességgel haladó rá­diójelek 12 óra 26 perc alatt teszik meg oda-vissza az utat. A Pioneer-10 azonban a nagy távolság ellenére sem vesztette el jelentőségét. Rendszeresen méri a napszél erősségét és hamarosan eléri azt a zónát, ahol az intersztelláris gáz a napszéllel ütközik; ez 8-15 milliárd kilométerre van a Naptól. 1988 decemberében a szonda az Ein­stein által elméletileg előre jelzett, de eddig nem észlelt gravitációs hullámok kimutatását szolgáló kísérletben vesz részt. Ezenfelül a Pioneer-10 a képzelet­beli tizedik bolygót, a Transzplútót is igyekszik felkutatni, amely 10 milliárd kilo­méterre keringhet a Naptól. (Bild der Wissenschaft, 1988. 11. szám) (GA.) 76 „FÉREGFALÓ” PENÉSZ A hagyományos, kémiai úton előállított peszticidek kiváltása biológiai védeke­zéssel egyre nagyobb hangsúlyt kap. A Fülöp-szigetek kutatói új biotechnológiai módszer bevezetésével járultak hozzá ezen igyekezethez. Hadat üzentek a talaj­ban élő, fél centiméter hosszúságú, min­denütt megtalálható kicsiny fonálférgek­nek, melyek szerte a világban a kultúrnö­vények gyökerén élősködnek. A Los Ba­nos egyetem kutatóinak találmánya alap­ján hatékonyan lehet ezeket megsemmi­síteni, ha táplálékukhoz egy különleges penészfajt, Paecynomyces lilacinust ke­verünk, mely a féreg belsejébe kerülve enzimjei segítségével belülről „falja fel” azokat. A manilai Ázsiai Technológiai Tár­saság spóra alakban forgalmazza a gom­bát Biocon néven. 10 gramm spóra fél hektár termésnövény védelmére elegen­dő! (La Recherche, 1988. 1. szám) (B. B.) SÓS FÖLDÖN TEREM A TAKARMÁNY Amerikai kutatók már évtizedek óta kí­sérleteznek olyan növényekkel, amelyek gazdaságosan termeszthetők sós kör­nyezetben. Úgy tűnik, a Salicornia képé­ben megtalálták a keresett növényt. A Salicornia a libatopfélék családjába tarto­zik, szukkulens, megél a sós mocsarak­ban és a sós talajú tengerpartokon. A kísérleti telepeken (főként az arab világ­ban és Észak-Amerika száraz vidékein) a növényt kizárólag tengervízzel öntözik, többek közt a rizstermesztéshez hasonló, elárasztásos módszerrel. A SOS-7 nevű kísérleti növény jó minő­ségű olajat tartalmazó magvakat terem, melynek fehérjetartalma meghaladja a 10%-ot. Hektáronkénti hozama vetekszik a szójáéval is. A magvakat és a növény szárát, ill. levélzetét állati takarmányo­zásra lehet felhasználni. A tengerparti sós síkságok talajának sótartalma 30% körül van, az öntözővíz­ként használt tengervízé 4%. Az öntözés­sel valósággal kimossák a sok sót, s eredményül tápanyagokat tartalmazó, termőképes talajt kapnak. Ezen a talajon a Salicornia mintegy hét hónap alatt hoz termést. Levélzete azonban kb. 30-40% sót is tartalmaz, ezért takarmányozási célokra előbb keverni kell a hagyományos szénával, vagy pedig - bármilyen hihetet­len -, tengervízben áztatják, hogy meg­szabadítsák sótartalma egy részétől. Ed­dig mintegy 10 tonna körüli hektáronkénti termésátlagot sikerült elérni a kísérleti telepeken. (New Scientist, 1988. december 3.) (N.G.)

Next