Természet Világa, 2004 (135. évfolyam, 1-12. szám)
2004-08-01 / 8. szám
A TERMÉSZET VILÁGA MELLÉKLETE Előkészületek az otthoni munkához Az utolsó adagok szárítása otthon fejeződik be. A ház vagy kerítés oldala mellé fektetik és kioldják a zsúpokat. „Külön élmény látni ősszel, amint a kévék (itt csak zsúpnak nevezik) hatalmas legyezőként ott száradnak a kerítések mentén.”16 (Számít az időjárás is: „ha esős időt fog ki a feles ember, megette a fene [elrothad], ha száraz az idő, beszárad, törik.”17) Mikor úgy nézik, száraz, akkor összekötik, elnyilázzák (a gyékényszálak végeit bicsokkal lemetszik), s szeptember végén, október elején már csűrben, padláson, a szénatartóban van a nád. Néhányan le is rosszhajazzák, vagyis leszedik a hasznavehetetlen leveleket, s a kötés megkezdése előtt szétbontják. Ez a munkafolyamat a hántás vagy kibontás: a papírvékony nádhajat egyenként lefejtik a szárról, majd körömmel, ujjbeggyel szétválasztják, s kiveszik a belső részét, a vöröses szívűt. Csoportosítják: minden tárgyhoz más méret, más vastagság szükséges: a legbelső 2-3 szál a jó kötnivaló, a külsőbb 1-2 szál is még elég jó, a vastagja férfimunkáknak, a rossz hajat elégetik, eldobják. Van lapos, kerek és esős nád, a laposat inkább csak fülnek használják, szetlapnak, papucsnak, s elsősorban a kerek nádból dolgoznak, ha van. Mikor nekilátnak a kötésnek-fonásnak, akkor előzetesen megöntik a nádat (egy nappal a munka előtt beáztatják hideg vagy langyos vízbe), hajlításkor különben megtörik. Egy zsúpból kb. 8-10 kisebb-nagyobb szatyor készíthető. Azoknál a családoknál, ahol legalább ketten kötnek, 90-120 zsúp (több szekér) gyékényt kell beszerezni egy esztendőre, az egymagában dolgozó asszony kevesebbet képes feldolgozni. A férfiak feladata a nyersanyag beszerzése, előkészítése, télen segítenek a bontásban, fülezésben, lábtörlők készítésében. A többi munka az asszonyokra, lányokra és fiúgyermekekre hárul. A nádfonás A nád szétválogatása, megszedegetése, kivágása, megpucolása után lehet nekikezdeni a tulajdonképpeni fonásnak. Az elkezdést tartják a legnehezebbnek. Első a berakás (a nádszálak elhelyezése), majd az elfenekezés, ami egyfajta alap megkötését jelenti, amit a készítő felszeg (felkavarint: minden szálat ráhajt az utána jövőre, s így körbemegy) és felköt a kaptára (házilag, a falubeli asztalosoknál készített forma, ami a készítendő dolog alakjától és méretétől függően változik, s csak a lábai alá való vagy a napsugár készítésénél nélkülözhető), majd hozzá lehet fogni kötni, „mind csak kereken”, azaz körbe-körbe. „Zizeg és surrog a nád, amikor szapora ujjak fonják”,18 a nagy gyakorlat miatt szinte magától megy a munka. A minták attól függnek, mikor hány szálat vesznek fel, s hánnyal fonnak. Van néhány alapminta, amiket változatokban alkalmaznak: leegyszerezés, kétkötés, paraszt (egyszerű fonás), sinór, le(z)sinórozás, cifra, táblás (sakktáblaszerű), selyemcsík, fenyőág. A fonást a beszegéshez hasonlóan fejezik be (bekötik), csak kétszer-háromszor mennek körbe, vagy hármas kötéssel, ami hasonlít a hármas fonáshoz. Ezt követően levágják a megmaradt végeket, kipucolják és kívül-belül kitakarítják, amit készítettek, s végül a szatyrokra fület tesznek, s a cipőket megtalpalják. A fülezés a férfiak dolga: két szálat megsodornak, vagy megfonják négyes, hatos, nyolcas vagy hetes fonással. A lapos szőtt és fűzött lábtörlő, a lábos alá való (szetlap), meg a kosárforma szakajtó, kenyérkosár, tyúkültető, méhkosár a durvább, ún. spiráltechnikával készülnek, ez elsősorban férfimunka. Együttdolgozás (fonók, kalákák) Hogy ugyanaz a munka végzése ne legyen egyhangú, unaloműzőnek a gyékénykötést télen társas összejövetelek keretében végezték. Régi mód szerint felkeltek hajnali 5-6-kor, ellátták az állatokat, s az volt a szokás, hogy a barátok (barátnők) eljártak egymáshoz (kötőbe jártak). Mindenki magának dolgozott, de együtt voltak, beszélgettek vacsoraidőig. Az estéket a fonók töltötték ki. Aki ősszel felfogadta a fonóházat, novembertől februárig minden este hozzá jártak dolgozni, különösen, akik nem laktak messze. Télen ilyen nádkötő fonója volt külön az asszonyoknak, lányoknak, sőt a legényeknek is. A fonó éjfélig is eltartott, kivéve a legényeket, akik úgy 10 óra tájt fölkerekedtek s átmentek a lányokat szórakoztatni. A fonóban a beszélgetés, tréfálkozás, dalolás mellett kellemesebb és szaporább is a gépies munka: egy gyors kezű asszony napközben otthon, majd az esti fonóban egy nap alatt elkészít öt egyszerű szatyrot vagy tíz pár papucsot. A fiataloknak is megvolt a maguk napi „adagja”, s családjuktól függően zsebpénzt szerezhettek a „summán felül” készített darabokból, vagy az ún. reggelizésselhajnalig maradtak a fonóban, s az készült munkákat otthagyták a fonóháznál, míg több összegyűlt, s akkor adták el). Ha valakivel nagy baj történt (leégett a háza, megdöglött a tehene stb.), egy meghatározott este összegyűlt nála szinte az egész falu, különösen a rokonok, barátok, komák. Ha nem fértek a háznál, átmentek a szomszédba, s olyan is volt, hogy négy szomszédnál is leültek az érkezők, s közösbe dolgoztak a rászoruló anyagából, vagy otthonról vitt félkész munkákat fejeztek be. Ami készült, azt otthagyták a gazda megsegítésére. Ezeket nevezték kalákának Később általánossá vált az ingázás, vásárhelyi tanulás, a hagyományos fonóra már nem volt idő, s hiánypótló tevékenységként szerveztek néha fonókat az iskolánál. Értékesítés régen Eleinte a nádfonók egyénileg dolgoztak, és amit készítettek, egyénileg is értékesítették. A Marosvásárhely központjában levő nagypiacon a csütörtöki hetivásár idején volt egy kirakodóhelyük (ún. szo- Fonó az iskolás gyerekeknek (fénykép Szikszai Erzsike tanító nénitől) CXXIV