Tiszatáj, 1953 (7. évfolyam, 1-4. szám
1953 / 1. szám - Babaevskij Semen Petrovič: Fuvarosok : [elbeszélés]
tartani és annak rendje-módja szerint lepottyan a földre. Ráadásul még el is sírta magát. — Oh te, te asszony szó móri te! — kiáltott rá Vaszka. — látod-e már, milyen csapnivaló fuvaros, lett belőled? Hol az irodában vágódó hasra, oszt’ hozol szégyenbe, hol meg ehol ni, a járomról pottyansz le. Te búbánat! — folytatta Vaszka és jóindulatúan mosolygott hozzá. — No, jól van no, Gyimitrij' Nyikityics, ne itasd az' egereket! Az életben sok minden megesik! Kapaszkodj csak fel újból arra a járomra! * • — Ne vedd el a kedvét, Vaszka!— avatkozott most bele Zinácska is adologba. — Először üljél fel te is vele együtt!... Hadd kapaszkodjék meg 5izingedbe, később meglesz ott magában is! Vaszka megfogadta Zinácska tanácsát, felültette Mityenkát a járomra és maga is melléje telepedett. — Gyi te! Gyiti! Nagyott csattant Vaszka ostora. A szekér megindult. A jármon ülve nem lehetett hallani a kerekek kattogását. Lustán, kacsázva haladtak az ökrök, a járom olyan egyenletesen himbálózott, mint egy csillapuló hullámszerű valami, csendes tó tükrén. Mityenka mindkét kezével bátyjába fogódzott, és még mindig nem hitt a szemének. Most végül elmosolyodott, könnyasztatta, maszatos arcocskája szinte ragyogott az örömtől. Büszkén trónolt ott fent az ingatag, jármon, körülötte most mindent másnak látott, mint akáregy perccel ezelőtt is. A sztyeppe, amelyet beragyogott a horizont széléhez közeledő nap, szinte lángokban állott és élénk színekkel itatódott át. Az útszélen sorakozó lapok is olyan kedvesen néztek most Mityára. Két pacsirta, egészen alacsonyra ereszkedett, majdnem a fejük fölé és énekeltek... De hogyan énekeltek, uramisten! Mityenka szemecskéje majd lecsukódott!... De most igazán nem szabad aludni! Szeme előtt ott meredeztek méltóságteljesen az alul görcsös, fent meg élesen felfelé hajló szarvak. Mitrusz, most egyikkezével a bátyjába fogódzott, a másikkal meg azökör szarvába, ott ahová a gyeplő van odacsomózva. A szarv csupa por volt, de a por csak a dudorokon ült meg, a szarv hegye még szinte szikrázott, amint átvilágították a napsugarak. Az ökrök kerek szemei, mint egy-egy tükör, élénkfehér színben ■játszadoztak, körülöttük seregestül rajzottak a legyek, egy cseppet sem féltek a szemhéjak görcsös rángatódzásától. Úgy megtelepedtek, mintha az ökrök szemei szürke mahorkával lennének körülhintve. Mityenka megsajnálta az ökröket. Elkérte Vaszkától az ostort és annak nyelével besegelte a legyeket. Azok most nagy rajokban keringtek a levegőben, de azután ismét visszatelepedtek régi helyükre. * — Te Mitrusz, jó lesz/ha nyugton ülsz és nem nagyon mozgolódol! —Majd megint leesés lesz a vége, — szólt oda Vaszka. Most meg, az ökrök fülét nézegette Mitya. Súlyosan, rengtek azok ésbozontosak voltak, meg talán egy kicsit ijesztőek is. Mityenka innen jól belelátott az egyik fül belsejébe, látta a portól sötétlő karimákat és ott, egészbelül az összebogozódott szőrszálakat Úgy találta, hogy ez neki egy kicsit ismerős is már.... És most jut eszébe,honnan: az ökör füle éppen olyan, mint az a kesztyű, amelyet Kudlár apó vesztett el egyszer az úton. Az anyja mondott is erről egy mesét... Az úton szalad egy kis egérke, egyszer csak látja ám, hogy ott hever egy kesztyű. Ahá, gondolta a kis egérke, ez lesz az én házam. Belemászott a kesztyűbe, és ott éltéldegélt sokáig. Egyszer csak jön ám arra egy kis nyulacska. — Ki lakik ebben, a kesztyűben? — 3 Én ez a kis egérke. És Mityenka már nem lát semmit maga körül, sem az ükröket, sem a jármot, sem a fénylő tarlót. A mesék színes világa elevenedett meg szeme előtt... A nyulacska is belebújt a kesztyűbe, de már jött is az úton a kis róka. Ki lakik ebben a kesztyűben? — Én ez a kis egérke, meg a kis nyulacska, te is bújj be, lakjunk együtt. De már jön is arra agonosz farkas... Ekkor Mityenka hirtelen összerázkódott, és felnyitotta a szemecskéjét. Most meg az Ökör fülébe repült, de egy légy, s erre az ökör félrerántotta a fejét. A járom erősen megingott, a föld csak úgy úszot aszekér alá, az ökrök lábánál por kavargott. Már erősen esteledett. A nap a föld széléhez ért, a horizonton izzó lánggal égett az ég. Mitya bámulva nézte a nyugvó napot, de szemecskéi nemsokára lecsukódtak. Nem tudott tovább ellenállni az álomnak. — Vaszka, én olyan álmos vagyok, — mondta csendesen. — Nem tudok tovább ülni a jármon, 19