Természet Világa, 2002 (133. évfolyam, 1-12. szám)
2002-01-01 / 1. szám
HANGSZERLÉLEK lenül hangos hangszerünk megerősíti a magas hangolású duplanádas sípok, az oboafélék esztétikai-akusztikai fejlődési tendenciáiról vallott felfogást. E hangszerek története ugyanis arról szól, hogyan lehetséges ezt a penetráns hangzást megszelídíteni és zárttéri zenélésre alkalmassá tenni. A történeti tárogató modern töröksíp változata, illetve a reformtárogató (Schunda-Stowasser-tárogató) is részben ezt jelzi. Egyébként a XVI-XVII. századi, és a Rákóczi-kori tárogatós mulatozások leírásai visszautalnak a történeti tárogatók dionüszoszi karakterére. A nádak fajtája, készítésük módja kihat zenei tulajdonságaikra. A török zumák fúvórésze nem a hagyományos európai hangszer alapanyagként közismert arundo donaxból (olasz nád) készül, hanem a már említett zabszárból, illetve egy különleges nádfajtából, a Phragmites australis Steud. subspecies altissimusból, ráadásul annak víz alatti részéből, továbbá Egyiptomban és Macedóniában is speciális fű- és nádfélékből. Az európai dupla nádas hangszereknél a nádlapot félbevágják, az alsó részeket elkeskenyítik, félhengeresre formálják, a felsőket laposra faragják, és így kötözik össze alul. Az ősibb változatoknál kb. két centiméteres hengert vágnak le a nádból, ezt elvékonyítják, és legyezőformába összenyomva-megcsavarva kötözik rá a fémstiftre, amit aztán beleillesztenek a hangszercső felső furatnyílásába. Mivel az összecsavart nád átmérője alul lecsökken, csak kúpos stiftekre célszerű ezt a nádtípust felerősíteni. Akusztikailag kívánatosabb, ha a stiftet is kúpos facsőhöz illesztjük hozzá, hogy ne alakulhasson ki hirtelen nyomásváltozás helye a furatban, ami lerontja a hangkeltést. Tehát a kúpos furatú dupla nádas hangszerek elterjedése jobbára a gyakorlati módszerek és lehetőségek, illetve a fizikai törvények kölcsönhatásának köszönhető. Bő átmérőjű, tisztán hengeres, duplanádas hangszereket is ismerünk, például az arab-török dudukot, vagy a japán hiesinkit. Ezek nádjai szélesek, klarinétszerűek, így nincs törés a csövek geometriájában. A katonazenészek annak idején lovon közlekedtek. Ezért nem lehetett a nád túl hosszú, hogy meg ne bökje a játékosok torkát. Ráadásul ugyanezen okból még ajaktámaszt (pirouettet) is használtak. Ekkor az ajakizmok sem tágultak ki túlságosan, és könnyebb volt megszólaltatni a hangszert az ellentámasz miatt. A levegő befújása egy keskeny résen általában két fontos következménnyel jár: kicsi a beáramló levegőmennyiség, vagyis a játékos úgy játszik, mintha viszszatartaná a lélegzetét; meglehetősen nagy nyomással kell a levegőt e nyílásba bepréselnie. Némi éllel úgy is fogalmazhatnánk: „Játékos a semmit fújja, de azt nagyon!” A tornáknál sokat emlegetett favilla (2. ábra) szerepe kettős: forgatásával a felső három nyílás és az alsó regiszterváltó zárható le, lehetővé téve a finomhangolást. A másik, hogy fokozatosan bővülő szűkületet, latens kúpot képez, ami mintegy meghosszabbítja a stiftet, ezáltal a légoszlop határfelülete egyenletesebb lesz. Külön meg kell említenünk a rumák tölcsérének hangolónyílásait. Általában 7 db található rajtuk. Hasonló feladatot ellátó lyukakkal a barokk oboák tölcsérén is találkozhatunk. Elsősorban az alsó hangok hangolására kerültek a hangszerekre. Ha a hangok túl mélyre sikeredtek, ezekkel lehetett magasítani őket. Török neveik azonban mást is elárulnak: meytan , sátán, valamint cinkördög szavakkal illetik őket, ami a mi dudánk ördöglyukához hasonlóan azt a hitet fejezi ki, hogy a hangszerekben szellemek laknak, és nyílásokat kell nekik fúrni, hogy azokon kiszökhessenek. Ha hiányoznak a nyílások, a szellemek bosszút állhatnak, pl. megrepeszthetik például. Ennek gyakorlati magyarázata valójában az, hogy az érzékeny sárgabarackfa, amiből gyakorta készítenek Egyiptomban zurnát, lyukak hiányában könnyebben elreped. A lyukak egyébként befolyásolják a hangsugárzást, a dinamikát és a hangszínt is. Az oboa A francia hautbois, tulajdonképpen azt jelenti: magas (vagy hangos) fa. Valószínűsíthető, hogy kialakulásánál mind a perzsa-arab, mind a görög-római befolyás érvényesült. A 3. ábrán látható négy nyugati oboatípus közös vonása, hogy hiányzik róluk a favilla, és a hangolónyílások száma is csupán kettő. Apirouettnek csak a horvát sopilánál maradt némi nyoma. A nád is olasz nád, és nem valamiféle egzotikus fűféle. A barokk oboák teste kezdetben egyetlen darabból készült, és mivel ez azzal a következménnyel járt, hogy nem lehetett a hangolásukon változtatni, a zenekarban évszázadokon keresztül az oboa adta meg az alaphangot. Olykor a hangszerbe helyezett kendővel kellett rajta játszani, hogy a hangja tompább legyen. A modern oboa a reneszánsz, illetve a barokk oboa továbbfejlesztése. A legfontosabb cél a hang gyengítése volt a nád keskenyítése, a furat szűkítése, a hangnyílások átmérőjének csökkentése révén. Boehm fuvolareformjának idején az oboa is nagy változásokon esett át: rafináltabb billentyűrendszerrel, szűkebb furattal látták el. A modern változatokat francia nevük ellenére valójában német hangszereknek kellene neveznünk, mert Frédéric Thébert, a ma legelterjedtebb oboatípus, a francia conservatoire-rendszer megalkotója német származású volt. Apja Laubachból költözött Párizsba. A német nyelvterületen még sokáig a német mesterek hangszerein játszottak, amelyek furata általában bővebb, mint a francia hangszereké, applikatúrájuk is más. Az osztrák klasszikus zenekarokban pedig még ma is találkozni a bécsi oboák modern változatával. A kúpos hangszertest regiszterváltáskor oktáváltást tesz lehetővé. A kúpszög kicsi, kb. l,2°-s,5°-os. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a nádrögzítő fémstift, a nád méreteinek parányi megváltozása jelentős hatással van a hangra. Nagyon fontos akusztikai megfigyelés az is, ha a csonka kúp hangszertest levágott részének geometriai térfogata nem egyezik meg a fúvókarész effektív térfogatával, átfúváskor a hangszer hamisan fog szólni. Innen hat a kifejezett ragaszkodás egyes nádakhoz, fúvókákhoz. Arthur Benade amerikai akusztikus meséli: egyszer találkozott egy oboista barátjával, aki arra panaszkodott, van egy hangszere, ami kicsit 3. ábra. Reneszánsz schalmei, tarakawa, piffaro és sopila Természettudományi Közlöny 133. évf. 1. füzet 19