Természet Világa, 2012 (143. évfolyam, 1-12. szám)
2012-07-01 / 7. szám
OKTATÁS Jonathan Turner (1998) őseink erős emócionalitásának gyökerét épp a csoportszintű öszszerendezettség jelentőségében látja, ahol az érzelmek akaratlagos és akarattalan nonverbális kommunikációja segítette az egymásrahangolódást és az érzelmi szankcionálást. Az ezekhez a mély, lélektani tartalmakhoz rendelt gesztuskészletünk adja a metakommunikáció nagy minősítő erejét, mellyel a verbális kommunikáció számára is érzékeny kontextust teremt. Talán ezért érthető, ha a mégoly tárgyszerű jelölésnek akaratlanul is erős érzelmi atmoszférateremtő erejét tapasztaljuk. Nemcsak az etológia, hanem a spirituális, szakrális kulturális dimenzió felől is vizsgálhatjuk a jelelés jelenségkörét, a hozzá hasonló, de szakrális tartalmú kommunikációs formákat, mely a kéz árnyalt, és tagolt kifejező ereje révén újabb értelmezési, fenomenológiai rétegeket nyithat meg. A jóga gazdag öröksége, a mudrák nyelvezete - ujjaink begörbítésével, keresztezésével elért sajátos ujjtartás-mintázatok nem korlátozódnak az indiai kultúra örökségére, megtaláljuk azokat az európai Krisztus-ábrázolásokon is, és a mudrák újrafelfedezése nagy reneszánszát éli a természetgyógyászat világában is. Az istenekhez, és szentekhez rendelt kéztartások jelentésteliek, áldást, megbocsátást, jóindulatot fejeznek ki, de más-más mudra társul Bráhmához, Vishnuhoz vagy Shivához, és más ikonográfiába illeszkedik Buddha vagy Krisztus kéztartásának képe. Ingrid Ramm-Bonwitz (in Hirsch 2002) így ír a mudrákról: :A mudrák spirituális jelentése az indiai kultúrában jutott tökéletes kifejeződésre. A hindu és a buddhista kultúrában az istenek ábrázolt gesztusai ... feladataikat szimbolizálják, vagy meghatározott mitológiai adottságokat hívnak életre Talán az sem véletlen, hogy az indiai tánc testnyelvének gazdag szimbolikájában a kéz és ujjtartásoknak olyan nagy szerep jut. Az európai szakrális örökségben is nagy szerepe van a jelnyelvnek és a testbeszédnek. A Stuttgarti Egyetem tanára, August Nitschke (1998) a siketek jelnyelvét a középkori, némasági fogalmat tett szerzetesek jelnyelvével rokonítja. Valóban, ha áttekintjük a Cluny szerzetesek, a trappisták által a szomjúhozásra, ivásra, tejre, mézre, kenyérre, vagy elvont tartalmakra, illetve konkrét cselekvésre használt jeleket, előttünk olyan jelnyelv tárni fel, mely nagyon konkrét, és egyetemesnek tűnik. Ugyanakkor csapdába kerülnénk, ha az indiánok, illetve más természeti népek körében megismert gesztuskommunikáció, jelnyelv idiómáit egyértelműen univerzáliáknak tekintenénk. Neuman (1965) a hatvanas években a gesztusokat szemiotikus és expresszív jelekként különböztette meg, ahol a szemiotikus jelek tudatosan kontrollált, szándékos, a környezettel információt közlő, kommunikatív jelként értelmezhetők, míg az expresszív jelek akaratlagos, de önértelmező erejű, emocionális gesztusok. Ennek a distinkciónak ellene szól, hogy az érzelmi gesztusoknak is van kommunikatív szerepe, dialogikus funkciója. A kódexek képeiből feltérképezhető gesztusnyelv változatai és eltérései térben és időben jelzik, hogy a gesztus- és jelnyelv is változott időről időre. A varianciák és invarianciák feltárása, a humán etológiai gyökerű, általános, és a partikuláris kulturális antropológiai elemek elkülönítése igen nehéz, szinte lehetetlen feladata lehetne az összehasonlító jelnyelvészetnek”. A siketek fonomimikus jelnyelve ezek alapján gyökereiben is rokonítható a középkori hallgatási fogadalmat, vagy penitenciát gyakorló szerzetesek jelölésével, vagy a törvénykezés során használt kézjelekkel. De rokon a ma használt művészi vagy játékos testnyelvekkel, a pantomimmel, az Activity, a „most mutasd meg”, vagy az , Amerikából jöttem” jellegű játékok világával is. A jelnyelv alapjaként a mozdulattal felidézett mozgásos történést, mint szimulakrumot látjuk. Az eljátszott jel, és az általa felidézett jelenség bennünk élő emléknyoma szövi meg a jelnyelv szemantikáját. E gesztusnyelv nem a beszélt nyelv grammatikai szabályait követi, egyetlen gesztus akár egy egész mondatot közölhet. A fonomimikus nyelvvel szemben a daktil jelnyelv hangokként megkülönböztetett jelekkel közös, azaz a jelelés része a sajátos betűnkénti , jelírás” is. A jelelés nyelvi elemei A jeleket csakúgy, mint szavainkat kisebb egységekre, összetevőkre bonthatjuk, melyek egységei a cherémák (kézzel kifejezett jelegységek). Az adott jelnyelvben ismert a kézformák és a lokációk lehetséges száma. A cherémák osztályai a kézforna, artikulációs hely, mozdulat, orientáció, mimikai komponens, szájkép. A jelölés nyelvtanának szerves része a manuális (ún. osztályozó) elemek mellett a nem manuális (arckifejezések) elemek sora is. A természetes jelnyelvekben keveredhetnek a fonémák és a cerémák. A flektáló és inkorporáló tipológiai jellegzetességeket mutató jelnyelvekben a szófajok rendszere eltér a hangzó nyelvektől. A jelnyelv nyelvtani kategóriái közé soroljuk a tárgy- és tevékenységjeleket, határozójeleket, tulajdonságjeleket, névmásokat, valamint számneveket. A jelnyelvek szociolingvisztikai vonatkozásait árnyalják, hogy történeti okok folytán Magyarországon 6-7 egymástól 10-30%-ban eltérő jelnyelvi nyelvjárás jött létre, mert a németből magyarított jelnyelv megújításakor hat, egymástól többé-kevésbé független jelnyelvi irányzat alakult ki a körülmények szorításában, részben a jelnyelvet illető tiltás miatt. Ugyanakkor gyerekek egy-egy ilyen elszigetelt, zárt közösségben saját maguk a használat okán „fejlesztették” a jelnyelvet, ezért az érintett iskolákban adott esetben ugyanarra a kifejezésre többféle jel is kialakult. Magyar ujjábécének vagy daktilnak hívjuk azt a kézjelkészletet, melyek hangjainkat, betűinket jelöli. A mudrákhoz nagyon hasonlóak a magyar daktil jelei, de hang, illetve betűhelyettesítő gyakorlatuk nyilván nem engedi meg e kéztartások meditatív megélését, használatát. Persze a siket társadalom korántsem tekinthető egységesnek. A halláskárosodás fokozatai kommunikációs, jelnyelvi eltéréseket is teremtenek. A technológiai fejlődés, cochlea implantációs technika elterjedése sem engedi, hogy a hallók és siketek közötti kommunikációs-társadalmi távolság szélesedjen. Az integrációs érdekű szemlélet sokáig a jelnyelvtanulásnak azért támasztott akadályt, mert a jelnyelvet korán elsajátítóknál a szájról olvasás képessége gyengébbé vált, és a jelelést nem ismerő,halló társadalom” felé mindez súlyos beilleszkedési nehézséget jelentett. Különös, és fejlődéslélektani tekintetben is figyelemre méltó, hogy a siketek többsége, közel kilencven százaléka halló családban nő fel, ami egyben azt is jelenti, hogy a korai nyelvtanulást nem segíti a szülők hiányzó jelnyelv ismerete, és a helyzetüket súlyosbítja az is, hogy a halló családok a siketséget sorscsapásként élik meg, míg a siket szülők gyermekei harmonikus lélektani viszonyok közepette már korai szakban, természetes nyelvként sajátítják el a jelelést. Dániában és Svédországban ezért már kora gyermekkorban biztosítják a siket gyermekek számára a szervezett jelnyelvtanulást. A siketek nevelése egyébként az ún. orális módszerrel, és a handycap lehető legkorábbi mérséklésére törekedve történik, hallókészülék segítségével, a szülők bevonásával és nagy óraszámú egyéni, szurdologopédiai Magyar ujjábécé Természet Világa 2012. július