Theologiai Szemle, 1966 (9. új évfolyam, 1-12. szám)
1966 / 7-8. szám - HAZAI SZEMLE
tős állásfoglalását: egyfelől ragaszkodnak hozzá, mert „eltörlése a protestantizmus halálos ítéletét jelentené”, másfelől megállapítják, hogy a nép azért vallástalan, mert „megunatták vele a Kátét s . . . citatióit.” Ennek ellenére a 19. század közepén Könyves Tóth Mihály szerint „helvét hitvallású” helyett inkább „Heidelbergi vallástételt tartó” egyház voltunk. Szerző jellemzi a Protestáns Egylet dogma- és hitvallásellenes korát s Erdős József kátéfordítása után a Heidelbergi Káté útjának felfelé ívelését. Ekkor eszmélnek rá újra, hogy a kátémagyarázat „a lelkigondozásnak sőt az evangelizációnak is” jó eszköze. Az első világháború után a „belmissziósok” és a „történelmi kálvinisták” egyaránt elismerik a hitvallások értékét, az Istentiszteleti Rendtartásba felveszik a kátémagyarázatot, s bár többféle kátét is írnak, megállapítják, hogy egyik sem tudja pótolni a Heidelbergi Kátét. Amikor pedig a református egyház a második világháború befejezése után új útját kereste és megtalálta „ennek alapja a Szentírás és hitvallásaink megtartásának nyílt megváltása volt.” A dolgozat irányító szempontjai: 1. A református egyház lelkipásztorainak, vezetőinek mindenkori felelőssége a gyülekezetek nevelésében. 2. Milyen lehetőségek voltak arra, hogy a Káté bibliai igazságait eljuttassuk a gyülekezetek tagjaihoz. A két szempont a Káté társadalmi hatásának bemutatásában olvad össze. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a tanulmány haszonnal olvasható, maradandó tudományos értékű munka. Dr. Módis László: A Heidelbergi Káté magyarországi irodalmának bibliográfiája 1563—1964. A Heidelbergi Káté 162 magyar és latin nyelvű hazai, magyar nyelvű és magyar vonatkozású külföldi kiadását sorolja fel. A bibiliográfiát a Heidelbergi Káté alapján készült ,,Fundamentum”-ok (54 mű), egyéb tankönyvek (12 mű), kátémagyarázatok (47 mű) s a Heidelbergi Kátéra vonatkozó magyar irodalom (125 tanulmány és cikk) egészítik ki. „Katekizmusi” énekek címen nyolc énekeskönyvet sorol fel s összegyűjtésükre felhívja a figyelmet. A Heidelbergi Káté eredeti szövegű vagy fordított kiadásait tartalmazó fejezetben teljességre törekedett, s a teljes szövegű Káték közé a válogatott szöveget tartalmazó kiadásokat is felvette. Az anyag többi részében válogat. Időrendben csoportosít, címleírásai szöveghűek (sok esetben rövidített címleírás), kiemeli a kiadási helyet és évet. Az egyes kiadások leírása után rövid annotációkban adja a kutatót segítő könyvészeti utalásokat s lelőhelyet is közölt_______ ____________„— A kötetet Függelék egészíti ki, amely a 16—17. századi nevezetesebb Heidelbergi Káté-kiadások címlapját mutatja be, kár, hogy a műnek név- és tárgymutatója nincs. A Káté magyarországi történetének megrajzolásánál talán jó lett volna a magyar népi kegyességben mutatkozó szerepéről is írni. Arról, hogy a gyülekezetek hogyan visszhangoz- t ták a kapott tanítást. Az igehirdetésre, kátémagyarázatra, lelkigondozói szolgálatra, konfirmációs tanításra felelő gyülekezeti élet vizsgálata nagy adóssága a református egyháznak, s ennek törlesztésében a gyülekezeti lelkipásztorok adatszolgáltató és feldolgozó munkája jó lépés lehet. Miklós Dezső Tamási Áron emlékezete (1897—1966) Amikor a legköltőibb magyar prózaíró arcképét akarom pár vonással fölrajzolni, az Énekek Éneke egyik verse jut eszembe: „Szedem az én mirhámat, az én balzsamommal, eszem az én lépesmézemet az én mézemmel, iszom az én borommat az én tejemmel” (5:1). Igen, Tamási Áron művészetének tündérkertje gyógyfüveket, édességeket, vörhenyt és erőt termett. 1. A mirha és a balzsam ősi képei az emberi alázatnak és az isteni kegyelemnek. A Tamási Áron életének csodafáján mindvégig megteremtek az alázat vallomásai és a kegyelem dicséretei, a hitnek ezek a fehér rózsái, a székelyföldi apró szülőháztól kezdve el a Kútvölgyi úti Állami Kórház utolsó úrvacsorájáig. Édesanyját — írja —, mindig a nagy „Szentségimádás” c. könyvből látta olvasni, gyermekkorának mezőin a csíki és udvarhelyi búcsúsok templomi zászlói lobognak, iskoláztatásának költségeit hasonnevű nagybátyja, az akkori gyulafehérvári nagyprépost viselte. Szülőföldjének bensőséges, meleg és őszinte vallásossága úgy átjárta egész lelkét, mint a fenyvesek illata a tájat. Különösen kitetszik ez világhíres trilógiájából, az Ábel-kötetekből, amelyet át- meg átszőnek saját életrajzi vonatkozásai. A szegénysorsú fiú a Hargita rengetegeiben vállal munkát, s így biztatja apját: „Én nem is búsulok, mert tudom jól, hogy az Isten ott is jelen van!” — Márkus barát megdicséri a fiút: „Akkor te kedves vagy Isten előtt!”, mire Ábel így felel: „Ez nem csoda, mert ő is kedves énelőttem!” — A városba kerülve megkérdezi tőle a fogorvos: „S valakid van-e ebben a városban? — Van. — S kid van? — Az Isten.” — Amerikába vándorolván ki, a tengeren arra kéri Istent, hogy rendeljen a lelkének valami csónakot, amelyen partra vergődhet viharos veszélyben. „Az Úr meg is hallgatta a fohászomat, mert elküldötte nekem a hit és a bizalom csónakját, két zászlóval ékesítve. Az egyik zászlóra ez volt írva: Ábel, a szó meghalt ... A másikra: A jó cselekedet mindenütt él.” — Amikor Amerikában életbiztosításra akarják rávenni, azt feleli, hogy már neki van. „Melyik társaságnál?” — kérdezik. „Felfelé mutattam a hüvelykujjammal és azt mondtam: A mennyeinél!” Vallásossága azonban soha nem tette szűkkeblűvé, gőgössé és bigottá. Egyik ősét úgy írja le a Hazai tükörben, az 1832—53-as évek eme krónikájában, hogy a karácsony ünnepét egy majorban, a reformátusok közt tölti. „Bár reformátusok voltak, a Kisded dolgában is jól megértettük egymást, szegények lévén valahányan.” Az 1848- as erdélyi események leírása során szerepeltet egy öreg csizmadiát, a ki nem tudván már szebbet és magasztosabbat mondani, énekelni kezdte: Tebenned bíztunk eleitől fogva . . .”, s így folytatja az író: „Mint biztos erejű sasmadár, a zsoltár is úgy szállott fel rendületlen szárnyakon ... mi is fújtuk véle a kőszikla éneket, de fújta mindenki más is.” Ugyanebben a könyvében szép oldalakat ír egy román pópa vendégszeretetéről, aki így búcsúztatja a vándor székely legényt: „Bármerre jársz, ne kerüld el az Istent; s ha pedig ezen a tájon, akkor a mi házunkat. — Nem vagyok olyan ügyes — mondám —, hogy az Istent elkerülhetném; sem olyan ügyetlen, hogy ezt aházat.” — De a példák sorát meg kell szakítsuk, s meg kell 240