Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 2001 (12. évfolyam, 2-3. szám)

TANULMÁNYOK - MARNO DÁVID: A pszichoanalitikus narratíva

Manto Dávid: A pszichoanalitikus narratíva rítés révén túldetermináltak voltak, vagyis egy primitív formában mégis leképezték az ősjelenet összefüggéseit. Megjeleníthették magát az elfoj­tott homoszexuális ösztönrezdületet a farkassá változott apa képében, de megjeleníthették az elfojtásért felelős nárcisztikus genitális libidót és az ebből származó kasztrációs fenyegetést is. Ugyanakkor az álom, ami­kor megjelenik, már nem csupán az eredeti ösztönrezdületek által való túldetermináltságot képviseli; az ősjelenet tudattalanja az aktuálisra va­ló reakcióként tör be a tudatba, így aktuális ösztönrezdületeket is képvi­sel: a következő genitális szervezettségi fokra való továbblépést sürgeti, és egyben ismét felvillantja a kasztráció lehetőségét mint tiltást. Az álom tehát bizonyos mértékig képes arra, hogy az elfojtott tartal­mak értelmét visszaadja, éppen ezért kapcsolódik hozzá a tudattalan. De az értelmet olyan anyagon jeleníti meg, amely nem teszi lehetővé az értelmi összefüggések valódi felismerését a beteg számára. A narratíva mint nyelvi képződmény éppen ezeknek az összefüggéseknek a kifeje­zésére alkalmas. Ugyanakkor a szóképzetek megjelenése talán azt is implikálja, hogy a tudatelőttes képzetek a terápiás funkciót nem az elveszített referencia rekonstrukciójával, hanem egy új referencia konstrukciójával látják el. Hisz „arra a kérdésre, hogy hogyan tegyünk valami elfojtottat tudatossá (tudatelőttessé), a feleletem, úgy, hogy az analitikus munka segítségével ilyen közbülső tudatelőttes tagokat létesítünk”. Freud nem azt írja, hogy megtaláljuk az elfojtott képzetek eredeti tudatelőttes képviselőit, azt mondja, „tudatelőttes tagokat létesítünk”. Nem rekonstrukcióról beszél, hanem konstrukcióról il. A mi kérdésünk pedig pontosan ez volt: hogyan válhat egy tudattalan képzet tudatképessé, ha egyszer örökre elveszett a tudattalanban, ha egyszer a neki megfelelő jelölőről, az eredeti tudat­előttes képzetről örökre levált? Hogyan töltheti be a jelölő (és így a nar­ratíva) a neki tulajdonított terápiás funkciót, ha elvész a referenciája? Amit itt olvashatunk, az egy válaszlehetőség: nem az eredeti tudatelőttes képzethez kapcsolódik újra a levált tudattalan, hanem egy újhoz, ame­lyet a kezelés során létesít az orvos. Nem kell, hogy a páciens emlékez­zen, elég, ha az „emlékérzettel” sikerül valamilyen tudattalan tartalmat a felszínre hoznia, nem a magánvalóan tudattalan formájában, hiszen az 51 Ez az alapja több olyan posztmodern interpretációnak, amely Hayden White nyo­mán a cselekményesítést és a trópusokat helyezi a középpontba a narratív konstrukci­ók tanulmányozásakor, vö.: Chase, 1992. 120. és Hayden White, 1973. 2. o. és 32. o.

Next