Theologiai Szemle, 1971 (14. új évfolyam, 1-12. szám)

1971 / 1-2. szám - Rövid jelentések és kommentárok

THEOLOGIAI SZEMLE 1971.. január—február Rövid jelentések és kommentárok 1971: a békéért való küzdelem fokozásának éve Új, tizennegyedik évfolyamunk első száma is tük­rözi, hogy 1971-ben a békeszerető emberiség, köztük az egyházak népe is jelentősen fokozni kívánja küz­delmét a fenyegetett világbéke megmentéséért. Örül­hetünk, hogy ebben a küzdelemben a két világháború nyomorúságaiból oly sokat tapasztalt magyar hazánk minden erejével részt vesz, és a hazai ökumené egy­házai is megfeszítik érte a maguk erejét. Ismeretes, hogy az európai biztonsági konferencia előkészítésében milyen fontos szerepet vállalt a mi kormányzatunk; a finn testvérnép is csatlakozott a nemes kezdményezéshez. A Béke Világtanács január­ban, éppen Helsinkiben tartott konzultációja Buda­pestre hívta össze a béke világmozgalom ezévi ülését, május 13—16 napjaira; idevárjuk az egyes nemzeti békeszervezetek, szakszervezeti világszövetségek, az egyházi békemozgalmak képviselőit is. • Hazai ökumenikus tanácsunk elnöke Hirosimában kezdte idei békeszolgálatát; az ottani fontos konzul­tációról számol be e számunk vezető cikkében dr. Bartha Tibor püspök. Ő vezette a Keresztyén Béke­­konferencia Prágában, február első napjaiban tartott nagyon jelentős tanácskozását is Nikodim metropoli­­tával együtt; ezen az összejövetelen a római katolikus békemozgalmak szerves bekapcsolódásáról is tárgyal­tak az egyetemes keresztyén békeszolgálatba. Hazánk­ból dr. Bánk József megyéspüspök vezetésével hét­tagú küldöttség vett részt a megbeszélésen, ami arra mutat, hogy a valóban ökumenikus egység kiváltkép­pen az emberi nemzetség élet-halál kérdésében, a békéért vállalt közös küzdelemben tudhat ígéretesen kibontakozni. Az Egyházak Világtanácsa Addis-Abebában tartott központi bizottsági ülése lapunk zárta után folyt le, elsősorban a faji diszkrimináció ellen tett hathatós lépéseiről és más jelentősebb határozatairól legköze­lebbi számunkban várhatjuk D. Káldy Zoltán püspök, Ökumenikus Tanácsunk alelnöke helyszíni beszámo­lóját. (K. I.) „Zauberlehrling”? Hans Küng és Karl Rahner vitája Valószínűleg egyetlen más könyv sem kavart föl annyi szenvedélyt a római katolikus teológia 1970 évi terméséből, mint H. Küng „Csalatkozhatatlan ?” c. munkája (Unfehlbar? Eine Anfrage, Benziger Verlag). E vitairathoz képest szinte észrevétlen maradt magá­nak Küngnek másik, ugyancsak 1970-ben megjelent, tárgyilag sokkal fontosabb, hatalmas műve: „Isten emberié­ léte” (Menschwerdung Gottes, Eine Ein­führung in Hegels theologisches Denken als Prolego­mena zu einer künftigen Christologie, Herder-Verlag, 1970, 704 oldal). — Az egyházi jóváhagyás nélkül meg­jelent könyv címében szereplő kérdőjel több mint kér­dés: valójában a csalatkozhatatlanság tanításának el­utasítása, amint ezt az I. Vatikáni Zsinat dogmatizálta. (Az imprimatúráról eleve lemondásáról Küng ezt mondja: remélem, anélkül is katolikus a könyv­e, és Alfrink bíboros szavaira hivatkozik: „Senki sem ren­delkezhet az Úr üzenetével úgy, mintha az kizárólagos birtoka volna”.) Az I. Vatikáni Zsinat 100. évfordulója inkább csak alkalmat szolgáltatott a könyv megírására; igazi oka — mint a „Nyílt előszó” elmondja — a zsinati megúju­lás folyamatának elakadása. Ennek hátterében viszont az áll, hogy mindmáig nem sikerült az egyházi tan­tekintély lényegét és funkcióját az evangélium szelle­mében kritikusan átgondolni és újrafogalmazni. Meg­maradtak a tekintélyen alapuló struktúrák, pontosab­ban: az enciklikák, dekrétumok és pásztorlevelek, mint az egyház szellemi-lelki irányításának eszközei. Ezek az eszközök azonban nem alkalmasak az egyház irá­nyítására; az evangélium nem fedezi őket, a kortársak pedig aligha értik. Az egyház hitele egyre csökken, miközben az egyház feje szüntelenül a Szentlélekre és az apostoli tekintélyre hivatkozik, fenntartva a csa­latkozhatatlanság igényét. Nem egy ember, tehát a jelenlegi pápa, felelős azért, hogy a XXIII. János­­gyűjtötte bizalmi tőke egyre fogy, hanem a „római rendszer” a maga abszolutizmusával és tradicionaliz­­musával. Ez mondott csődöt a Zsinat által nyitva ha­gyott kérdések megoldásában, mint pl. a születés­szabályozás, a vegyes házasságok, a cölibátus és a kúria reformja. A titkos­ (valójában jól ismert) tanács­adók, a „super-periti” által irányított rendszer vezető szempontja változatlanul a status quo fenntartása és a feltétlen engedelmesség követelménye. Az eredmény: az egyház visszaszorul az ellenreformációs szellem gettójába és szubkultúrává alacsonyodik. — Küng kérdőjele, kérdése (Eine Aufrage! — nem pedig ellen­dogma) és vizsgálódása erre a rendszerre és szellemre vonatkozik. Könyve alaptézisében Küng különbséget tesz az egy­ház igazságban­ megmaradása és az egyes tantételei között. Az evangéliumra hallgató egyház a Szentlélek munkája által mindig megmarad az igazságban, noha tanításai gyakran tévesek. Sem a pápa, sem a zsinatok, sőt még maga az írás sem tévedhetetlen. Ez semmit sem vesz el Jézus Krisztus egyházának az ő igazságá­ban megmaradása ígéretének erejéből, mivel az evan­gélium igazsága nem azonos egyes tételekkel. Az igaz­ság maga Jézus Krisztus, akit a ráhagyatkozó bizalom ismer meg. — Az egyház elhibázott, tanításai paradig­májaként Küng a­ Humanae vitae-enciklikát kritizálja. Ezt az enciklikát K. Rahner is kritizálta, aki a „Stimmen der Zeit” c. folyóiratban vitába száll Küng könyvével (Kritik an Hans Küng — Zur Frage der Unfehlbarkeit theologischer Sätze 12/1970 361 s köv. o.). A jelenlegi katolikus teológia egyik legjelentősebb tanítója szerint Küng tézise ellentmond az egész 16. század utáni katolikus teológiának, valamint az I. és II. Vatikáni Zsinat­ tanításának.­­ Rahner hangja meglepően éles; kérdése: van-e még közös talaja a Künggel folytatott vitájának, inkább csak retorikus, mivel hozzáfűzi: „az adott feltételek között” Künggel csak úgy polemizálhat, mint egy „liberális protestáns­sal”. Az adott kérdésben nem a katolicizmuson belüli teológiai vitáról van szó, mivel Küng éppen ennek a feltételét tagadja. A „feltétel” nem válhat vita­témává. Érdemileg Rahner abban látja Küng tévedését, hogy nem tesz különbséget az igazság megfogalma­zására­ törekvő tételek töredékessége és a tévedés között. Más az egyik és megint más a másik. Elfo­­gadhatatlan az az állítás, hogy minden tétel egyszerre igaz és téves­­, ha a „simul" módot is nyújt külön­féle adagolásra. — Rahner ellen­tézise tehát így hang­zik: csak igaz tételek segítségével maradhatunk meg az igazságban. Az előbbiek az alap­döntés, a hit objek­­tivációi. Rahner kánti terminológiával bizonyítja a kettő szétválaszthatatlanságát, a gyakorlati és a tiszta ész szükségszerű összefüggésének hangsúlyozásával. Miközben Küng, „aktualizmusát” hibáztatja, amely szerint úgy maradhatunk meg az igazságban, hogy mindig újra megérkezünk hozzá, elismeri a küngi ér­velés igazság-mozzanatát: igaz tételek mindig _s a hit igazságban­ maradásának származékai és kifejeződései. Az említett folyóirat következő számában Küng vá­laszol Rahner cikkére: „Az ügy érdekében” címmel (Im Interesse der Sache, Antwort an Karl Rahner, 1/1971, 43 s köv. o.). „Sokat adnák érte, ha ezt a vá­laszt nem kellene megírnom” —, ezzel a mondattal kezdődik Küng írása, aki Rahnert vallja egyik legfon­tosabb teológiai tanítójának — egész nemzedékével együtt —, s akivel a zsinat négy esztendeje alatt, majd pedig a „Concilium”­folyóirat igazgatótanácsában szo­ros munkatársi viszonyba került. Rahner cikke: „derült

Next