Theologiai Szemle, 2005 (48. új évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - TANÍTS MINKET, URUNK! - Schmid, Konrad: Jób szenvedéseinek problémája - a könyv prológusának fényében
ártatlanul érnek a szenvedések, ő azonban e szenvedések közepette is igaznak bizonyul, s ezért végül bőséges jutalomban részesül. Aki tehát a könyv prológusa és epilógusa mögött egy eredetileg önálló elbeszélést feltételez, csak annak az árán teheti ezt meg, hogy a történet teológiai mondanivalóját banálisan semmitmondóvá degradálja. Ezt a hatást a mennyei jelenetek kikapcsolása még csak tovább fokozná. Az így rekonstruált könyv semmitmondó jellegét Wellhausen óta gyakran mentegetik azzal, hogy itt eredetileg egy egyszerű „népies könyvecskéről” lenne szó; márpedig e könyvecskék nem magas szintű teológiát közvetítenek, hanem olyan népies elbeszéléseket, amik a legegyszerűbb olvasók morális színvonalát tükrözik. Ez azonban egy olyan szükségmegoldás, amihez igazi szükség nélkül nem lenne szabad folyamodnunk. Anélkül, hogy el akarnám bagatellizálni Jób könyvének irodalomkritikai problémáit, számomra ezért igenis felvállalhatónak tűnik egy olyan elmélet, ami a keret-elbeszélés és a költői dialógus rész eredeti összetartozását vallja - nem zárva ki természetesen annak a lehetőségét, hogy mindkét részletnek megvannak a maga szóbeli előzményei, és mindkettő külön-külön is áteshetett későbbi kiegészítéseken. Ahhoz, hogy ez az elmélet valóban meggyőző alternatívát jelentsen a hagyományos elképzelésekhez, meg kell vizsgálnunk: a keret-elbeszélés és a dialógus rész különválasztása melletti érvek magyarázhatóak-e az elbeszélés folyamatának természetes következményeiként? Véleményem szerint erre a kérdésre egyértelmű igennel felelhetünk. Nézzük először a türelmes, majd lázongó Jób közötti úgymond feszültséget. Valójában e váltás egy olyan drámai folyamat jele, ami önmagában teljesen logikus és elfogadható. Jób ugyanis egy darabig türelmesen tűri a szenvedéseit, majd egy idő után fellázad ellenük. Másodszor: a próza és a költői forma közötti különbség tisztán formatörténeti okokkal magyarázható, nem pedig a két szöveg eltérő eredetével. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Jób szavai a keret-elbeszélésen belül is költői jellegzetességeket mutatnak, míg a költői dialógus-részek bevezető szakaszai szintén prózában íródtak. A próza és a költői forma közötti váltással függ össze Isten nevének eltérő használata is. Az ugyanis, hogy a prózai részletekben fellelhető ,Jahve” névvel szemben a költői szakaszok zömében az ,,El”, az ״ Elóah” vagy a ״ Saddaj” megnevezést használják, a könyv előállása szempontjából lényegtelen szempont. Ezt már csak az is mutatja, hogy a költői dialógus-részekben Isten két beszédének prózai kereteiben szintén következetesen a Jahve név szerepel (38,1; 40,1.3,6; 42,1). Maradt tehát negyedik érvként a nomád sejk és a városlakó közötti feszültség. Ez a vélt ellentmondás azonban már csak azért sem bizonyító erejű, mert Jób pontos szociológiai besorolásához sem a keret-elbeszélés, sem a költői dialógus nem ad elég felvilágosítást, és így mindkét szakasz túl sokféle találgatásra ad lehetőséget. Komoly fenntartások fogalmazódtak meg tehát az ellen, hogy a klasszikus elméletnek megfelelően elkülönítsük egymástól a keret-elbeszélést és a költői részleteket. Ezt az elméletet ezért nem szabad a könyv magyarázatának alapjává tenni. A „népies könyvecske” elmélete ugyanilyen problémás feltételezés. Sokkal valószínűbbnek tűnik ezért a számomra az, hogy a keret-elbeszélés előállását nem szabad a dialógus-résztől független folyamatnak tekintenünk. III. E megfontolásokból a következő következtetéseket vonhatjuk le: Ha Jób könyvének a prológusát akarjuk megvizsgálni, akkor azt semmiképpen sem szabad csak magában, vagy kizárólag a folytatásának tekintett epilógussal együtt megtenni; vizsgálódásunkat a prológus tágabb kontextusára, a könyv egészére is ki kell terjeszteni. Irodalomtörténetileg nézve ugyanis Jób könyvének a prológusa feltehetőleg sohasem volt más, mint ami most: egy előszó, egy prológus. A prózai keretelbeszélésből álló Jób könyvecske (1,1-2,10 + 42,11-17) - a mennyei jelenetekkel vagy azok nélkül - valószínűleg sohasem létezett. Márpedig ha a prológust nem a költői dialógusrészektől függetlenül akarjuk elemezni, akkor hamar világossá válik, hogy a Jób 1-2 nem egy, a mennyben játszódó banális mese, hanem olyan bevezető, ami Jób könyve egészének a megértéséhez teológiailag nagyon is fontos információkat akar kifejezésre juttatni. A legfontosabb, amit az első helyen kell kiemelnünk, az a következő: A könyv prológusa nem csupán Jób szenvedéseinek problematikáját exponálja, hanem a felvetett problémára egyben egyfajta megoldást is kínál. A könyv első két fejezete nem egyszerűen Jób szenvedésének külső tényezőit írja le, hanem egyben e szenvedések okait is felfedi. Ezt a lehető legvilágosabban tudatosítania kell magában az olvasónak. A prológus szerint Jób szenvedéseinek csábítóan, hogy ne mondjuk, groteszkül egyszerű oka van: Jóbot egy mennyei próbának vetik alá, ezért és kizárólag ezért kell szenvednie. Isten egy kegyetlen kísérletet végez el Jóbon, melynek során, a Sátán színrelépésének ellenére is, egyedül Isten tehető felelőssé Jób sorsának ilyetén alakulásáért. Az elbeszélő külön hangsúlyt fektet arra, hogy érzékeltesse: a Sátánnak valamennyi Jób elleni akcióját maga Isten engedélyezi, illetve Ő szabja meg a Sátán működésének korlátait. Igen, a 2,3-ban maga Isten is beismeri, hogy nem a Sátán tette tönkre Jóbot, hanem - igaz ugyan, hogy a Sátán ingerlésére, de - minden ok nélkül ő maga tette ezt vele. A könyv prológusának ezt, a Jób-kérdésre adott proleptikus megoldását azonban mindjárt ki kell egészítenünk egy fontos megszorítással. Maga Jób semmit sem tud erről a megoldásról, ahogy a felesége és a barátai sem. Jób csak a szenvedéseit ismeri, de nem ismerte a róla szóló könyv tanítását. Egyedül a könyv olvasói ismerik Jób csapásainak igazi okát, ők azonban mindjárt a kezdetektől, a könyv első fejezetétől kezdve ismerik azt. Az a megállapítás, hogy a prológus mindjárt a könyv elején megadja a könyv központi kérdésére a feleletet, korántsem új keletű. Már Wellhausen is látta ezt, ezért egyenesen azt kérdezte: nem elbeszélői ügyetlenség-e „az olvasóknak eleve a kezébe adni a még csak alig megkötött csomó megoldását”? Hiszen az egész könyv, a Jób 3,1-től egészen a 42,6-ig a körül a kérdés körül forog, hogy: Miért kell Jóbnak szenvednie? Mi értelme van tehát a prológussal ״ a lapokat mindjárt a játék legelején kiteríteni”? Wellhausen és számos követője tehát itt egy szerzői, szerkesztői bakit vél felfedezni, ami a régebbi Jabkönyvecskének a dialógus-részekkel való egybeszerkesztése során, annak előre nem látott, de nem tervezett