Természet Világa, 2013 (144. évfolyam, 1-12. szám)
2013-09-01 / 9. szám
UTAK, HÁLÓZATOK ellenállomás. A sikeres bemutató után a kormány egy 70 km-es szakasz megépítéséről döntött, de ezt a párizsi események meghiúsították. 1792 szeptemberében a felbőszült tömeg - királypárti kémkedésre gyanakodva - az állomásokat szétverte [1]. Egy hónappal később a Chappe fivérek sokadik javaslata végül eredménynyel járt: a Konventtől támogatást kaptak egy háromállomásos kísérleti szakasz megépítésére. De ez már szemaforos rendszer volt. A sikeres próbákat 1793 júliusában folytatták le. Az első üzenet leadása Bellevilleből 11 percig tartott, erre 9 perc múlva érkezett válasz Saint- Martinből. Az üzeneteket jeléző közbenső állomás Ecouenban volt. (A belleville-i távírótorony emlékét ma a Télégraphe metróállomás őrzi.) Ezek után döntés született az első állami optikai távíróvonal Párizs-Lille közötti kiépítéséről. Claude Chappe-ot a létesítendő távjelzőhálózat vezetőjévé nevezték ki. A 15 állomásos vonal hivatalos megnyitására 1794. július 16-án került sor. Párizsban két állomás is volt: az első a Louvreban (1. ábra), a második pedig a Montmartre-on. A távírót kezdetekben tachygraphenak azaz „gyorsan írónak” nevezték, s csak 1793-ban lett a keresztszülők, Ignace Chappe és André Francois Miot de Mélito gróf jóvoltából télégraphe, magyarosan telegráf, vagyis „távolba író”. A telegráf fontosságát akkor ismerték el igazán, amikor a francia-osztrák/porosz háborúban a Le Quesnoy erődítmény 1794. augusztus 15-i visszafoglalásáról a Konvent szinte „azonnal”, egy órán belül értesült. Két héttel később újabb jó hír érkezett: a belga határnál lévő Condé várát visszafoglalták a köztársaságiak. Lovasfutárnak a hír eljuttatásához egy napra lett volna szüksége... A szemaforos távíró kb. 5 m magas árbocra elforgathatóan szerelt, rácsos szerkezetű, 3-5 m hosszú és 25-35 cm széles keresztrúdból (regulátorból), valamint ennek mindkét végén egy-egy 1,8 m hosszú és 30 cm széles elmozdítható rácsos karból (indikátorból) állt. Az indikátorokat a láthatóság érdekében feketére festették, és - a beállítást elősegítendő - a végükön ólom ellensúlyokkal látták el. Később — Ignace Chappe javaslatára - a regulátor forgáspontjába és az indikátorok végére tükrözött gyertyás „bakterlámpákat” is felszereltek a jobb láthatóság érdekében (2. ábra). A távírász a kiegyensúlyozott rudazatot az állomás belső teréből, két fogantyúval állította. A regulátort négy, az indikátorokat 7-7 pozícióba lehetett forgatni, azaz összesen 196 különböző jelzésképet lehetett beállítani [2]. Ebből kezdetekben 92-98, a későbbiekben csak 70 kombinációt használtak ki. Az egymással szomszédos vevőállomások kezelőszemélyzete az épületek falára erősített távcsövek segítségével a szomszédos állomásokat 5-10 percenként figyelte. Ha valamely állomás jelzést adott, azt a szomszédjának - annak igazolásául, hogy a jelzést észrevette -haladéktalanul meg kellett ismételnie. A szemafor beállítási ideje 4 másodperc volt, a karok nyugalmi, mozdulatlan állapota 16 másodpercig tartott. Üzemszünetben az indikátorokat a regulátorra hajtották, az utóbbit pedig függőleges állásba helyezték. Az állomások átlagosan 11,25 km-re voltak egymástól, az időjárási viszonyoktól függően maximum napi hat órát voltak üzemben. A jelek továbbítási sebessége 70-120 km/perc között mozgott. A téli hónapokban a köd miatt lassult a forgalom, a nagyobb távolságokon egy-két napos késések is előfordulhattak. A Direktórium idején, de főleg a napóleoni államcsíny után felgyorsult az optikai távíróhálózat kiépítése. Párizsból sugarasan kiindulva számtalan vonalat létesítettek, melyek külföldi városokba is eljutottak (pl. Brüsszel, Amszterdam, Milánó, Torino, Velence). 1803-ban már 6 fővonal működött 519 állomással, 1844- ben pedig Franciaország 5000 km-es hálózattal rendelkezett, mely Párizst 29 várossal kötötte össze [3]. Ha a rendszer kifogástalanul működött, Lille-ből körülbelül két, Calais-ból négy, Strasbourgból hat, Toulonból 13, Bayonne-ból 14, Brestből pedig 7 perc alatt érkezett meg a jelzés Párizsba [4]. A szemafor konstrukciójának módosítására több kísérletet is tettek. Napóleon, amikor Anglia megszállására készült, Abraham Chappe-ot azzal bízta meg, hogy készítsen olyan méretű „szárnyakat”, melyek - Calais-ban felállítva - Doverből is láthatók. A konzultációra felkért Gaspard Monge matematikus a regulátort 15 méterre, az indikátorok számát hétre akarta növelni. Később Abraham Chappe nagyméretű, kétkaros szemafort is tervezett, majd 1812-ben Napóleon oroszországi hadjáratához kidolgozta a mobil szemaforos távírót (3. ábra). A szemaforos „hardverhez” „szoftverre” is szükség volt. A kódtáblázatot Léon Delauney, Claude Chappe unokaöccse készítette el, aki a lisszaboni francia konzulátuson dolgozva már megismerte a diplomáciai titkosítás és kódolás „rejtelmeit”. Az 1795-ös kódkönyv összesen 8464 szót tartalmazott. A sillabusz mind a 92 lapján felül egy-egy vezérrel, alatta pedig a többi 91 jel volt olvasható, azok jelentésének (betű, szám, szó vagy mondat) feltüntetésével. A kódkönyvet használva csak két jelcsoportot továbbítottak: az oldalszámot és a szó sorszámát. A kódolást-dekódolást maga a feladó, illetve a címzett végezte. Minden egyes állomásnak saját hívójele volt, úgyszintén külön jelekkel adták tudtul az adás megkezdését, megszakítását és befejezését, valamint az adás közben keletkezett jelzéshibákat. A kódkönyvet 1799-ben Claude Chappe kiegészítette, Abraham Chappe pedig 1844-ben „frissítette”, újat készített. Ekkor már a szemaforos távírórendszer napjai meg voltak számlálva. Bár népszerűsége igen nagy volt, a francia kormány 1846 júliusában az optikai távíró vonalak felszámolásáról döntött. A telegráf-m1-2. ábra. Ignace Chappe által módosított, kétindikátoros, bakterlámpás telegráf |7 alapján] 3. ábra. Mobil szemaforos távíróállomás a krími háborúban |6] Természet Világa 2013. szeptember