Theologiai Szemle, 2002 (45. új évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - KITEKINTÉS - "Hogyan élhetjük, valósíthatjuk meg a missziót": az 5. Országos Református Presbiteri Konferencia Állásfoglalása
mi egyházak küldetése talán éppen az, hogy saját maguk és minden magyar ember számára zsinórmértéket és mércét kínáljanak. Gyakran mondjuk, hogy a történelmi egyházak a jövőhöz tartoznak, és ez így van, hisz nyilvánvaló, hogy olyan értékeket őriznek, melyek méltók a magyarság értékrendjéhez. De a legfontosabb magyarázat arra, hogy a történelmi egyházak miért a jövőhöz tartoznak, mégis csak az, hogy tőlük - és valljuk be, igazából csak tőlük - várhatjuk, a helyes zsinórmértéket mindennapi életünk és a magyar nemzet számára. A rendszerváltoztatás során, mikor kikerültünk a szovjet csizma talpa alól, mindannyiunk számára természetes volt, hogy a társadalom középpontjába az egyént kell állítani. Azonban tízegynéhány év alatt sokat tanultunk. Megtanultuk, hogy egyéni önzésből nem születik közjó. Megtanultuk azt is, hogy a „mindent megtehetsz, ami más hasonló szabadságát nem sérti” elvére nem épül olyan világ, amelyben szívesen élnénk, és amelyben szívesen nevelnénk fel gyermekeinket. Megtanultuk, hogy igazán emberséges, szabad és szeretettel teljes életet csak olyan világban élhetünk, amelyet az a régi gondolat kormányoz, mely szerint „amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt másnak”. Ez az a zsinórmérték, amely szerint a mostani polgári kormánynak lépéseket kell tennie. Tisztelt ünneplő gyülekezet! A protestáns egyházak és hívek ennél is tovább mennek, és arra figyelmeztetnek mindannyiunkat, a nemzet egész közösségét, hogy javaink és jogaink olyan felülről kapott eszközök, melyekkel bajbajutott embertársaink javát szolgálhatjuk. Éppen ez történt a tiszai árvíz idején. A kormány nevében szeretnék ismét köszönetet mondani a protestáns egyházaknak, hiszen papjai, püspökei, szeretetszolgálatának munkatársai ott voltak az emberekkel, amikor elpusztult otthonuk, megsemmisültek reményeik. Adományaikkal és jó szóvál tartották a lelket az emberekben. Egyetlen civil szervezet nem gyűjtött annyit a rászorulóknak, mint az egyház, a gyülekezetek. Pedig sokan a kevésből adtak. Kérem, ne felejtsék el, ma, amikor a gazdasági kiemelkedés és gyarapodás reményeink szerint egyre több család számára érhető el Magyarországon, még nem mindenki élhet a megnyílt lehetőségekkel. Aki ma úgy gyarapszik, hogy közben nem felejti el a bajbajutottakat, szegényeket, az életben tartja az egyik legfontosabb keresztyén értéket, mások számára is. Kedves Barátaim, ünneplő gyülekezet! Szeretném, ha tudnák, azt tapasztalom, bármerre járok az országban, hogy a magyarok nagy reményekkel vannak a protestáns egyházak iránt. Sokat várnak a gyülekezetektől, a hívektől és az egyházak vezetőitől egyaránt. Mércét várnak. Közösségvállalást várnak a rászorulókkal. A szegények olyan lelki és testi támogatást, melyre az állam egyedül nem képes. Az emberek, emberi lelkek felemelését várják akkor, amikor a mindennapi élet küzdelmei gyakran lehúznak bennünket. A békesség munkálását várják Önöktől akkor, amikor mások gyűlölködnek. A bizalom erősítését várják, amikor mások bizalmatlanságot szítanak. Összefogást várnak Önöktől, amikor oly gyakori hazánkban a széthúzás. Végül pedig derűs hálaadást várnak Önöktől, amikor hazánkban oly sok a kételkedés. Úgy érzem, ez a keresztyének, katolikusok és protestánsok nagy küldetése és lehetősége a 21. század Magyarországában. Ehhez adjon erőt és egészséget az Isten mindannyiunknak! „Hogyan élhetjük, valósíthatjuk meg a missziót” Az 5. Országos Református Presbiteri Konferencia Állásfoglalása Az 5. Országos Presbiteri Konferencia résztvevői, az ország 46 gyülekezetéből, ez évben - a múlt évi konferencia tanulságait is felhasználva - azzal foglalkoztak, hogy hogyan élhetjük meg, valósíthatjuk meg a missziót. Ennek során a szolgálatokból, az egymással való beszélgetésekből és a gyakorlati foglalkozásokból a következőket tanultuk: 1. A missziós munka végzése során mindig tisztában kell lennünk a misszió folyamatában résztvevőkkel: a küldővel, a küldöttekkel és azokkal, akikhez küldetnek. Sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a misszió kezdeményezője, a küldő, maga Isten, övé a misszió, az Ő akarata, az ő terve. Ő az, aki ismeri az egész világ - benne a küldöttek és azoknak, akikhez küldetünk - múltját, jelenét és a jövőjét, ezért csak Ő tudja létrehozni azt a kapcsolatot a küldöttek és azok között, akikhez küldettünk, amely alkalmas arra, hogy a küldő üzenetét átadjuk. A küldött mindig a küldőnek van alárendelve, aki maga is csak a küldetése teljesítése során tudja igazán megismerni a küldőt. Azért, hogy a küldő minket megtanítson feladatunkra, maga is küldötté vált, amikor Jézus Krisztus emberi testet öltött. Nekünk azt kell megtanulnunk amiben Jézus számunkra példát mutatott. A küldöttnek tehát tanítványnak kell lennie. 2. A küldött tulajdonságait, az előzőekből következően is, a küldőre nézve lehet meghatározni. Az a küldött, akit az élő Isten küld. Az lehet küldött, akivel Isten vele van, mégha éppen el akarja kerülni a küldetését (Jónás). Az a küldött, akinek a szót a szájába a küldő Isten adja. 3. Az elhangzott szolgálatokból, a küldöttekről, rólunk, az előzőekben leírtak részletes kifejtését hallhattuk. 3.1. Az első küldöttek, az első gyülekezet példájából tanultuk, hogy figyeltek a tanításra, éltek az úrvacsorával, imádkoztak és gyakorolták a szeretetszolgálatot. Az apostolok, a missziót végzők háta mögött ott állt az egész gyülekezet. A felsorolt négy egymásba fonódó tevékenység tette lehetővé, hogy az evangélium szinte futótűzként terjedt el az akkor ismert világban. 3.2. A küldöttnek szoros kapcsolatban kell lennie a küldővel: igei kifejezéssel élve, bele kell gyökereznie. Különösen öt fő gyökérszálról tanultunk: - az Igével való rendszeres élés, ideértve a hallható, a látható és az olvasható Igét, - az imádság, - a lelki higiénia, vagyis a bűnöktől való megtisztulás, - a szolgálat élettel és szóval, - a közösség gyakorlása mindezekben, - vagyis visszatérés (reformáció) az első keresztyének életgyakorlatához. Az előzőekben a közösség gyakorlása azért fontos, mert így erősödnek a gyökerek, növekedik a fa, márpedig növekedés nélkül az élet elpusztul. 51