Theologiai Szemle, 1980 (23. új évfolyam, 1-6. szám)
1980 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Tenke Sándor: Összbirodalmi egységes protestáns egyházi szervezet jozefinista terve
A magyarországi reformátusok egy része, Vay Istvánnal az élen már közös református és evangélikus főkonzisztóriumot, világiakból s egyháziakból álló, központi irányító testületet is hajlandó lett volna lengyel mintára felállítani. Többségük azonban idegenkedett e megoldástól, sőt a debreceni egyházi párt magától a világiaknak előnyösebb konzisztóriumi formától, annak külön református változatától is. „A debreczeni ven. superintendentia ... (küldöttei) .. még csak hallására is a consistóriumnak irtózzanak.”12 Az evangélikusok valamivel szívesebben fogadták az új elképzeléseket. Részben — főleg a pozsonyi kerületben — az egyháziak is. Torkos Mihály püspök 1782-ben szászországi mintára mind a négy kerület élére konzisztóriumot javasolt — a világi felügyelők és a szuperintendensek elnökletével —, de úgy, hogy ezek közül a pozsonyi kerületé legyen a főkonzisztórium. Ribini János pozsonyi lelkész valószínűtlennek tartotta, hogy egynél több konzisztórium volna szervezhető, óva intett viszont attól, hogy ez az uralkodó által kinevezett, tőle függő testület legyen, és természetjogi érveléssel kifejtette, hogy az egyháznak, miután belső jogait a protestáns ecclesiastica értelmében nem ruházta át, azokat önállóan kell gyakorolnia. A pozsonyiak — Jeszenák István gondnok elnöklete alatt — bár eredménytelenül, meg is kísérelték a konzisztórium szervezését. II. József 1783-ban közzétett döntése azonban mégsem konzisztóriumról, hanem arról beszélt, hogy a protestánsok Erdély mintájára Magyarországon is tarthatnak konventet vagy zsinatot. Egy evangélikus bizottság, amely Prónay Gábor vezetésével az egyházjog korszerűsítésével foglalkozott, 1784-ben megkezdte Scheidemantel könyvének átdolgozását, de csak az evangélikusok számára és a meglevő hazai vonások határozott érvényre juttatásával. Átvette a természetjogi érvelést az egyházról mint társadalomról, de főleg csak azért, mert ezzel igazolni lehetett a világiak és egyháziak együttes szereplését és a világiak túlsúlyát az egyház irányításában. Ha a protestáns jogokat akarták hangsúlyozni, továbbra is főleg a régi törvényekre, békekötésekre, vagyis a történeti érvekre hivatkoztak. 1786-ban pedig Ócsai Balogh Péter, az új evangélikus főfelügyelő egy bizottsággal már a fennálló hazai egyházi jogrendszert próbálta összefoglaltatni, a lengyel kódexet félretéve. A magyar evangélikusság világi vezetői itt, egymás között bevallották, hogy most végre lehetőség nyílna a főkonzisztórium akadálytalan felállítására, de mert attól lehet félni, hogy annak élére az uralkodó katolikust nevezne ki elnöknek, kénytelenek inkább lemondani a változtatásról, csakhogy elháríthassák a beavatkozást. A visszakozást a II. Józseffel szemben kibontakozó nemesi ellenkezés fokozta, különösen akkor, midőn a protestánsok — 1787-ben — a helytartótanács egy kérdéséből arra a téves feltételezésre jutottak, hogy II. József mégis erdélyi mintára akar feltehetően saját embereiből főkonzisztóriumot felállítani A kétheti terminusra a nyolc szuperintendens közül csak négy küldötte be véleményét — az evangélikus Torkos, Ruffiny, Szinovicz és Szalay Sámuel, a tiszáninneni református püspök — a többi haladékért folyamodott, hogy az ügyet előzőleg egymás közt megtárgyalhassák.13 A tiszáninneni református kerület nevében Vay István és Őri Fülep Gábor sárospataki tanár — az 1787-es tállyai egyházkerületi gyűlés alapján — most is a főkonzisztórium mint korszerűbb, jobb megoldás mellett foglalt állást. Hét szakaszos tervezetük széles hatáskört szánt a főkonzisztóriumnak, éppen úgy, mint a pozsonyi evangélikusok a magukénak. Másban is hasonlít a két elgondolás egymáshoz. Az evangélikusoknál egy ember, a főfelügyelő kezében volt a vezetés s most Vayék terve hasonlóképpen a főkonzisztórium elnökére óhajtotta bízni az irányítást, mégha nem is nevezte őt egyetemes főgondnoknak. Mindamellett igen nagy, lényegbevágó a különbség — mondja Mályusz Elemér14 —, mert amíg az evangélikusok bürokratikus jellegű főkonzisztóriumot akartak szervezni, a reformátusok közül a legmesszebbmenők sem voltak hajlandók erre, az ő főkonzisztóriumuk voltaképpen a kerületi vezető férfiakat fogta volna öszsze. A leghatározottabban Szathmári Paksi István püspök tiszántúli kerülete utasította el önállóságának bármi korlátozását. Kiemelték, hogy a supremum consistorium felállítását nem tartják szükségesnek, mert a szuperintendensek és esperesek útján való kormányzás törvényeken, kiváltságokon és fejedelmi határozatokon alapul, kánonaink is ezt rendelik és így van a reformáció óta; ez a mód a Szentírással és az első keresztyén egyház szervezetével is megegyezik, a keresztyéni szabadsághoz is leginkább illik; a tanok és a vallás tisztán való megőrzése, a jó rend és fegyelem eszközlése, a fellebbezett ügyek elbírálása stb., a négy egyházkerület konzisztóriuma útján történik; olyan férfiak kormányozzanak, akik nem annyira külső méltósággal válnak ki, mint inkább hithűségükkel és keresztyéni élettel és az egyházi ügyekben járatosak és Isten országának jólétéért buzgólkodnak, ezeket pedig az egyház maga választja; az erdélyi egyházak helyzete egészen más és azt nem lehet mintának venni.15 Egyetérthetünk Révész Imrével, aki Bécs Debrecen ellen (Bp., 1966) c. munkájában a cívis város indokolt Habsburg-ellenes küzdelmét tárja fel és egyetérthetünk Mályusz Elemérrel is, aki ezt a főkonzisztórium ellenes huzavonát így értelmezi: „Ott settenkedett az aggodalom: mi lesz, ha mindennek az ára az önállóság feladása. A jobb rendért, fegyelemért oly nagy áldozat lett volna ez, hogy meg nem hozhatták. Ezért fordultak tehát szembe a főkonzisztórimmal olyanok is akik korábban, Mária Terézia uralma alatt hívei voltak. Tehát nem az új intézmény, hanem a függetlenség, a szabadság elveszítése riasztotta őket vissza. Csak így érthetjük meg a hosszú habozást, amellyel a válaszadást kitolni igyekeztek, de a bizonytalan feleleteket is, amelyeket különben Klobusiczky József helytartótanácsos csak 1789-ben regisztrált”111 azt tanácsolva, az uralkodónak, hogy az ügyet zsinaton tárgyaltassa meg. Mire a zsinatra végül 1791-ben sor került II. József rendszere már megdőlt és a protestáns világiak aggodalom nélkül hivatkozhattak a lengyel kánonokra, hogy az egyháziakkal szemben saját befolyásukat igazolják. Meg is állapodtak abban, hogy a református, illetve az evangélikus egyház élére egy-egy időszakonként összeülő egyetemes tanács, consistorium generale, illetve conventus generalis kerüljön.17 Az összbirodalmi egységes protestáns egyházi szervezet jozefinista terve az ezt követő években sem valósult meg. Elindult azonban egy folyamat, amelyik részint a római katolikus-protestáns párbeszédhez vezetett,18 másfelől erősítette a református és evangélikus egyház unióját szorgalmazó mozgalmat. E témák feldolgozása a hazai protestáns egyházak közös és sürgető feladata. Dr. Tenke Sándor JEGYZETEK 1. H. Balázs Éva—Makkai László (szerk.) : Magyarország története 1526—1790. Tankönyvkiadó, Bp., 1972. 128—129. Ezúton is köszönöm Barcza Józsefnek, a Közép-kelet-európai Reformáció Történetének Kutatóintézete főmunkatársának előadásom lektorálását, hasznos tanácsait. — 2. Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. 375 sz. — 3. Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában. — 2. kötet 2. kiadás. Bp., 1888. 57. p. — 4. V. ö.: Zoványi Jenő: Egyetemes főgondnokok és főconsistorium a magyarországi református egyházban Bp., 343