Theologiai Szemle, 1965 (8. új évfolyam, 1-12. szám)
1965 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Huszadik, jubiláris esztendőnk feladatiról
könnyítette a magyar nép állama, a dolgozó tömegek tiszta, becsületes pénze volt, amelyet nyugodt, lélekkel lehetett és lehet elfogadni és megköszönni, mert nem volt semmi megkötöző vagy megalázó feltétele. Éppen mert kölcsönösen igen fontosnak tartottuk az egyház és a világ demarkációs vonalának éles meghúzását, tudtuk általában elkerülni a határsértések kísértéseit vagy aránylag elég gyorsan kiigazítani az elkövetett hibákat. A kölcsönhatás másik oldaláról — arról, amit mi adhattunk népünknek — illik sokkal szerényebben szólanunk; örvendezzünk annak, hogy lényegében pozitíven értékelik ezt az arra hivatottak. Bizonyos, hogy ebben a vonatkozásban — mind a könyörgésben (1 Tim 2:1), mind a hasznos cselekedetekben — sok a tartozásunk és sok a folyamatos tennivalónk. Az idei esztendő különösképpen olyan feladatokat ró egész népünkre, amelyeknek jó megoldásához a nemzeti összefogás jelentős fokozására van szükség. Az idei népgazdasági terv jellemző vonása az, hogy a mennyiségi emelkedés ütemét mérsékelve, a minőségi követelmények fokozására teszi a hangsúlyt. Átfogó intézkedéseket irányoz elő, hogy hazai és külföldi fogyasztásra egyaránt azt és csak azt termeljük, amire szükség van, éspedig nemzetközi színvonalon, kifogástalan minőségben, az eddiginél gazdaságosabban, tehát nem a ráfordított anyag és munkaerő fokozásával, hanem gondos takarékossággal, jobb szervezéssel, a tőlünk telhető legjobb technikával, a munkaidő lelkiismeretesebb felhasználásával, egy szóval becsületesebben, termelékenyebben. Világos, hogy a gazdasági célkitűzések mindezekben szorosan öszszefonódnak magas etikai követelményekkel. Húsz éve, az újjáépítés nagy művében nem annyira az „anyagi ösztönzők”, prémiumok stb. indították egész népünket hősies alkotó munkára, mint inkább a hazaszeretet, közösségi öntudat, olyan hit a jövőben, amely heroikus tevékenységre kötelez. Ma pedig egy szebb, igazabb, emberibb társadalom, a szocializmus teljes felépítéséről van szó. Arról van szó, hogy ezért a rendért fegyelmezettebben, öntudatosabban, pontosabban dolgozzunk a közösben úgy, mint a magunkéban; féltsük és óvjuk a társadalom tulajdonát úgy, mint a magunkét, könnyelmű és szándékos kártételektől egyaránt. A hívők gyülekezeteire, a keresztyén lelkipásztorra és egyháztagra ezek a feladatok a példamutató tanítás fokozott feladatait róják. Komolyabban kell vennünk a bennünk és körülöttünk kísértő bűnök elleni küzdelmet, elszánt harcot nemcsak a társadalmi vagyon durva herdálása, hanem a bürokratizmus, a felelőtlen munkaerő és munkaidő fecsérlés, a lógás, a közlekedési kártételek ellen éppúgy, mint általában a huliganizmus, az alkoholizmus, felelőtlen összeházasodás és elválás, könnyelmű magzatelhajtás és a többi egyéni és tömegbűnök ellen, melyek hitbeli meggyőződésünk szerint sem szűnnek meg automatikusan a társadalmi rendszer gyökeres megjobbulásával, hanem megkövetelik a naponként megújuló konkrét, szívós küzdelmet az egyéni, családi és társadalmi méretekben „újratermelődő” bűn ellen. Nemzetközi vonatkozásban is nagy feladatok várnak reánk. Hálásan mondhatjuk el, hogy a népek békés együttélésének eszméje — hazánk külpolitikájának központi célja — világszerte tért nyer, de megcsalnánk magunkat, ha nem figyelnénk fel a sokfelé ma is parázsló s helyenként és időközönként mesterségesen felszított tűzfészkekre, gyarmati háborúkra, változatlanul fokozódó fegyverkezésre, a háborús érdekeltségek egyre leplezetlenebb bűncselekményeire, a leszerelési tárgyalások elhúzására, növekvő atomhatalmi igényekre, valamint arra a kiáltó tényre, hogy minden másodpercben ma is éhenhal egy ember az ún. fejletlen országokban, miközben évente 120 milliárd dollárt emészt fel a fegyverkezés. A háborús veszély tehát továbbra is éber figyelemre és szüntelenül megújuló békemunkára kötelez minden, az emberi életet tisztelő hazafit és kétszeresen kötelezi a keresztyéneket. Egyháztörténelmi esemény, hogy a prágai keresztyén béke-világmozgalomban látható módon testet öltött a hivő emberek, közösségek, egyházak, felekezetek, békevágya, szolgálatkészsége. E mozgalom egyre inkább világmozgalommá szélesedik és mélyül a nyugati egyházakban is; a mozgalomhoz való viszony hovatovább próbaköve lesz annak, hogy valaki őszintén vagy csak képmutatásból veszi-e ajkára a béke szép szavát. Nagy öröm, hogy a mi hazai gyülekezeteink szeretik és megbecsülik, anyagilag is jelentősen támogatják ezt a jó munkát; rajtunk áll, hogy azokat is megnyerjük hozzá,, akik tudatlanságból vagy közönyösségből még bizonytalankodnak a részvételben. Áll ez a római katolikus atyafiakra is, akikkel éppen a békéért való küzdelemben találhatjuk meg elsősorban a testvéri ökumenikus kapcsolatot. Örülünk, hogy közülük egyesekkel a béke-világmozgalom megindulása óta együttműködhetünk és megfigyelő delegációjuk a múlt nyáron már a II. Keresztyén Béke-Világgyűlésen is alkotó módon részt vehetett. Ugyanakkor sajnáljuk, hogy maga Róma még nem szánta rá magát a keresztyén békemunka egyértelmű támogatására; nem szüntette meg azokat az elvi és gyakorlati hátratételeket sem, amelyekkel éppen a legkövetkezetesebb békeharcosokat sújtja. A II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakának riasztó eseményei egyfelől, az itthoni reverzális szedés, újraésketés, a vegyes házasságkötések alkalmainak fokozódó agresszív kihasználása a lélekhalászatra — bennünket továbbra is éber óvatosságra köteleznek a „római katolikus ökumenizmus” értékelésében. Népi-nemzeti egységünk elképzelhetetlen a különböző egyházak, köztük a római katolikus egyházhoz fűződő kapcsolataink megjavítása nélkül; ennek útja azonban egymás kölcsönös tiszteletén és a jó emberi ügyekben való őszinte együttműködésen át vezet. Végzetesen tévednek azok a — külföldi vagy itthoni — atyafiak, akik ezt az együttműködést a rossz emlékű „keresztény front” szellemében szeretnék elképzelni. Való igaz, hogy a hit embereiként és egyházaiként komoly vitában kell állanunk mindazokkal, akik Istenben, a Jézus Krisztus atyjában nem hisznek, mind a családjainkban, mind a társadalomban. E vita módszere azonban az őszinte, szeretettel folytatott párbeszéd lehet csupán. Nagyon világossá kell tennünk, hogy evangéliumi hitünk semmilyen engedményt nem tehet az ateizmusnak, alapvető módon szembenáll vele, ugyanakkor fenntartás nélkül, örömmel működik együtt ,a kommunistákkal mind a béke megoltalmazásában, mind a szocialista társadalom felépítésében. Ez egész népünk, hívők és nemhívők közös érdeke és ügye. Éppen ezért teljes elszántsággal elutasítjuk az antikommunizmus kísértéseit, akár nyíltan hitetlen, akár álcázott, vallásos formájában jelentkezik. Ez utóbbival nemcsak a római, hanem egyes evangéliumi egyházak részéről is megújra