Theologiai Szemle, 2003 (46. új évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 1. szám - TANÍTS MINKET, URUNK! - Pásztor János: A reformáció öröksége: Ige és Biblia (Warfield Lectures II. Princeton 1992.)

Az írásban elmondott dinamikus események a Szent­lélek munkái, épen úgy, mint amikor prédikálás által ezek az események emberek életében megvalósulnak. Tehát a Szentlélek kapcsolja össze a négy princípiumot egy élő, üdvözítő folyamattá, circulus beatificus-szá, an­gyali körré, mely hatalmas arra, hogy embereket a bűn és halál ördögi köréből (circulus vitiosus) kiszabadítson. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arc­cal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicső­ségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3,18). Következésképpen szükséges, hogy a teológus teljes szellemi kapacitása a Lélek vezetése alatt legyen. Nincs mód a kijelentés elfogadására a Szentlélek nélkül. Ő emeli be a magyarázót az Ige-esemény dinamikus moz­gásába. A Sola Scriptura - elv ilyen megértése szükségessé teszi a Biblia és az Isten igéje közti viszony vizsgálatát. Ez most a követlen feladatunk. 1.2. A Biblia és Isten igéje közötti viszony. 1.2.­ Az egyházi közvéleményben találkozunk azzal az állítással, hogy a reformátorok — Kálvint beleértve - nem láttak különbséget ige és Biblia között.7 Való igaz, hogy ezzel a kérdéssel külön nem foglalkozik. Kálvin alapos kutatója Wilhelm Niesel professzor kimutatja, hogy írásaiban ez a különbségtétel megmutatkozik. Kál­vin nem képvisel olyan álláspontot, mely szerint a Biblia szavai önmagukban mágikus erővel bírnak.­ A Biblia szavainak a Szentlélek ad erőt. A Léleknek ez a munká­ja nem az intellektuális tevékenység helyettesítése, ha­nem annak hathatóssá tétele. Ez a látás magában foglal­ja, hogy a Szentlélek megvilágosító munkája nélkül csak emberi szavakat hallhatunk, de nem Isten önmagát kije­lentő szavát. Ez pedig világos különbségtétel a Biblia és Isten igéje között. 1.2.2. Kálvin hangsúlyozza, hogy Isten maga az írás szerzője­, a szentírók pedig a Szentlélek igazi és megbíz­ható íródeákjai.”10 Ezek azonban nem élettelen eszkö­zök, akik emberi azonosságuktól megfosztva, „magnó­felvevőként” működnének. Kálvin beszél Esaiás „ele­ganciájáról” és Amos paraszti nyersességéről.”11 Luther esetében elég emlékeztetni a Jakab levelével kapcsolat vélekedésére. Mindketten látták az emberi tényező jelen­létét, és azt, hogy az ige az ő szavaikban és azok mögött van. A Szentlélek a szabadság lelke, aki nem megfoszt igazi emberségünktől, hanem kiteljesít azt. 1.2.3. A Biblia és az ige viszonyára világos és pontos megfogalmazást kapunk Karl Barth-tól: az Egy Ige hár­mas formája a hirdetett, az írott és a kijelentett ige, me­lyek mögött és melyekben az élő Krisztus az Ige jelenik meg a Lélek erejében. A Biblia - tanítja Barth - Isten élő, kijelentő beszédének szóbeli proklamáció lecsapó­dása (Niederschlag). Olyan emberek írása, akik mélyen átélték Isten szabadító jelenlétét, és felismerték Isten ön­magát kijelentő tetteit. Az írás szavai elengedhetetlenül szükséges eszközei az arra való emlékezésnek, hogy Is­ten megszólalt, és annak a várakozásnak, hogy újra szól­ni fog népéhez. Az ige hármas formája tanúskodik az egy Igéről, Jézus Krisztusról. 1. 1.3. Biblia, Emberség, Szabadság és Szentlélek. 1.3.1. A szentírók szabadságáról és igazi emberségük­ről a Teljes írás tanúskodik. A Lélek által megragadott emberek nem eszközök, hanem Isten szolgái, munkatár­sai és barátai (Józsué 1,1; Jn 15,15; Ibor 3,9), akiknek szabad döntésben odaszánt tagjai lesznek az igazság fegyverei (Rm 6,13).13­­.3.2. A szabadság Lelke megragadja a nem zsidó né­pek fiait is a minden népnek szóló evangélium szolgála­tára. A Lélek tesz képessé zsidókat és nem zsidókat egy­aránt, hogy megértsék Isten terveit, és szabad döntésben felajánlják magukat azok szolgálatára. A Szentlélek munkája az is, hogy emberek személyiségük kiteljesedé­sében nem elveszítésében legyenek Isten munkájának részeseivé. Az antropológiai tényező­­ a szerző személye, a kör­nyezet, a kultúra ezen a pneumatologikus alapon lesz fontossá.14­­.3.3. Ebből következik az is, hogy bibliai alapon nem lehet elvetni a Biblia történeti, irodalmi kritikai vizsgá­latát. Sőt ezt kötelességünkké teszi. Jézus tanítványainak­­ személyes­­ történelmi találkozásuk volt a Názáreti Jé­zussal, így találkoztak az Igével a Szentlélek erejében. 1.3.4. Isten ezen az elhívó, megvilágosító és inspiráló tevékenysége és annak átélése határozottan különbözik az inspiráció nem-biblikus-görög-hellenisztikus koncep­ciójától. Az utóbbi szerint az inspirált személy „magán kívüli” állapotba (e­stasis) kerül, és mechanikus eszköz­ként tölti be szerepét. Közvetíthet üzenetet, amihez neki semmi köze nincs. Úgy működik mint egy hangszóró, vagy más kommunikációs eszköz, így az emberi ténye­zőnek alig van jelentősége.15 Ilyen mechanikus inspirá­ció elképzelés - annak logikus következményével, a té­vedhetetlenséggel - teljesen idegen a Szentírástól. A próféták és apostolok emberi személyiségét nem söpri el az őket megragadó Szentlélek. Ha azonban a Lélek mun­káját elhanyagolva egyoldalúan az emberi tényezőt hangsúlyozzuk, felbontjuk az egyensúlyt, és tévtanításba jutunk. Nézzük közelebbről ezt a kérdést. 1.4. A Felvilágosodás hatásai a bibliakutatásra. A Felvilágosodás kibontakozása óriási hatással volt a teológia művelésére­­ és azon belül a bibliakutatásra. Ebben a szellemi mozgalomban az emberi tényező, ma­ga az ember jut a középpontba, aki önmagából kiindulva minden eszközt felhasznál a körülötte lévő világ és ön­maga belső világa felfedezésére. Ebben a vállalkozásban a kritikai szellemnek alapvető jelentősége van. Minden eseményt és értéket alaposan meg kell vizsgálni. Az irányzat nagy hatással volt a Biblia magyarázatára is. A bibliai szövegeket a szekuláris kutatásban is használt eszközökkel vizsgálták. Ez a fejlődés egyfelől folytatása annak, amit a reformátorok is csináltak, akik a saját ko­rukban elérhető történeti-kutatási eszközöket beleértve a hellén dualisztikus gondolkozást felhasználták. Ezzel már ők is elismerték a történeti-kritikai módszer hasznát. Másfelől a Felvilágosodás nyomán kibontakozó bib­liakutatás totálisan szemben állott a reformátorok gya­korlatával. Ezek a tudósok nem követték a reformátorok bibliakutatásának a magából az írásból a Szentlélek ha­talma alatt kapott dinamikáját. Ennek részben az is oka volt, hogy a 17. és 18. század protestáns ortodoxiája ugyancsak feladta azt. A reformátori gyakorlat dinamiz­musát statikus szemléletre változtatták, mely a Bibliát úgy tekintette, mint örök igazságok és tanok kőbá­nyáját.16 így az ortodoxia nem foglalkozott a Biblia em­beri oldalával. A modern bibliakutatás az ellenkező vég­letbe csapott át. Számukra a Biblia nem volt más, mint emberek, Istenre és „vallásra” vonatkozó gondolatainak

Next