Természet Világa, 2012 (143. évfolyam, 1-12. szám)

2012-07-01 / 7. szám

OKTATÁS Jonathan Turner (1998) őseink erős emócio­­nalitásának gyökerét épp a csoportszintű ösz­­szerendezettség jelentőségében látja, ahol az érzelmek akaratlagos és akarattalan nonver­­bális kommunikációja segítette az egymás­­rahangolódást és az érzelmi szankcionálást. Az ezekhez a mély, lélektani tartalmakhoz rendelt gesztuskészletünk adja a metakom­munikáció nagy minősítő erejét, mellyel a verbális kommunikáció számára is érzékeny kontextust teremt. Talán ezért érthető, ha a mégoly tárgyszerű jelölésnek akaratlanul is erős érzelmi at­moszférateremtő erejét tapasz­taljuk. Nemcsak az etológia, hanem a spirituális, szakrális kulturális dimenzió felől is vizsgálhatjuk a jelelés jelenségkörét, a hoz­zá hasonló, de szakrális tartal­mú kommunikációs formákat, mely a kéz árnyalt, és tagolt ki­fejező ereje révén újabb értel­mezési, fenomenológiai rétege­ket nyithat meg. A jóga gazdag öröksége, a mudrák nyelvezete - ujjaink begörbítésével, keresztezésével elért sajátos ujjtartás-mintázatok nem korlátozód­nak az indiai kultúra örökségére, megtaláljuk azokat az európai Krisztus-ábrázolásokon is, és a mudrák újrafelfedezése nagy reneszán­szát éli a természetgyógyászat világában is. Az istenekhez, és szentekhez rendelt kéztar­tások jelentésteliek, áldást, megbocsátást, jó­indulatot fejeznek ki, de más-más mudra tár­sul Bráhmához, Vishnuhoz vagy Shivához, és más ikonográfiába illeszkedik Buddha vagy Krisztus kéztartásának képe. Ingrid Ramm-Bonwitz (in Hirsch 2002) így ír a mudrákról: :A mudrák spirituális je­lentése az indiai kultúrában jutott tökéletes kifejeződésre. A hindu és a buddhista kultú­rában az istenek ábrázolt gesztusai ... fel­adataikat szimbolizálják, vagy meghatáro­zott mitológiai adottságokat hívnak életre Talán az sem véletlen, hogy az indiai tánc testnyelvének gazdag szimbolikájában a kéz és ujjtartásoknak olyan nagy szerep jut. Az európai szakrális örökségben is nagy szerepe van a jelnyelvnek és a testbeszédnek. A Stuttgarti Egyetem tanára, August Nitschke (1998) a siketek jelnyelvét a középkori, né­masági fogalmat tett szerzetesek jelnyelvé­vel rokonítja. Valóban, ha áttekintjük a Cluny szerzetesek, a trappisták által a szomjúhozás­­ra, ivásra, tejre, mézre, kenyérre, vagy elvont tartalmakra, illetve konkrét cselekvésre hasz­nált jeleket, előttünk olyan jelnyelv tárni fel, mely nagyon konkrét, és egyetemesnek tűnik. Ugyanakkor csapdába kerülnénk, ha az indi­ánok, illetve más természeti népek körében megismert gesztuskommunikáció, jelnyelv idiómáit egyértelműen univerzáliáknak tekin­tenénk. Neuman (1965) a hatvanas években a gesztusokat szemiotikus és expresszív jelek­ként különböztette meg, ahol a szemiotikus jelek tudatosan kontrollált, szándékos, a kör­nyezettel információt közlő, kommunikatív jelként értelmezhetők, míg az expresszív je­lek akaratlagos, de önértelmező erejű, emoci­onális gesztusok. Ennek a distinkciónak elle­ne szól, hogy az érzelmi gesztusoknak is van kommunikatív szerepe, dialogikus funkciója. A kódexek képeiből feltérképezhető gesztus­nyelv változatai és eltérései térben és időben jelzik, hogy a gesztus- és jelnyelv is változott időről időre. A varianciák és invarianciák fel­tárása, a humán etológiai gyökerű, általános, és a partikuláris kulturális antropológiai ele­mek elkülönítése igen nehéz, szinte lehetetlen feladata lehetne az összehasonlító jelnyelvé­szetnek”. A siketek fonomimikus jelnyelve ezek alapján gyökereiben is rokonítható a kö­zépkori hallgatási fogadalmat, vagy peniten­­ciát gyakorló szerzetesek jelölésével, vagy a törvénykezés során használt kézjelekkel. De rokon a ma használt művészi vagy játékos testnyelvekkel, a pantomimmel, az Activi­ty, a „most mutasd meg”, vagy az , Ameri­kából jöttem” jellegű játékok világával is. A jelnyelv alapjaként a mozdulattal felidézett mozgásos történést, mint szimulakrumot lát­juk. Az eljátszott jel, és az általa felidézett je­lenség bennünk élő emléknyoma szövi meg a jelnyelv szemantikáját. E gesztusnyelv nem a beszélt nyelv gram­matikai szabályait követi, egyetlen gesztus akár egy egész mondatot közölhet. A fono­mimikus nyelvvel szemben a daktil jelnyelv hangokként megkülönböztetett jelekkel kö­zös, azaz a jelelés része a sajátos betűnkénti , jelírás” is. A jelelés nyelvi elemei A jeleket csakúgy, mint szavainkat kisebb egységekre, összetevőkre bonthatjuk, me­lyek egységei a cherémák (kézzel kifejezett jelegységek). Az adott jelnyelvben ismert a kézformák és a lokációk lehetséges száma. A cherémák osztályai a kézforna, artiku­lációs hely, mozdulat, orientáció, mimikai komponens, szájkép. A jelölés nyelvtanának szerves része a manuális (ún. osztályozó) ele­mek mellett a nem manuális (arckifejezések) elemek sora is. A természetes jelnyelvekben keveredhetnek a fonémák és a c­erémák. A flektáló és inkorporáló tipológiai jellegze­tességeket mutató jelnyelvekben a szófajok rendszere eltér a hangzó nyelvektől. A jel­nyelv nyelvtani kategóriái közé soroljuk a tárgy- és tevékenységjeleket, határozójele­ket, tulajdonságjeleket, névmásokat, valamint számneveket. A jelnyelvek szociolingvisztikai vonatko­zásait árnyalják, hogy történeti okok folytán Magyarországon 6-7 egymástól 10-30%-ban eltérő jelnyelvi nyelvjárás jött létre, mert a németből magya­rított jelnyelv megújításakor hat, egymástól többé-kevés­­bé független jelnyelvi irányzat alakult ki a körülmények szo­rításában, részben a jelnyelvet illető tiltás miatt. Ugyanakkor gyerekek egy-egy ilyen elszi­getelt, zárt közösségben saját maguk a használat okán „fej­lesztették” a jelnyelvet, ezért az érintett iskolákban adott esetben ugyanarra a kifejezés­re többféle jel is kialakult. Magyar ujjábécének vagy daktilnak hív­juk azt a kézjelkészletet, melyek hangjainkat, betűinket jelöli. A mudrákhoz nagyon hason­lóak a magyar daktil jelei, de hang, illetve betűhelyettesítő gyakorlatuk nyilván nem en­gedi meg e kéztartások meditatív megélését, használatát. Persze a siket társadalom korántsem te­kinthető egységesnek. A halláskárosodás fo­kozatai kommunikációs, jelnyelvi eltérése­ket is teremtenek. A technológiai fejlődés, cochlea implantációs technika elterjedése sem engedi, hogy a hallók és siketek közöt­ti kommunikációs-társadalmi távolság szé­lesedjen. Az integrációs érdekű szemlélet sokáig a jelnyelvtanulásnak azért támasztott akadályt, mert a jelnyelvet korán elsajátítók­­nál a szájról olvasás képessége gyengébbé vált, és a jelelést nem ismerő,halló társada­lom” felé mindez súlyos beilleszkedési ne­hézséget jelentett. Különös, és fejlődéslélektani tekintetben is figyelemre méltó, hogy a siketek többsége, közel kilencven százaléka halló családban nő fel, ami egyben azt is jelenti, hogy a ko­rai nyelvtanulást nem segíti a szülők hiányzó jelnyelv ismerete, és a helyzetüket súlyosbít­ja az is, hogy a halló családok a siketséget sorscsapásként élik meg, míg a siket szülők gyermekei harmonikus lélektani viszonyok közepette már korai szakban, természetes nyelvként sajátítják el a jelelést. Dániában és Svédországban ezért már kora gyermekkor­ban biztosítják a siket gyermekek számára a szervezett jelnyelvtanulást. A siketek nevelése egyébként az ún. orá­lis módszerrel, és a handycap lehető legko­rábbi mérséklésére törekedve történik, halló­­készülék segítségével, a szülők bevonásával és nagy óraszámú egyéni, szurdologopédiai Magyar ujjábécé Természet Világa 2012. július

Next