Természet Világa, 2006 (137. évfolyam, 1-12. szám)
2006-02-01 / 2. szám
Aki is ki a Gallipoli-félszigetre vetődik, még akarva sem kerülheti el a szembesülést a modern Törökország kialakulásához vezető első világháborús partraszállási kísérletek emlékeivel. Ezek egy része ugyanis éppen a kompjáratok körzetében található. Az európai oldalon, Kilitbahir városkában látható az a II. Mohamed által 1470 körül építtetett vár is, ami az egykori terjeszkedés helyett a XX. század elején már a hon védelmét szolgálta. Ettől kezdve egészen a félsziget csúcsáig terjed az a történelmi emlékhelyként tisztelt, sokak által látogatott térség (1973 óta Történelmi Nemzeti Park), ahol minden (még a csorgókút is) a háborús megpróbáltatásokra emlékeztet. Elevenítsük csak fel megfakult ismereteinket a törökök által „gelibolui háború”-nak is nevezett 1915-1916-os eseményekről. A „casus belli” ezúttal sokkal körmönfontabb volt, mint az egykori, ugyanehhez a térséghez tartozó Trója megtámadásáé. A törökök által a Kaukázusban szorongatott orosz haderő éppen akkor kért segítséget az angoloktól, amikor a támadók kifulladása miatt a velük szembeni ellenségeskedés megszűnt. Ez felcsillantotta az angol reményeket Konstantinápoly elfoglalására, a németek kelet felőli megtámadására, Törökország kifosztására és ki tudja még milyen titokban dédelgetett orosz, angol vagy francia elképzelések megvalósítására. A legyengült török haderő ellenállását könnyűszerrel „átléphették” volna az angolok, de hadvezetésük, politikai irányításuk szinte minden elbizakodott, dölyfös és dilettáns kelléket elővett és szerepeltetett e véres színjátékban. Talán még ma sem ismerték fel, hogy ezek miatt veszítettek el 214 000 emberéletet és vesztették el a „gallipoli háborút”. (A török fél 190 000 katonát vesztett.) És természetesen a törökök gyors helyzetfelismerése, növekvő háborús tapasztalata és mindenekelőtt emberfeletti hősiessége miatt. Ez utóbbiról Germanus Gyula a szemtanú hitelességével számolt be „A félhold fakó fényében ” c. művében „A vörös félhold szolgálatában” fejezetben. Az események 1914. december 26-án kezdődtek, amikor egy brit tengeralattjáró behatolt a szorosba, és elsüllyesztette a Mesudiye (A szerencsés) nevű hadihajót. A felbátorodott britek francia szövetségesükkel flottát szerveztek, és 1915. február 19-én csekély ellenállást tapasztalva lőni kezdték a Dardanellák külső erődítményeit, majd könnyűszerrel partra szálltak. Flottájuk ezután egy hónapig várakozott az Égei-tengeren, hogy a katonák felszámolják az útjukat álló aknazárat. Március 18-án behatoltak a szorosba, és újra lőtték az erődítményeket, amelyekben eközben elfogyott a lőszer. A visszaforduló hajók azonban belefutottak egy fel nem tárt, rejtőzködő aknasorba, aminek következtében két angol és egy francia (kiszuperálásra szánt) csatahajó elsüllyedt, három pedig súlyosan megsérült. (A flotta 28 hajóból állt. A legnagyobb csatahajó, a Majestic darabokra törve 12 méter mélységben nyugszik a felszín alatt.) Tény, hogy emiatt az angolok Hamiltont nevezték ki parancsnoknak, aki Törökország partjai előtt rájött, hogy új flottáját rosszul rakták meg: az életfontosságú dolgok a hajók mélyére kerültek. Csak egy hónapnyi veszteglés után, április 25-én ért vissza a térségbe, ahol kisebb-nagyobb veszteségekkel, de újra végrehajtotta a partraszállást. Ám az ivóvíz és minden más ellátmány nélkül maradt katonák szinte vágóhídon érezhették magukat a velük szemben mindenütt magaslatokról védekező török honvédők miatt. A kialakult, nagy veszteséget okozó állóháború sorsán augusztus 6-án próbáltak fordítani az angolok. Ekkor 13 - főleg gyarmatokon verbuvált, ausztrálokból, új-zélandiakból, indiaiakból öszszetevődő - angol hadosztály állt szemben az időközben 16 hadosztályra bővült török sereggel. Noha újabb 20 000 katona ellenállást alig tapasztalva partra szállt, az angolok kényelemszeretete miatt (a partraszállás után, mintha csak szállodába érkeztek volna, parancsnokaikkal együtt azonnal fürödni és aludni tértek) két nap múlva számukra minden elveszett. Az újabb állóháború győzelemre vitele már csak gondolatkísérletekben szerepelt. Az angolok végül is kiürítették, vagy megsemmisítették „hídfőállásaikat”, és 1916. január 8-án végleg elhagyták a térséget. Ekkoriban, 1915 nyarán szerzett magának hírnevet egy energikus török katonatiszt, Mustafa Kemal pasa, akit jó évtized múltán már csak Atatürknek, „törökök atyjá”-nak neveztek hívei. Az összeomlás okairól a következőket írta az angol fogságba esett, majd gyorsan kiszabadult Germanus Gyula ,Jan Hamilton tábornok csak katona volt, aki a győzelmet (értsd: a partraszállást követő rövid ideig tartó frontáttörést) ki akarta használni, de Londonból a politikusok távolabb néztek, és megállást parancsoltak. Az angolok belátták, hogy céltalanul áldoznak, miért erőltessék Konstantinápoly elfoglalását, amikor a szerződés SZILI ISTVÁN Törökország szellőrózsák virítása idején --------------------------------------->Í=S O -------------------------------------- Második rész Sikeres partraszállások, hatalmas emberveszteségek - mégis a törököké a győzelem! Csataviselt ágyúcso - ma turistalátványosság Természettudományi Közlöny 137. évf. 2. füzet 85 FÖLDRAJZ