Természet Világa, 2002 (133. évfolyam, 1-12. szám)
2002-01-01 / 1. szám
HANGSZERLELEK feladatokra, és egyben a legegyszerűbbek is. Véleményem szerint ebből a pszichoakusztikai kontextusból magyarázható az ember túláradó, ösztönös vonzódása e hangszerekhez. Van például a szaxofon és a klarinét, e két késői születésű hangszer hangjában valami korunk ízlésvilágán túlmutató, alapvetően emberi, archetipikus. Akár a dionüszoszi világhoz, rítusokhoz való, magasabb szinten végbemenő visszatérés eszközeinek is tekinthetjük őket. Az aulosz akusztikai tulajdonságai Talán nem elhanyagolható az a kérdés, hogy a legkorábbi auloszok kettős nádas vagy szimpla nádas hangszerek voltak-e. Mindennek akusztikai, játéktechnikai következményei is fontosak, illetve messzire mutatnak a zenei, művészi vetületei. Mielőtt a kérdés elemzésébe belemélyednénk, végezzünk el egy egyszerű kísérletet. Csekély anyagi befektetéssel egész hangszerarzenált készíthetünk el egy vékony falú 6-8 mm átmérőjű, villanyszereléshez használatos Bergmancsőből. Kiindulásként vágjunk le egy 40 cm hosszú darabot, az egyik végét dugóval, fapöcökkel zárjuk le, majd éles késsel hasítsunk ki egy vékonyabb, 1-2 cm hosszú nyelvrészt a lezárt vég közelében, akkora távolságban, hogy még beférjen a szánkba. Ugyanis ez az akadálytalanul rezgő nyelv lesz a hangforrásunk, ezt kell fújnunk. (Ugyanez eredeti formájában nádból is elkészíthető, csak ott az előre kifaragott nyelvet jobb, ha kívülről kötözzük rá, miután megfelelő méretű rést vágtunk a cső falába, illetve a csomókat belül átfúrtuk.) Zümmögő kórusunk hangja bűbájolásra is alkalmas lesz, sőt ha beszerezzük a szükséges hangolási, szerkezeti leírást, akár egy szardíniai hangszer, a háromcsövű lameddal is összeállítható. A szárd név szó szerinti fordítása: „babérnád”. Kísérleti hangszerünkön kitapasztalhatjuk a geometriai méretek és a hang kapcsolatát is. Hosszabb csőnél, illetve ha hosszabb, vékonyabb a rezgő nyelv, mélyül a hang. A nyelvméret növekedésével nő a hangerő, ráadásul a hangszín is alakfüggő. Érdekes tapasztalat, hogyha valamiféle hangelnyelő anyagot helyezünk a csőbe, egyre nagyobb nyomással fújva a levegőt, a rezgő nyelv záródni fog. Tehát a szájüreg és a csőbeli nyomás közötti optimális nyomáskülönbség beállítása kell ahhoz, hogy a rezgés stabil legyen. Miért nem következik be a lezárási jelenség, ha a hangelnyelő anyagot kiveszszük a csőből? Mivel a csőben kialakuló nyomáshullámok révén a csőbeli nyomásérték folytonosan változik, a záró állapotot a nyelv nem éri el, folytonosan rezegni fog. A légoszlop nyomásingadozása szabályozza tehát a nyelv mozgását, sőt ez határozza meg a frekvenciáját is. Ezért tudunk oktávnyi duodecimás hangterjedelemben e hangszereken a nyelv (nád) közvetlen érintése nélkül is játszani. A regiszterváltáshoz azonban már a játékos ajkai által szabályozott nyelvrezgés szükséges. A nyelvsípok (nádsípok) másik fontos akusztikai tulajdonsága, hogy annak ellenére, hogy bizonyos frekvenciahatár felett a hangforrás rezgését a csőbeli légoszlop már nem képes rezonanciásan felerősíteni, a hangszer erős hangon mégis megszólal. Valójában a geometriai méret függvénye, hogy egy véges hosszúságú csőben milyen stabil, alaphangként rezgésbe hozható állóhullámok alakulnak ki. Amikor a nyelv (nád) saját rezgésének frekvenciája, (ami általában magas) megközelíti valamelyik gyenge, instabil felhangokhoz tartozó légoszloprezgés értékét, megváltoznak az impedancia (rezgés-ellenállási) viszonyok, az amplitúdó hirtelen megnő. Ezért olyan fontosak a nádsípokon játszóknak a nád fizikai tulajdonságai, azok megfelelő beszabályozása, mivel ezektől is függ, hogyan képesek a hangokat megszólaltatni. Ha a minőség nem megfelelő, nádfaragó gépek segítségével a szükséges korrekciók elvégezhetők. A hangszergyárak ez ellen úgy védekeznek, hogy a nádak széles választékát kínálják. Visszatérve az ókori hangszerekhez: a már említett szimpla nádas aulosz típus (amit ma a klarinétok közé sorolunk) volt a ritkább. A dupla nádas aulosz volt az elterjedtebb. Ha jobban szemügyre vesszük a tölcséres auloszok családját, hamar felfedezzük, hogy a tölcsérek geometriája nagyon hasonlít a lopótökök kihajló részének görbületére. A tölcsér egyébként csupán az alsó hangok kisugárzását javítja. E tölcséres hangszerek valójában perzsa eredetűek. Arab-török nevük zurna [zűr (arab): csapat, katonai alegység, nád (perzsa): nád], ami hadisípot jelent értelemszerű fordításban. Gondoljunk csak vissza a mitológiai gyökerekre: e keletről jött hangszer a dionüszoszi mámormenetnek is kísérő hangszere volt. A történeti tárogató Magyar vonatkozásai több szempontból is érdekesek. A történeti tárogatót némi pátosszal ősi magyar hangszernek tekinthetjük, tárgyilagosabban azonban meg kell állapítsuk: nincs adatunk a régmúltjáról. Legelső ábrázolása is 1589-ből való, első írásos említése pedig 1533-ból származik, ahol összekeverik a dudával. Csupán feltételezhetjük, de azt valóban joggal, hogy eurázsiai nép lévén nekünk is lehetett valamiféle nádsípunk, illetve hogy vándorlásaink során nagyon sok ilyen hangszerrel rendelkező néppel érintkeztünk. A különböző múzeumokban fellelhető történeti tárogatók szerkezetének tanulmányozása alapján a következők állapíthatók meg. E hangszerek nagy heterogenitást mutatnak, a hangolásról nem is beszélve. A favillás, pirouettes, hangolónyílásos tiszta zurna típuson kívül létezett még módosított zurna típus (2. ábra), ahol a furat hengeres és nincsen favilla, illetve előfordul vagy teljesen hiányzik a hangolónyílás. Találni a hangszeremlékek között nyugat-, illetve dél-európai schalmeiokra emlékeztető hangszereket is (A schalmei, illetve a shawm a latin calamus a nád szóból származik.) Keleti és nyugati történeti tárogatókról beszélhetünk tehát. A kuruc kor szimbóluma, a tárogató vagy későbbi nevén a töröksíp a XIX. század romantikus pátoszában nemzeti hangszerré alakult át. A nemzetközi szakirodalomban szerencsétlen módon a Beliczay-féle tárogatóról terjedt el, hogy ez a kifejezett magyar népi (ősi) kettős nádas hangszerünk, a tárogató. Tudni kell azonban, hogy ez egyedi darab. Tölcsére eltér a több múzeumi példányétól. Készítője professzionális hangszerészmester lehetett a XVIII. században. Ennél sokkal autentikusabbnak tűnik például a szekszárdi tárogató. A Beliczay-hangszer azonban kiváló akusztikájú zeneszerszám, míg a többi nem. Mérésekkel megállapítottuk, hogy a korabeli kuruc dalok játékára alkalmas. Alaphangja gp hangterjedelme decima. Meglepő eredményt hozott a nádak analízise is. Eredeti törökországi zurna náddal megszólaltatva a hangszert (ami egy zabszárból készített hangforrás volt), kb. 10 dB-lel hangosabban szólt, ráadásul abban a 2-4 kHz-es tartományban mutatott lényegesen nagyobb hangnyomásszintet, ahol a fülünk a legérzékenyebb. Hasonló nádakkal, eredeti tornákon végzett mérések is megerősítették ezt a tapasztalatunkat. Zárt térben elviselhetet- 2. ábra. Szekszárdi tárogató, zurna nád Természet Világa 2002. január 18