Theologiai Szemle, 2008 (51. új évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1. szám - SZÓLJ URAM - Kalota József: Ikon és szó - az ikonosztázion teológiája
Az emberi lélek fölemelkedésének folyamatát az ortodox szerzetesi hagyományban a legrégibb időktől kezdve a lépcső vagy a létra metaforájával érzékeltették. Az általánosan ismert alapséma: a tisztulás (katharszisz - via purgativa), a megvilágosodás (theoria via illuminativa) és a megistenülés (theószisz via unitiva) első pillantásra Keleten és Nyugaton hasonló. A misztikus tapasztalat mélységi fokozatokra való felosztásának ez a szilárd hagyománya az ikonosztáz szellemiségében is megjelenik. Az isteni kinyilatkoztatásra válaszul lentről felfelé halad az ember felemelkedésének útja: az ember az evangéliumi örömhír befogadásán (az evangélisták a Királyi Kapun), s az emberi és isteni akarat egységén keresztül (az Örömhírvétel ikonja itt e két akarat egységének képe is), valamint az imádság, végül pedig az eucharisztia szentségében való részesülés által valósítja meg felemelkedését az Egyház egységéhez, ahhoz, amit a Deéziszsor ábrázol. Szent Simeon, az Új Teológus szerint az imádság első fokán az ember még pusztán a szájával imádkozik, szerzett ismeretek alapján, és gondolataiban foglalkozik Istennel. Ekkor az ima, hasonlóan a köznapi élethez, tárgyközpontú. Ezen a fokon történik a lélek képekkel való „meggyújtása”: az imádkozó legtöbbször maga elé képzeli a menny szépségét, az angyalok karait, az eget és az igazakat. Az ima a kezdőknél még képzelet, sóvárgás és vigasztalás, de az ezen a fokon támadó veszélyekkel szemben szintén a képek nyújtanak segítséget. Az ikonok szemlélésekor azok kánonhűsége, azaz pontos dogmatikai tartalma ad védelmet az értelem elvesztése és a vágyott, ám hamis élmények kísértése ellen. A lélek számára ez az időszak előkészületet, de nélkülözhetetlen készülődést, felkészülést jelent a további harcra. Ez az Alap-képsornak megfelelő szint, a lélek „proszkomídiája”, az ikonok előtti közvetlen, fizikai tiszteletadás ideje, a világnak kitettek, az átváltozásra sóvárgók állapota, ahonnan a lélek útjára indul. A Deézisz képsora jelenti az üdvösség szintjét, a Paradicsom ígéretét, az átváltozott emberi állapotot. Ez a közösségi misztika szintje, az Istenemberrel való találkozás masztérionja. A Deézisz ikonográfiája az Úrhoz esdő Egyházat mutatja a Krisztushoz való közelség hierarchikus rendjében. Az ortodox felfogás szerint ugyanis a liturgia végzésekor az Egyház egésze, az elhunytak, szentek, és angyalok is jelen vannak. „A Deézisz valójában maga az Egyház, imádság közben; ez a ״ szeretet őrülete”, amely közbenjár mindazokért, akik ítélet alatt állnak.” (Evdokimov P., The Art of the Icon, Oakwood, N.Y., 1993,155) A Deézisz-sor az ikonosztáz szíve abban az értelemben is, hogy itt találkozik egymással a Megváltó és a hozzá törekvő emberiség. ״ Isten megtestesülésének végső célja is az volt..., hogy a Megtestesültnek „teste” legyen, amely az Egyház a megváltott és a Fejben újjászületett, új emberiség.” (Florovszkij G., Ethosz Pravoszlávnoj Cerkvi, Párizs, 1963.144.) Az ikonosztáz Deézis-sora egy történelmi folyamat beteljesedése, az Egyház eszkatologikus képe. Az Egyház egész életét, legmagasabb és szüntelen küldetését, a szentek és az angyalok világért folytatott közbenjárásában foglalja össze. Valamennyi ábrázolt egy testben egyesül. Ez Krisztus és az Ő Egyházának egysége. ״ totus Christus, Caput et Corpus”; az egység, amely az Eucharisztia szentségében valósul meg és jön létre. A misztika bensőségesebb fokozatát, immár az egyéni utat jelöli ki a következő képsor. Az atyák nem győzik hangsúlyozni, hogy ez már nem adatik meg mindenkinek, különös állhatatosság és elhivatottság szükséges hozzá. Talán ezt nevezi az Új Teológus az ima második fokának, az „éjszakai harcos” állapotának, aki nyugalmat nem ígérő heves küzdelemben igyekszik kivonni magát az érzéki dolgok és a hiábavaló, önös gondolatok uralma alól úgy, hogy közben szinte még vak. Mégis, ez annyival több minden eddiginél, mint amikor a csillagtalan éjszakai égen föltűnik a Hold: megjelenik valami halvány és rejtett fény, valami jel. Ennek tanúi az Isten anyját közrefogó próféták, akik úgy hordják szívükben az isteni üzenetet, amiként a Szűz hordja méhében a magzatot. A legfelső szintet az Istenségről valamiféleképp közvetlen tudomással, tapasztalattal bíró pátriárkák képei jelzik. Ez a ״ theória” foka. Ők azok, akik Isten látását hordják köntösükként. A keleti keresztény misztikában ez a legfölfoghatatlanabb titoknak, a ״ theószisznak” felel meg, vagy ahogy Lépcsős Szent János ״ Klimax Paradiszon” c. művében mondja: „Azok, akik valóban megtanultak imádkozni, szemtől-szembe beszélnek az Úrral, mint ahogy a császárral a császári kihallgatáson.” E rövid ismertetésből is kiderül, hogy az ikonosztáz komplex rendszere bizonyára az ortodox keresztény művészet egyik legbámulatosabb produktuma. Az ikonok az ikonosztázon nyílnak meg teljesen, olyan összetett rendszert hozva létre, amely képes magába foglalni szimbolikus módon az ortodox teológia egészét. Az ikonosztázion magának az Egyháznak a képe, az eszményi közösséget mutatja: minden egyes tagja egymással nem helyettesíthető személyiség, a struktúra egésze mégis személyfölötti egységet alkot. Nem olvad össze egyetlen ikonná, és nem esik szét különálló egységekre: az ikonok összetartozása a keresztény egység elvében valósul meg. Az Egyház véget nem érő pünkösd, s az ember a Szentlélek erejéből annak a testnek válik részesévé (szüsszóma), amelynek Krisztus a feje, Aki testileg is (az adományokban), és a képen is jelen van. A liturgia megvalósítja és létrehozza Krisztus testét - az ikonosztáz megmutatja azt: a hívők szeme elé tárja képi ábrázolását annak, amelynek a hívők, mint tagok maguk is részesei. Megmutatja az Egyház testét, amely az ikonosztáz tetején látható Szentháromság képére teremtetett. Ez az a sok személyt tömörítő egység, amely az isteni hármas egység képét viseli. Kaleta József Telefon-lelkigondozás - Budapest DM 3®a־ DDM Lelki válság esetén, emberi, családi, lelkiismereti, hitbeli kérdések megbeszélésére mindennap 17-21 óráig 17