Természet Világa, 2012 (143. évfolyam, 1-12. szám)

2012-02-01 / 2. szám

HELYÜNK SZELLEME tér-Múzeum utca táján 1860 és 1890 között rendre épültek az arisztokrata paloták az Es­terházy-, Festetics-, Károlyi-, Pálffy-család és a többiek számára - szinte a teljes Gothai Almanach. Ennek erős városszervezési ereje is lett. Volt előkelőség, aki köztisztasági és társadalmi okokból inkább a Várba költözött - de Batthány Zélinc grófnőnek az 1840-es éveket idéző fogadásait kevesen látogatják, lévén háza „3/4 óra járásnyira az élő, a mo­dern Pesttől”. Justh igen tudatosan lát hozzá, hogy meg­valósítsa a párizsi mintát. Minden pénteken fogadónapot tart, ahová arisztokratát és mű­vészt egyaránt elvár. Megjelenik a hegedű­­művész Hubay Jenő, az író Bródy Sándor és Gozsdu Elek, az irodalmár Szana Tamás, fes­tők: Feledi-Fleschl Tivadar, Ábrányi Lajos vagy Feszty Árpád ... és időnként egy-egy arisztokrata barát is. Néhány hónap, és ki­derül a kísérlet kudarca. „A tavasz beálltával beszüntetem ez unalmas délutánokat.” Úgy látszik azonban, a város szelleme vagy kevésbé fennkölten szólva a városter­vezés előrelátása, vagy még egyszerűbben a telekviszonyok közelebb hozták a megol­dást, mint az ifjontian dilettáns jó szándék. A mágnásnegyedben kezdett megépülni a fő­város szellemi központja. A Múzeum mellett a Műegyetem, kissé mögötte a Than Károly alapította kémiai tanszék épülete, távolabb az Egyetemi Könyvtár, a klinikák - az arisz­tokrácia és a szellem fővárosa egybeépülő­ben volt. Ezek az épületek meglehetősen egyszerű­ek voltak, pusztán céljaiknak akartak meg­felelni. Egy műegyetemi tanár például így ír az egyikről: „A csekély forgalmú Szent­­királyi utca és a csöndes Trefort utca sarkán lévő épület eléggé meg van óva túlságos ut­cai zajtól és portól. A belső beosztás szin­tén teljesen megfelel a kitűzött célnak s fel­szerelésével együtt minden esetre a modern színvonalú iskolaépületekkel bátran kiállja a versenyt.” Dicséri a tantermek nagyságát és alakját, meg a központi fűtést, de keskenyelli a folyosókat és túlságosan komolynak tartja az épület homlokzatát. Azonban ,,[a] nálunk dívó malter architektúra kizárásával, az ar­­chitektus csakis teljesen szolid anyagokat, követ és színtéglát alkalmazott.” (Ez a bar­nás-vörös klinker tégla borítja a környék leg­több iskolai és egyetemi épületét.) Ami a kérdéses épület szerény megjele­nését illeti, az egybevágott az intézmény ve­zetőjének kérésével: „Ezen intézetért nem fogunk szűnni mindaddig alázatos kéré­sünkkel járulni a Nagyméltóságú Miniszté­riumhoz, míg bajainkat nem orvosolja, mert nem szeretnék saját, szép virágzásnak induló művünk tönkrejutásának szemlélőivé lenni. Nem kérünk palotát, hanem csak szerény, az intézet céljainak megfelelő helyiséget, ahol nyolc évi vajúdás és kóborlás után már va­­lahára megpihenhessünk...” Újabb nyolc évvel ezen levél után a kultuszminiszter, Tre­fort Ágoston intézkedés nyomán, 1887 tava­szára felépült Bobula János tervei szerint a Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakor­ló Főgymnasiuma, rövid és öntudatos nevén a Mintagimnázium. Vagyis „a Trefort”. A Tanárképző Intézetet és gimnáziumát a kiegyezés után a szükség hozta létre. A taná­ri képesítés szükségességét és a szaktanítás rendszerét az osztrák hatóságok már a sza­badságharc utáni időkben megszabták. 1867 után ki kellett alakítani a hazai, állami tanár­képzés rendszerét. Eötvös József, a kiegye­zés utáni első kormány kultuszminisztere jól tudta, hogy a tanárképzés rendszerén is, szi­gorán is javítani kell. Szembe találta magát azonban a professzori kar merev felfogásá­val: az egyetem feladata a tudósképzés, ezt nem lehet a tanárképzés gyakorlati céljai­nak alárendelni. Eötvös ezért az egyetemek mellett két tanárképző intézetet állított fel. A gimnáziumi tanárokat képzőt a Pesti Egye­tem Bölcsészeti Karához, a reáliskolai taná­rokét pedig a Műegyetemhez kapcsolta. Rö­videsen összevonták a két intézményt, ennek első igazgatója Sztoczek József műegyetemi tanár lett. A két egyetem kiváló professzorai közül kerültek ki az intézet oktatói. Ez nagy lépés volt a tanárjelöltek elmé­leti képzésében, azonban nem oldotta meg a gyakorlati képzés, a gyakorló tanítás gond­ját. A németországi tanulmányútjáról haza­érkezett, fiatal Kármán Mór, megértve ezt a feladatot, elkészítette egy gyakorlóiskola ter­vezetét. Szervezeti javaslatát a minisztérium 1872 májusában jóváhagyta, és a következő szeptemberben megkezdődött a tanítás az új tanintézetben. Ebben az évben született meg a Mintagimnázium. Az intézmény igen, de az épület még ti­zenöt évig nem. Lakásokban, bérelt helyisé­gekben, felszerelés és könyvtár nélkül szű­kölködve, csekély diáklétszámmal, méltatlan viszonyok között folyt kezdetben a tanítás. Ilyen körülmények között kellett volna meg­felelni az alapító okirat fennkölt céljának: „.. .oly mintaszerű iskolai életnek adja képét, amelyben a tanítványok erkölcsi és értelmi haladása az egész tantestület gondját képezi, és mely a tanárjelöltnek buzdító például, a ta­nárnak lelkesítő emlékül szolgáljon.” De hát minderre sokáig csak néhány asztal, szalma­­fonatú szék és két falitábla szolgált. Könnyű megérteni az egykori igazgató fent idézett „alázatos kérésének” indulatos hangját. Az új épület természetesen nagyot javí­tott az oktatás külső körülményein, de nem oldott meg minden gondot. Főképp a „torna­­csarnok” hiányzott. Ezt a szomszédos telken, különálló épületben szerették volna létre­hozni, erre azonban soha nem került sor. Az eredeti épület ugyan egy új szárnnyal bővült később, a tornaterem azonban végül a máso­dik emeleten épült meg. Lassan aztán került tanári könyvtár, diákkönyvtár, létrejött a fizi­kai szertár is; a pénzhiányra állandó ugyan a panasz, de az intézmény csak-csak gazdago­dik. Kevés az osztályterem is, a teljes nyolc osztályos gimnázium csak az utolsó békeév­re, az 1913/14-es tanévre épülhet ki. Az el­helyezkedés mai szemmel mégis kényelmes­nek mondható. Sok tanári szoba, hogy mód legyen a jelöltekkel foglalkozni, díszterem a második emeleten, nála a neve, a földszinten az igazgató lakása, sötét igaz, de tágas. Az építők modern központi fűtést létesí­tettek, mi azonban a háború után már csak vaskályhákkal találkoztunk, egy szegény, tö­pörödött fűtő hordta beléjük vas puttonyban a kokszot. Az 1900-as évek elején bevezették a villanyt, az egyik tanteremben azonban, a legkisebbikben, még a negyvenes évek vé­gén is látni lehetett egy csuklós gázégő csö­vét kinyúlni a falból; a lepkeláng vagy talán a fehéren fénylő gázharisnya emléke. A szó- A Szentkirályi utca és a Trefort utca sarkán (Staat­ Gyula felvételei) Természet Világa 2012. február

Next