Természet Világa, 2011 (142. évfolyam, 1-12. szám)

2011-02-01 / 2. szám

A FIZIKA KULTÚRTÖRTÉNETE Simonyi Károly előadása Egy hallgató emlékei A felsőbb éves hallgatók már szabad emberek. Ha szakdolgozatuk jól ha­lad, szabadon választhatnak a spe­ciális előadások közül, s nem is feltétlenül csak szakmaiakat. A hetvenes évek közepén például lehetővé vált, hogy az ideológiai tár­gyak egy részét humán tárgyakkal váltsuk ki, így hallgathattam zeneesztétikát Maróthy Já­nosnál (Adomo és Lukács György kissé nagy súllyal szerepelt ugyan, de azért konkrét zene­művekről is volt szó). Lendvai Endre barátom javasolta, hogy járjunk Czine Mihály speciális előadására az erdélyi irodalomról.­­Czine el­bűvölő, egyben visszafogott, szerény előadó volt. Emlékezetes számomra, hogy egyszer megkérdezte a főleg bölcsész hallgatóságot, hogy Kuncz Aladár Fekete kolostorát hányan olvasták. Senki sem jelentkezett. Házi feladat­ként kérte, hogy ha mást nem, legalább ezt az egy művet mindenki ismerje az erdélyi iroda­lomból. Mi elolvastuk.) Ilyen előzmények után fedeztük fel az 1974-75-ös tanév második féléve tanrend­jének tanulmányozása közben, hogy Simo­nyi Károly előadást tart TTK-s, bölcsész és műegyetemi hallgatóknak a fizika kultúr­történetéről. Azonnal elhatároztuk, hogy járunk, mert tudtuk, hogy nagyon jó elő­adó. Elméleti villamosságtan könyvét is­mertük, fizikatörténet tárgyunk addig nem volt, s külön nimbuszt jelentett számára az a beszélgetések szintjén terjedő tény, hogy az ideológiailag „hátrányos helyzetű” hall­gatókat őszintén támogatja. Az első előadás első élménye az volt, hogy akkora hallgatóságot én még együtt nem lát­tam fizikaórán. A Múzeum körúti főépület XI- es termét jól ismertük, sok óránk volt ott, de a kb. 40 fős fizikus évfolyam csak kis részét tudta megtölteni. Most meg alig lehetett ülő­helyet találni. Később az is előfordult, hogy az ablakmélyedésekben és a lépcsőn is ültek/áll­­tak hallgatók, több mint 200-an voltunk. Már oktatóként, Groma István kollégámtól tudtam meg, hogy egyetemi hallgatókon kívül közép­iskolai tanárok és fizikus kutatók is jártak az órákra, főleg a későbbi kurzusokon. A következő meglepetést az előadó sze­mélyisége jelentette. Teljes lényéből barátsá­gosság áradt, halkan, de érthetően beszélt, és sokkal inkább emlékeztetett Czine Mihályra, mint bármelyik addigi fizika-előadónkra. Ott volt egy ember, akiről rögtön látszott a lenyű­göző tudás és műveltség, olyan területeken is, melyek nem tartoznak - még távolról sem - a fizikához. Akkoriban nem volt még kivetítő. Simonyi Károly a fontos áttekintő ábrákat óriásposzter méretű csomagoló-papírlapon hozta, filctollal készültek, gondos, szép írással. Radnai Gyula kollégám többet megőrzött közülük. Az egyik nemrég még az ELTE új, lágymányosi tömb­je 4. emeleti folyosóján volt látható, de egy festés miatt lekerült onnét. Jó lenne ezeket az ábrákat mindenki számára hozzáférhetővé tenni. Érdemes megemlíteni, Radnai Gyula tanár úrnak köszönhető az is, hogy az előadás a hivatalos beosztás szerint hozzárendelt le­pusztult, kis teremből a tágas XI-esbe került át. Ha nem így történik, mennyivel keveseb­ben hallhatták volna! Nagy kontrasztot jelentett, hogy az elő­adás ugyanabban az épületben volt, ahol mi korábban filozófiatörténetet tanultunk. Ab­ban a tárgyban a fizikai fogalomrendszer fej­lődéséről legfeljebb annyit hallottunk, hogy a Materializmus és empiriokriticizmusban Le­nin hogyan bírálja Machot, anélkül persze, hogy valaha egy mondatot is olvastunk vol­na Machtól(!). (Az előadótól azt is megtud­tuk, hogy a fizikusok eleve veszélyesek, mert szívük mélyén mind panteisták. Ha ezt nem is értettük pontosan, felfogtuk, hogy leendő foglalkozásunk szerint eleve gyanús alakok vagyunk.) A Simonyi-előadáson a könyvek is megfogható közelségbe kerültek, öt-tíz köny­vet mindig kézbe is vehettünk. A fő állítások idézeteken keresztül jelentek meg, és Simo­nyi Károly olyanokról beszélt, akikről sosem hallottunk azok között a falak között - például Szent Ágostonról, Albertus Magnusról, Szent Tamásról -, és elmondta, miért fontosak a ter­mészettudományos megismerést illető gondo­lataik. Világosan kiderült, hogy a fizika meg­értésével kapcsolatos nagy felismerések meg­ítélésének függetlennek kell lennie az ideoló­giai háttértől. (Nem olyan nagy baj tehát az sem, ha a fizikusok panteisták.) Az előadás hallgatásának egyik máig ható következménye, hogy óráimon, egy-egy nagy fizikai felismerés kapcsán megemlítem, hogy azok az általános kultúrának is kiemelkedő ér­tékei. Amikor például a mechanika variációs elveihez jutunk, el szoktam mondani a hallga­tóknak, hogy ezek az emberi műveltség olyan kincsei, mint Bach vagy Mozart zenéje. Le­gyenek büszkék arra, hogy azon kevesek közé tartoznak, akik ezeket megérthetik! A tárgyból - ötödévesként - már nem vizs­gáztam, s később sem nyílt alkalmam arra, hogy Simonyi professzor úrral beszélhessek. Életéről, személyes gondolatairól többet Staar Gyula interjúiból (De mi az igazság... Be­szélgetések Simonyi Károllyal, Közlöny és Lapkiadó, Bp. 1996) és a róla készített filmjé­ből tudtam meg. Ezekben, és az előadáson is lenyűgözött, hogy Simonyi Károly mennyire önálló gondolkodó volt, aki a szuverenitását minden körülmények között megőrizte. Az előadás anyagát tartalmazó könyv az 1976-os őszi előadás-sorozat befejezése után két évvel már olvasható is volt, s azóta a ma­gyar kultúra szerves részévé vált. Erre utal az is, hogy a főleg humán alkotásokat tartalma­zó Művek lexikona (Park Könyvkiadó, Bp. 2008) is bemutatja, Szegedi Péter írásában. A jó könyvek, így A fizika kultúrtörténete is beszélgetnek az olvasóval. Nekem nagyon sokat jelent az egész könyv legvégére került Pascal-idézet. Fontosságát mutatja, hogy nem időrendi helyen (1670) jelenik meg, s nyilván Simonyi professzor úr (számomra is példát adó) gondolatait is tükrözi az emberi lét súlyá­val és fontosságával kapcsolatban: „Mert mi az ember a természetben? Semmi a végtelen­hez képest, minden a semmihez képest. Valami a semmi és minden közt, a középen... ’’ TÉL TAMÁS Simonyi Károly előadása az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 58 Természet Világa 2011. február

Next