Theologiai Szemle, 1962 (5. új évfolyam, 1-12. szám)
1962 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Dr. Bereczky Albert: "Mater et Magistra"
A „Mater et Magistra’1* Folyóiratokban megjelenő cikkekhez — még ha magukat „tanulmányinak nevezik is — nem szokás előszót vagy bevezetést írni. Most ezt a szokatlan dolgot vagyok kénytelen cselekedni, különböző okoknál fogva. Ezek az okok részben objektívek, részben szubjektívek. Az objektív okok között első helyen áll az a rendkívüli méretű sajtóvisszhang, amit az enciklika kiváltott. Amikor ennek az enciklikának teljes szövegét még nem ismertem, csak nagyrészt nyugati sajtóközlgenyekből láttam, hogy milyen erős hatása és visszhangja van — ha ugyan a sajtólátszat nem csal, mint ahogy nemegyszer szokott — kissé meghökkentett ez a majdnem egyöntetű hódolat az új enciklika nagysága és dicsősége előtt. Ahogy aztán nőtt kezem alatt az új meg új sajtóanyag, láttam, hogy az enciklika megítélése eléggé változatos. Ami eleinte — főleg a zsurnalisztikai jellegű cikkekben, de komoly újságokban is (The Christian Century) -- egyöntetű dicsőítésnek látszott, helyt adott itt-ott a kritikának, néhol az igen erős kritikának is éspedig nemcsak a Vatikán politikai katolicizmusa ellen jogos ellenérzéssel viseltető úgynevezett keleti oldalról, hanem amerikai újságokban is. Az volt a szándékom, hogy először összegyűjtöm az enciklikáról a megjelenés évében közzétett cikkeket és tanulmányokat, és ezek figyelembevételével írom meg elvi megjegyzéseimet. Be kellett látnom, hogy meddő vállalkozás lenne a tóba dobott kő gyűrűzését minden egyes fázisában nyomon követni. Elég, ha megemlítem, hogy az ökumenischer Pressedienst (1 961. július 28.) ilyen cím alatt: Egy „keresztyén Magna Charta” vagy „felvilágosodott konzervativizmus”? — közli a következő három dolgot: Az észak- és dél-amerikai görög orthodox érsek, Zákoros — aki tudtunkkal éveken át Genfben dolgozott az ökumenikus Tanács irodájában — az enciklicát „az emberi jogok keresztyén Magna Chartájának” nevezte; aztán Reinhold Niebuhr, tekintélye, amerikai protestáns teológus elismerő szavaira utal „a római szociális tanítás nagy haladásáról”, és ugyancsak értesít bennünket arról, hogy a New York Times az enciklika teljes szövegét közölte. Bár ez a három is hízelgő beharangozása lenne a nápai enciklikának, de az Ökumenischer Pressedienst híradása ezt még megtoldja azzal, hogy az olasz kommunista sajtóorgánum, az Unita is elismeri a pápáról, hogy „számolt azokkal az új és lényeges tényezőkkel, amelyeket a nemzetközi munkásmozgalom győzelmes előretörése teremtett meg, s amelyik ma uralkodnak a világon”. Az ökumenische: • Pressedienst mellé kell tenni még jellemzésül a svájci Evangelischer Pressedienst-et is (1961. okt. 25.), amely úgy ismerteti a magyar teológiai professzornak, dr. Pákozdy László Mártonnak a jelent cikkét, amelyben kérdést tett föl Róma Teleológiai Szemlében mega professzor 12 kemény felé, hogy —< idézem —: „die Schärfe der geste hen Fragen zeigt, dass im östlichen Machtbereich die Kontrovers-Theologie in ungeschwächter Form weiterlebt”. Ugyanakkor az ellenkező hangot is lehet már többfelé megfigyelni. A La Vie Protestante (1961. nov. 17.) közli „azt a heves támadást a Mater et Magistra ellen, amely a National Review amerikai folyóirat vezércikkében nemrég megjelent”, s amit jellemez a National Review ilyen megjegyzése: „Mater et Magistra: long gribouillage!” Ez a vezércikk megjegyzi, hogy az enciklikát tanulmányozni és vitatni fogják még évekig, pedig nem más, mint egy „vakmerő vállalkozás a banalitások világában”. Félreértés ne legyen: a National Review nem azért elégedetlen, mintha az enciklika tényleg szociális haladás felé vezetne, hanem azért, mert nem segít az amerikai liberalizmusnak, sőt még többnek, a nyugati „tökéletességnek”. „Nyugat abban a meggyőződésben él — írja —, hogy birtokában van egy Istentől adott jognak és ezt a jogot úgy tekinti, mint Istentől kapott feladatot, hogy őrizze meg és terjessze a saját igazságát.” Íme tehát, van még a pápánál is csalhatatlanabb igazság. Meg kell adni, hogy tekintélyes amerikai katolikus lapok erőteljesen tiltakoztak ez ellen a hang ellen, mondván, hogy az Egyház nem a Nyugat és a Nyugat nem az Egyház. Ilyenfajta polémia mindig több lesz, amint az idő múlik és amíg az idő lassan szálló homokja ezt az enciklikát is be nem temeti, úgy mint az elődeit. Az előbbiekben csak utalásszerűen említhettem azt a nehézséget, amit a sokféle megítélés és értékelés az új pápai enciklikára nézve jelent annak a számára, aki megpróbál — tudva, hogy mindig csak a szándék lehet a mienk és nem a „tökéletesség” — objektív ismertetést és elvi értékelést adni. És itt válik világossá, miért idéztem éppen a svájci Pressedienstet, amely egy alaposan átgondolt és vitathatatlanul a reformáció gyökeréből nőtt teológiai kérdéssorozatra azt mondja, hogy az a keleti uralmi területnek a kontroverz teológiája. Ha még éppen Svájcban is, a reformáció nekünk igen becses kálvini ágának a bölcsőjében is ilyen a megítélés és ilyen az alig titkolt vonzódás Róma felé, hogyan szólalhat meg e sorok írója, aki egy olyan történelmi református egyház örökségét hordozza egész lelki alkatában,,amely nem tud megfeledkezni a nyájas hang mögött az erőszakos kézről és minden komoly keresztyén béketörekvése ellenére is nem óhajt többé a naivságnak olyan áldozatává lenni, amelyik már nem lát a szavak mögé és éppen úgy meg hagyja magát vesztegettetni egy pár színes szócsokorral, mint szegény afrikaiak annak idején a rabszolgakereskedők üveggyöngyeivel. Tehát be kell vallanom ezt a szubjektív terhet, amit legtisztább szándékom minél kevésbé érvényesíteni akkor, amikor egy mégis világszerte sok helyen komolyan értékelt egyházi megnyilatkozásról van szó. Hogy a sajtóban tükröződő, rendkívül széleskörű reakció mennyire valóságos — tehát mennyiben fejezi ki keresztyén emberek tömegeinek véleményét —, arról most ne essék szó, csak annyi, hogy a sajtó-látszat különösen akkor csal, ha bizonyos köröknek az érdekében látszik állni. Igyekszem elfogulatlan lenni és nem szándékozom sem nyugati, sem keleti politikai frontokat védelmezni vagy támadni, hanem ott maradni, ahol a helyünk van: az egyház !