Theologiai Szemle, 1926 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1926 / 1-2. szám - AZ IGE - Csikesz Sándor: Az Ige: Luk. XVIII ; 31-34.
״. . . íSoo «vapatv0fj,sv sl; lIspouaxX^1 1, xad TeXeafl־ íjaitat Tuávia ־ tá 1[,גן.ו£70ך־, sva. ..." ' Luk. XVIII , 31-34. Ha fölvillan bensőnkben tragikus jövőnk, ösztönösen keresünk társakat, hogy megsegítsenek, vagy eltemessenek. Harcos jóbarátot, rokonszenves érdeklődőt, jóindulatú semlegest. Az első bukás akkor ér, ha hiába csap ki szívünkből a forróság, nem olvasztja meg a jeges közönyt... hisz‘ az emberi szív a legrosszabb hővezető!... De végzetes a bukásunk, ha vergődő galamblelkünk madártársának beszél: de... jaj!... ölyvnek!... bárány-indulatunk kesergéseire hegyezedő farkasfülek figyelnek föl ! ! Jézus magához veszi a tizenkettőt xapxXaptovis toc. ScóSsza és elmondja... immár harmadszor. . . zordon sorsa titkát. Hívő lelkünk riadtan repkedi körül, mint madár a fenyegetett fészket s szeretne közbesikoltani : lelkünk Testvére, Menny galambja, Isten báránya ! ne mondd el ! ne mondd el ezeknek a te sorsod titkát, hisz hölyvek és farkasok vannak köztük, ez mind elfut, elhagy, megtagad és elárul. Ki ne tárd szíved ablakait ! Miattuk halsz meg ! Ezek ezekből semmit meg nem értenek! . auror poßev toútíov auvíjxav. . .״ Nem kell visszaszállanod a múltba, szerető lélek... Jézus megjelen közöttünk s itt keresi a tizenkettőt, tou, Stía 8־ y.a, az átlagembert, a tucattanítványt, bennünket s elmondja nekünk is szörnyű sorsát: ״.. .felmegyünk Jeruzsálembe és beteljesedik minden... pogányok kezébe adatik, megcsúfoltatik és meggyaláztatik és megköpdöstetik, megostorozván, megölik és... feltámad“. S e szavakra lelkünk meghasonlik : jobbik énünk, mint a tanítvány, akit Jézus szeret vala, odahajlik feléje, de gyáva, megtagadó, elfutó indulatok, mint Péterek és gáládul eláruló, vérére szomjazó cselekedetek, mint Judások, szöknek talpra ! A modern raffinált élet élvezet- és uralomvágya, egész szünedben Kajafásokból, már harsogja ellene a ,,feszítsd meg“-et; önzésünk, önérdekünk, mint életünk teljhatalmú helytartója, óvatos Pilátusként beleegyezik pusztulásába, én vagyok az, aki megcsúfolom, hisz‘ a mai pogány világ szemében milyen Krisztus az, akinek ilyen keresztyénei vannak ? . . . Én gyalázom meg gondolatban, érzületben, cselekedetben ! Fickándó életkedvünk, pajkos ifjú éltünk, mint rakoncátlan légionárius, gyalázkodik. Megostorozom a tudomány nevében egyszer a theologia korbácsával, majd a filozófia tálcájával, a természettudomány drótkötelével, a jogélet kancsukájával s a gyógyítás Hermes-kígyójával . . . Megköpdösöm a társasélet hazug formaságaival, szaftos vicceivel, léha ledérségével, szemérmetlen szólamaival. . . Arcába freccsentem a hazug jelszavak, az önző pártelvek nyálkáját, egy rothadt társadalmi élet minden fakadékát. ... És ekkor már önmagamban meg is öltem őt! Nincs már bennem egy parányi sem Krisztusból. Jeruzsálemnek, a békesség prófétai városának kellene lenni lelkemnek. . . S Jeruzsálem lesz, hol az egész város : millió érzésem, indulatom, akaratom Krisztus ellen lázad s keresztje körül tombol s csak akkor nyugszik meg, ha nem látom holttestét sem, ha elrejtetik, eltemettetik. Testi életünk lesz az őrízője e belső lelki sírnak. Szemünk nem szeret befelé tekinteni, fülünk nem akar befelé figyelni, nyelvünk nem tud befelé feddeni. Életünk a látszat lepedőjével takarja be való lényegünket. S rólunk is áll az ítélet,a beszéd ő előttük el vala rejtve és nem fogták fel a mondottakat“. ״. . . xat zjv tb . tsato y.s/.pojX’i.avov arc’ aVTwv, •/.ad 00/. k(v/tvsv.oy tá X'i׳ au.íva. . .״ Lélek, hiába próbálsz nevetgélő gondtalansággal füvet növeszteni a vesztőhely fölé, meszelt sír maradsz, belül rakva undoksággal. . . . pompázó virágágy, mely alatt legyilkolt élet csontváza gubbaszkodik. Miattad, miattunk hal meg újra, meg újra a Krisztus. De nemcsak miattad, hanem éretted is. Hisz‘ ugyanakkor imádkozik érted : ״ Atyám, bocsáss meg néki, nem tudja mit cselekszik“. Ugyanakkor a mi bűneinket is a keresztre viszi s megmos hulló vérében. Feltámad s te is vele új életre. Az elfutó, elhagyó, megtagadó tanítványokból hősöket, vértanúkat, mártyrokat formál. Új élet fájának törhetetlen törzse tör belőlük ég felé. Általuk akar szólni, tenni, hatni, szolgálni, szenvedni. Jöhet ezekre bármi vész ezután, a Krisztus véres nyomdokain örömmel sietnek a menynyei Jeruzsálem felé. S Krisztus, aki miattuk és érettük hal meg, most velük szenved, velük ha és velük ébred az örök életre. Velünk is ! Ámen. Cs. S.