Theologiai Szemle, 2002 (45. új évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 1. szám - KITEKINTÉS - "Hogyan élhetjük, valósíthatjuk meg a missziót": az 5. Országos Református Presbiteri Konferencia Állásfoglalása

mi egyházak küldetése talán éppen az, hogy saját maguk és minden magyar ember számára zsinórmértéket és mér­cét kínáljanak. Gyakran mondjuk, hogy a történelmi egy­házak a jövőhöz tartoznak, és ez így van, hisz nyilvánva­ló, hogy olyan értékeket őriznek, melyek méltók a ma­gyarság értékrendjéhez. De a legfontosabb magyarázat ar­ra, hogy a történelmi egyházak miért a jövőhöz tartoznak, mégis csak az, hogy tőlük - és valljuk be, igazából csak tő­lük - várhatjuk, a helyes zsinórmértéket mindennapi éle­tünk és a magyar nemzet számára. A rendszerváltoztatás során, mikor kikerültünk a szov­jet csizma talpa alól, mindannyiunk számára természetes volt, hogy a társadalom középpontjába az egyént kell állí­tani. Azonban tízegynéhány év alatt sokat tanultunk. Meg­tanultuk, hogy egyéni önzésből nem születik közjó. Meg­tanultuk azt is, hogy a „mindent megtehetsz, ami más ha­sonló szabadságát nem sérti” elvére nem épül olyan világ, amelyben szívesen élnénk, és amelyben szívesen nevel­nénk fel gyermekeinket. Megtanultuk, hogy igazán ember­séges, szabad és szeretettel teljes életet csak olyan világ­ban élhetünk, amelyet az a régi gondolat kormányoz, mely szerint „amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt másnak”. Ez az a zsinórmérték, amely sze­rint a mostani polgári kormánynak lépéseket kell tennie. Tisztelt ünneplő gyülekezet! A protestáns egyházak és hívek ennél is tovább mennek, és arra figyelmeztetnek mindannyiunkat, a nemzet egész közösségét, hogy javaink és jogaink olyan felülről kapott eszközök, melyekkel baj­bajutott embertársaink javát szolgálhatjuk. Éppen ez történt a tiszai árvíz idején. A kormány nevé­ben szeretnék ismét köszönetet mondani a protestáns egy­házaknak, hiszen papjai, püspökei, szeretetszolgálatának munkatársai ott voltak az emberekkel, amikor elpusztult otthonuk, megsemmisültek reményeik. Adományaikkal és jó szóvá­l tartották a lelket az emberekben. Egyetlen civil szervezet nem gyűjtött annyit a rászorulóknak, mint az egyház, a gyülekezetek. Pedig sokan a kevésből adtak. Kérem, ne felejtsék el, ma, amikor a gazdasági kiemel­kedés és gyarapodás reményeink szerint egyre több család számára érhető el Magyarországon, még nem mindenki él­het a megnyílt lehetőségekkel. Aki ma úgy gyarapszik, hogy közben nem felejti el a bajbajutottakat, szegényeket, az életben tartja az egyik legfontosabb keresztyén értéket, mások számára is. Kedves Barátaim, ünneplő gyülekezet! Szeretném, ha tudnák, azt tapasztalom, bármerre járok az országban, hogy a magyarok nagy reményekkel vannak a protestáns egyházak iránt. Sokat várnak a gyülekezetektől, a hívektől és az egyházak vezetőitől egyaránt. Mércét várnak. Közösségvállalást várnak a rászorulókkal. A szegények olyan lelki és testi támogatást, melyre az állam egyedül nem képes. Az emberek, emberi lelkek felemelését várják akkor, amikor a mindennapi élet küzdelmei gyakran lehúznak bennünket. A békesség munkálását várják Önöktől akkor, amikor mások gyűlölködnek. A bizalom erősítését várják, amikor mások bizalmatlan­ságot szítanak. Összefogást várnak Önöktől, amikor oly gyakori ha­zánkban a széthúzás. Végül pedig derűs hálaadást várnak Önöktől, amikor hazánkban oly sok a kételkedés. Úgy érzem, ez a keresztyének, katolikusok és protestán­sok nagy küldetése és lehetősége a 21. század Magyaror­szágában. Ehhez adjon erőt és egészséget az Isten mind­annyiunknak! „Hogyan élhetjük, valósíthatjuk meg a missziót” Az 5. Országos Református Presbiteri Konferencia Állásfoglalása Az 5. Országos Presbiteri Konferencia résztvevői, az or­szág 46 gyülekezetéből, ez évben - a múlt évi konferencia tanulságait is felhasználva - azzal foglalkoztak, hogy ho­gyan élhetjük meg, valósíthatjuk meg a missziót. Ennek so­rán a szolgálatokból, az egymással való beszélgetésekből és a gyakorlati foglalkozásokból a következőket tanultuk: 1. A missziós munka végzése során mindig tisztában kell lennünk a misszió folyamatában résztvevőkkel: a küldővel, a küldöttekkel és azokkal, akikhez küldetnek. Sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a misszió kezdeményezője, a küldő, maga Isten, övé a misszió, az Ő akarata, az ő terve. Ő az, aki ismeri az egész világ - benne a küldöttek és azoknak, akikhez küldetünk - múlt­ját, jelenét és a jövőjét, ezért csak Ő tudja létrehozni azt a kapcsolatot a küldöttek és azok között, akikhez küldet­tünk, amely alkalmas arra, hogy a küldő üzenetét átadjuk. A küldött mindig a küldőnek van alárendelve, aki maga is csak a küldetése teljesítése során tudja igazán megis­merni a küldőt. Azért, hogy a küldő minket megtanítson feladatunkra, maga is küldötté vált, amikor Jézus Krisz­tus emberi testet öltött. Nekünk azt kell megtanulnunk amiben Jézus számunkra példát mutatott. A küldöttnek tehát tanítványnak kell lennie. 2. A küldött tulajdonságait, az előzőekből következő­en is, a küldőre nézve lehet meghatározni. Az a küldött, akit az élő Isten küld. Az lehet küldött, akivel Isten vele van, mégha éppen el akarja kerülni a küldetését (Jónás). Az a küldött, akinek a szót a szájába a küldő Isten adja. 3. Az elhangzott szolgálatokból, a küldöttekről, ró­lunk, az előzőekben leírtak részletes kifejtését hallhattuk. 3.1. Az első küldöttek, az első gyülekezet példájából tanultuk, hogy figyeltek a tanításra, éltek az úrvacsorával, imádkoztak és gyakorolták a szeretetszolgálatot. Az apostolok, a missziót végzők háta mögött ott állt az egész gyülekezet. A felsorolt négy egymásba fonódó tevékeny­ség tette lehetővé, hogy az evangélium szinte futótűzként terjedt el az akkor ismert világban. 3.2. A küldöttnek szoros kapcsolatban kell lennie a küldővel: igei kifejezéssel élve, bele kell gyökereznie. Különösen öt fő­ gyökérszálról tanultunk: - az Igével való rendszeres élés, ideértve a hallható, a látható és az olvasható Igét, - az imádság, - a lelki higiénia, vagyis a bűnöktől való megtisztulás, - a szolgálat élettel és szóval, - a közösség gyakorlása mindezekben, - vagyis visszatérés (re­formáció) az első keresztyének életgyakorlatához. Az előzőekben a közösség gyakorlása azért fontos, mert így erősödnek a gyökerek, növekedik a fa, márpedig növekedés nélkül az élet elpusztul. 51

Next