Természet Világa, 2004 (135. évfolyam, 1-12. szám)

2004-08-01 / 8. szám

A TERMÉSZET VILÁGA MELLÉKLETE Előkészületek az otthoni munkához Az utolsó adagok szárítása otthon feje­ződik be. A ház vagy kerítés oldala mel­lé fektetik és kioldják a zsúpokat. „Kü­lön élmény látni ősszel, amint a kévék (itt csak zsúpnak nevezik) hatalmas le­gyezőként ott száradnak a kerítések mentén.”16 (Számít az időjárás is: „ha esős időt fog ki a feles ember, megette a fene [elrothad], ha száraz az idő, beszá­rad, törik.”17) Mikor úgy nézik, száraz, akkor összekötik, elnyilázzák (a gyékény­szálak végeit bicsokkal lemetszik), s szeptember végén, október elején már csűrben, padláson, a szénatartóban van a nád. Néhányan le is rosszhajazzák, va­gyis leszedik a hasznavehetetlen levele­ket, s a kötés megkezdése előtt szétbont­ják. Ez a munkafolyamat a hántás vagy kibontás: a papírvékony nádhajat egyen­ként lefejtik a szárról, majd körömmel, ujjbeggyel szétválasztják, s kiveszik a belső részét, a vöröses szívűt. Csoporto­sítják: minden tárgyhoz más méret, más vastagság szükséges: a legbelső 2-3 szál a jó kötnivaló, a külsőbb 1-2 szál is még elég jó, a vastagja férfimunkáknak, a rossz hajat elégetik, eldobják. Van lapos, kerek és esős nád, a laposat inkább csak fülnek használják, szetlap­­nak, papucsnak, s elsősorban a kerek nádból dolgoznak, ha van. Mikor neki­látnak a kötésnek-fonásnak, akkor elő­zetesen megöntik a nádat (egy nappal a munka előtt beáztatják hideg vagy lan­gyos vízbe), hajlításkor különben meg­törik. Egy zsúpból kb. 8-10 kisebb-nagyobb szatyor készíthető. Azoknál a családok­nál, ahol legalább ketten kötnek, 90-120 zsúp (több szekér) gyékényt kell besze­rezni egy esztendőre, az egymagában dolgozó asszony kevesebbet képes fel­dolgozni. A férfiak feladata a nyers­anyag beszerzése, előkészítése, télen segítenek a bontásban, fü­lezésben, láb­törlők készítésében. A többi munka az asszonyokra, lányokra és fiúgyermekek­re hárul. A nádfonás A nád szétválogatása, megszedegetése, kivágása, megpucolása után lehet neki­kezdeni a tulajdonképpeni fonásnak. Az elkezdést tartják a legnehezebbnek. Első a berakás (a nádszálak elhelyezése), majd az elfenekezés, ami egyfajta alap megköté­sét jelenti, amit a készítő felszeg (felkava­­rint: minden szálat ráhajt az utána jövőre, s így körbemegy) és felköt a kaptára (há­zilag, a falubeli asztalosoknál készített forma, ami a készítendő dolog alakjától és méretétől függően változik, s csak a lábai alá való vagy a napsugár készítésé­nél nélkülözhető), majd hozzá lehet fog­ni kötni, „mind csak kereken”, azaz kör­­be-körbe. „Zizeg és surrog a nád, amikor szapora ujjak fonják”,18 a nagy gyakorlat miatt szinte magától megy a munka. A minták attól függnek, mikor hány szá­lat vesznek fel, s hánnyal fonnak. Van né­hány alapminta, amiket változatokban alkalmaznak: leegyszerezés, kétkötés, pa­raszt (egyszerű fonás), sinór, le(z)sinóro­­zás, cifra, táblás (sakktáblaszerű), se­lyemcsík, fenyőág. A fonást a beszegéshez hasonlóan fe­jezik be (bekötik), csak kétszer-három­­szor mennek körbe, vagy hármas kötés­sel, ami hasonlít a hármas fonáshoz. Ezt követően levágják a megmaradt vége­ket, kipucolják és kívül-belül kitakarít­ják, amit készítettek, s végül a szatyrok­ra fület tesznek, s a cipőket megtalpalják. A fülezés a férfiak dolga: két szálat meg­sodornak, vagy megfonják négyes, hatos, nyolcas vagy hetes fonással. A lapos szőtt és fűzött lábtörlő, a lábos alá való (szet­­lap), meg a kosárforma szakajtó, ke­nyérkosár, tyúkültető, méhkosár a dur­vább, ún. spiráltechnikával készülnek, ez elsősorban férfimunka. Együttdolgozás (fonók, kalákák) Hogy ugyanaz a munka végzése ne le­gyen egyhangú, unaloműzőnek a gyé­kénykötést télen társas összejövetelek keretében végezték. Régi mód szerint felkeltek hajnali 5-6-kor, ellátták az álla­tokat, s az volt a szokás, hogy a barátok (barátnők) eljártak egymáshoz (kötőbe jártak). Mindenki magának dolgozott, de együtt voltak, beszélgettek vacsora­időig. Az estéket a fonók töltötték ki. Aki ősszel felfogadta a fonóházat, no­vembertől februárig minden este hozzá jártak dolgozni, különösen, akik nem laktak messze. Télen ilyen nádkötő fonója volt külön az asszonyoknak, lányoknak, sőt a legé­nyeknek is. A fonó éjfélig is eltartott, ki­véve a legényeket, akik úgy 10 óra tájt fölkerekedtek s átmentek a lányokat szórakoztatni. A fonóban a beszélgetés, tréfálkozás, dalolás mellett kellemesebb és szaporább is a gépies munka: egy gyors kezű asszony napközben otthon, majd az esti fonóban egy nap alatt el­készít öt egyszerű szatyrot vagy tíz pár papucsot. A fiataloknak is megvolt a maguk napi „adagja”, s családjuktól füg­gően zsebpénzt szerezhettek a „summán felül” készített darabokból, vagy az ún. reggelizéssel­­hajnalig maradtak a fonó­ban, s az készült munkákat otthagyták a fonóháznál, míg több összegyűlt, s akkor adták el). Ha valakivel nagy baj történt (leégett a háza, megdöglött a tehene stb.), egy meghatározott este összegyűlt nála szin­te az egész falu, különösen a rokonok, barátok, komák. Ha nem fértek a ház­nál, átmentek a szomszédba, s olyan is volt, hogy négy szomszédnál is leültek az érkezők, s közösbe dolgoztak a rászoru­ló anyagából, vagy otthonról vitt félkész munkákat fejeztek be. Ami készült, azt otthagyták a gazda megsegítésére. Eze­ket nevezték kalákának Később általánossá vált az ingázás, vásárhelyi tanulás, a hagyományos fonó­ra már nem volt idő, s hiánypótló tevé­kenységként szerveztek néha fonókat az iskolánál. Értékesítés régen Eleinte a nádfonók egyénileg dolgoztak, és amit készítettek, egyénileg is értékesí­tették. A Marosvásárhely központjában levő nagypiacon a csütörtöki hetivásár idején volt egy kirakodóhelyük (ún. szo- Fonó az iskolás gyerekeknek (fénykép Szikszai Erzsike tanító nénitől) CXXIV

Next