Természet Világa, 2013 (144. évfolyam, 1-12. szám)
2013-12-01 / 12. szám
INTERJÚ A víz alatti világ olyan nekem, mint a drog! Beszélgetés G. Tóth László limnológussal AZ MTA kutatóintézeteinek átszervezésével 2011. január elsejével alakult meg az Akadémia Ökológiai Kutatóközpontja. Az átalakítás során három, addig önállóan működő intézményt vontak közös szakmai és gazdasági irányítás alá, a tihanyi Balatoni Limnológiai Kutatóintézetet, a Duna-kutató Intézetet, valamint a vácrátóti Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetet. A Limnológiai Kutatóintézet élén az átszervezést megelőző nyolc évben Bíró Péter akadémikus állt, akitől 2013 januárjában G. Tóth László limnológus-oceanológus, az MTA doktora, a Szent István Egyetem professzora vette át a vezetést. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológus szakán 1979-ben végezve azonnal Tihanyba, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézetbe kerültél. Az egyetemi tanulmányok során, vagy már sokkal régebben váltál a hidrobiológia szerelmesévé? - Elemi erejű vonzalmam a vízi élővilág iránt szinte születésemmel kezdődött! Gyermekkorom legmaradandóbb élményei a karácsonyi ünnepek, és az akkor még orchideás, kígyós-békás, természetes medrű Rákos-patak tündérvilága volt Rákosfalván, a pesti Nagymamáméknál, és a Soroksári Holt Duna-ág varázsa Dunaharasztiban, haraszti Nagymamáméknál. Kissé magamba forduló fiúcska voltam, imádtam a virágokat, a lepkéket, a szitakötőket, a békákat, a halakat. Hetedik születésnapomra kaptam a haraszti Nagymamámtól egy akváriumot három mexikói kardfarkú hallal és egy vemhes nőstény guppival, növényekkel, levegőztetővel, melegítővel. Azonnal felismertem az akváriumban az élő rendszer azon öszszefüggésit, amelyeket megsejtettem a patakban és a holtágban. Egy emlékezetes szombat reggel kis guppik „születtek”, és az örömtől extázisba esve rohantam pizsamában a nappaliba azt kiabálva szüleimnek, hogy: kishal, kisA Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézet Tihanyban hal! A víz alatti élővilág szépségének és harmóniájának élménye azóta olyan nekem, mint a drog! Akkor, hat—hétévesen lettem függő! Haraszti Nagymamától nem véletlenül kaptam akváriumot budai emeleti lakásunkba, hiszen tudta jól, mekkora öröm számomra, hogy nyaranta a Soroksári Holt Duna-ágban kézzel fogdostam ki az ebihalakat és a vízisiklókat, és élve vittem haza őket az esővizes standerba. Emlékszem, ha a siklót visszafelé nyomkodtuk, kihányt mindig egy halat! Ez persze a mi titkunk maradt a falusi gyerekekkel. És vásottságom, ötvöződve a halak iránti vonzalmammal, kisiskolás koromban Budán is hamar kiteljesedett. Rendszeresen jártam kis guppikat, aranyhalakat lopni a margitszigeti vízeséshez. Bűntársam is volt, Hauser barátom, aki osztálytársam volt a Medve utcai iskolában. Amikor felfedeztük, hogy a margitszigeti dísztavaknak kifolyója van a Dunába a sziget budai oldalán, ahol a jeges, zajló téli Dunába romantikus gőzfelhőbe burkolódzva folyt bele a szigeti vízesés tórendszerének vize tele elszökdöső trópusi díszhalakkal, ennek sem tudtunk ellenállni. Rendszeresen dézsmáltuk a budai Lukács-kert Duna felőli termálvízzel táplált szökőkutas dísztavát és a tündérrózsás Malom-tavat is a Rózsadomb alján. A Császár és a Lukács fürdőbe jártam úszni. Az edzések utáni program volt az eléggé degenerált guppik fogdosása pohárral. Mindez az 1960-as években történt. Aztán megnyíltak előttem a Fővárosi Állat- és Növénykert Akvárium és Terrárium Osztályának kapui nagy titkos dolgaival az 1970-es években. Bogsch Ilma (Ilma néni) és Pénzes Bethen foglalkozott velünk zsenge diákként, és párhuzamosan a Magyar Természettudományi Múzeum Feladatunk a Pannon Ökorégió állóvizeinek sokrétű kutatása Természettudományi Közlöny 144. évf. 12. füzet 533