Theologiai Szemle, 2008 (51. új évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1. szám - SZÓLJ URAM - Fazakas Sándor: Igazság és kiengesztelődés
ténész is ember, meghatározott világnézeti, erkölcsi beállítottsággal, tudományos ambíciókkal, ezért nem mindig tudja kivonni magát a kívülről jövő, ideológiai, politikai vagy kulturális érdekek mentén történő manipulációs kísérletek alól. A történész felelőssége viszont az, hogy a feldolgozott események, az elmondott történetek, és az áthagyományozás folyamata hiteles maradjon. Ők felelnek azért, ahogyan a kortársak a múltat megismerik és megítélhetik. Munkájuk abban segíthet, hogy a múlt feltárt összefüggéseibe való betekintés által a ma élő nemzedék lehetőleg profitáljon: több belátást, józanságot, felelősségtudatot nyerjen az előtte járók hibájából tanulva. Az egyén és a közösség felelőssége tehát a „múlthoz való viszonyulás kultúrája” tekintetében vitathatatlan: a történelmi igazság nem sajátítható ki egyéni vagy közösségi érdekek mentén. A történeti valóság differenciált látása és feltárása közelebb vihet az események tárgyszerű rekonstruálásához - ez elengedhetetlen a múltfeltárás folyamatában, de nem elégséges. A teológia ebben az összefüggésben is fel kívánja hívni a figyelmet arra, hogy a keresztyén valóságértelmezés szerint: az igazság nem az ember tulajdona. Az igazság tőlünk idegen igazság (Isten nekünk tulajdonítja a Kr. igazságát), rajtunk kívül álló igazság (iustitia aliena). A dokumentált tényekre való objektív hivatkozás lehet a történelmi ismeret szempontjából hasznos — de ez a kizárólagos hivatkozás leegyszerűsítésekhez vezet. Az igazságnak — így a történelmi igazságnak is — van egy személyes dimenziója. A személyes elbeszélő aspektus lehetővé teszi, hogy az áldozat az eseményeket saját szemszögéből, szubjektív módon adja elő. Ez a valóságértelmezés és tapasztalat gyakran hallgatásra van ítélve - az utókor a legkevésbé arra kíváncsi, hogy miként élte át pl. a jogfosztottság korát az egyén, az áldozat, vagy éppen a tettes. Az igazság szociális dimenziója akkor tárul fel, ha az érintettek, származásra vagy pozícióra való tekintet nélkül lehetőséget kapnak személyes tapasztalatainak elmondására - ezen a ponton relativizálódhatnak leginkább azok a válaszvonalak, amelyek a múlt sérelmeihez vezettek. A dél-afrikai ״ Igazság és Megbékélés Bizottságnak” sikerült ez: lemondva a megtorlás és a politikai bosszú gyakorlatáról, úgy keresték a megbékélés lehetőségét, hogy sor kerülhetett az áldozatok meghallgatására, felemelésére, a tettesek cselekedeteikkel és áldozataikkal való szembesítésére, és nem becsülték alá az egyházak és vallásos közösségek szerepét a társadalmi megbékélés folyamatában. Igaz, hogy az elszenvedett fájdalom és a szenvedés nagysága behatárolja az igazság megismerését. Viszont az érintettség személyes dimenzióinak feltárása közelebb vihet a beismeréshez, a megbánáshoz vagy a másik oldalon a bosszúról való lemondáshoz, és ezáltal a megbékéléshez (A jogi felelőségre vonás, az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés erre képtelen). Viszont egy szekuláris állam nem érzi magát kompetensnek állampolgárai lelki sebeiért, panaszáért, bűnismeretéét és a megbánásért. A szekuláris társadalom önértelmezésétől távol áll a bűn ״ morális” és ״ metafizikai” dimenzióinak ismerete: az Isten előtt való megállásnak nincs politikai relevanciája, a bűn és a megbocsátás nem intézményesíthető. Marad tehát a kérdés politikai síkon való kezelése. Ez pedig újabb egyoldalúsághoz, tendenciózus interpretációkhoz, újabb legitimációs forráskereséshez vezet. Pedig nem lenne értelmetlen figyelmet szentelni a történelmi bűnök és a múltfeldolgozás spirituális, lelki-szellemi aspektusainak. 3. Nincs jövőképes társadalom kiengesztelődés nélkül A megbékélés fogalma a napjaink politikai retorikájában már-már történelmet ír, de ökumenikus nagygyűlések is szívesen tűzik e fogalmat zászlójukra. Az egyháznak viszont különbséget kell tenni a megbékélés politika-etikai és teológiai értelmezései között. Politikai vagy általános etikai értelemben a megbékélés konfliktusmegoldást, politikai érdekellentétek közötti kiegyenlítést, az „árkok betemetését” jelenti - de amelynek feltétele az igazságtétel! Az igazságtételnek (amely több az igazságszolgáltatásnál) tartalmaznia kell az erkölcsi megkövetést, a politikai bocsánatkérést, a szociális kárpótlást és a jogsérelmek orvoslását.15 Történelmi-társadalmi változások idején természetes szükségletként jelentkezik az az erkölcsi és politikai igény, hogy a korábbi uralmi rendszer bűneivel, igazságtalanságaival, jogtalanságaival a társadalom leszámoljon. A diktatúra struktúráinak lebontása és a diszkriminatív rendszer felszámolása, a múlt rendszer bűneiért felelős személyek büntetőjogi felelősségre vonása vagy átvilágítása, valamint az áldozatok (vagy hozzátartozóik) rehabilitációja ennek a folyamatnak nélkülözhetetlen elemei. A kedélyek általában akkor nyugszanak meg, amikor megtörténik az illetékesek elszámolása, kiderül az igazság, a tettesek pedig elnyerik méltó büntetésüket. Ezzel párhuzamosan szükség van a régi rendszer működési mechanizmusainak feltárására, intézményeinek lebontására és a jogállami intézmények helyreállítására. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükség van a múlt igazi ismeretére, az események hiteles feldolgozására. A tények ismerete nélkül nem kerülhető el az újabb vagy hasonló bűnök megismétlődése. Viszont ezen a ponton határaiba ütközik a jogelmélet, joggyakorlás és a politikai akarat: a tények ismerete ugyanis nélkülözhetetlen, de önmagában kevés, mert a tények csak alkalmas eszközök lehetnek a sérelmek orvoslására - alkalmatlan kezekben akár (újból) ״ mérgezhetnek és ölhetnek.”16 Ahhoz, hogy a társadalom fel tudja dolgozni a múlt bűneit, „kiengesztelődni akaró lélek”-re van szükség. Ezen a ponton nyújthat páratlan segítséget a keresztyén egyház. A kiengesztelődés, illetve a megbékélés teológiai értelemben az Isten-ember kapcsolatából indul ki és ebből következően az ember-ember viszonyának rendezését jelenti. Akkor, amikor az írott és elektronikus média a történelem ítélőszékének szerepében tetszeleg és a köz ítélete összetéveszti magát az Isten fórumával, az egyház és a teológia elérkezetnek látja az időt, hogy újból átgondolja bűn, bűnismeret, bűnbánat, bűnbocsánat, irgalom és megigazítás teológiai fogalmak tartalmát, összefüggéseit és felmutassa a világ számára a megváltás szociális-közéleti relevanciáját. Az egyház csak az Úri Ima 5. kérésének összefüggésében, a "megigazulás" bibliai-reformátori tanításának fényében szemlélheti a kérdést. A teológia e kérdésben két dolgot tarthat szem előtt: • az áldozatok felemelését, méltóságuknak helyreállítását; • bűnösök megtérését, társadalmi reintegrációját. Ez nem jelenti azt, hogy a múlt vétkeinek büntetőjogi és politikai feltárására és a felelősség megállapítására ne kerüljön sor. De igen, mivel olcsó az a kegyelem és hiteltelen az a megbékélés, amely szembehelyezkedik az általános jogrenddel, a társadalom erkölcsi érzékével. A megbocsá 14