Tiszatáj, 1958 (12. évfolyam, 1-12. szám

1958 / 1. szám

folytatni. Nem a »keleti lélek« és »nyugati módszer« elvont egysége lesz, hanem a ma emberének mű­vészi vallomása önmagáról és vilá­gáról. Ennek az új magyar irodalomnak a kibontakozását minden erőnkkel támogatnunk kell. Nem szabad, hogy visszariasszanak bennünket a közelmúlt torzói. A szocialista írók is egy sor fiatal erővel meggazda­godva indulhatnak el az irodalom birodalmának meghódítására. E hó­dító ,munka harc és küzdelem lesz. Eszmei és művészi, politikai és emberi harc. Ez a harc fogja ki­alakítani a szocialista írók eszmei egységét. A közelmúltban lezajlott kriti­kai vita jelentősége is éppen abban van, hogy az eszmeiség, az ideoló­giai tisztázás igényével lépett fel. A vita marxista irodalomkritikánk számos tényleges fogyatékosságát tárta fel. De egy fontos körülmény­ről kevés szó esett. A vitatkozók nem vették eléggé tekintetbe, hogy a marxista igényű irodalomkritika az ellenforradalom után kezdemé­nyezés és kiállás volt, s ha marxis­ta irodalomkritikánkat a kialakult helyzettől függetlenül ítéljük meg, szükségképpen igazságtalanok le­szünk annak viszonylagos, de igen hasznos eredményeivel szemben. Ez a kritika sajnos közelhordó fegyverré vált, a glossza és a re­cenzió színvonalára esett. De ki ta­gadhatja, hogy ilyen fegyverre szükség van? Az, hogy önmagában elégtelen eszköz a harchoz, nyil­vánvaló. Az sem hadititok, hogy a nagyigényű kritika — a messze­­hordó fegyverek — rendszerében nem kell eltérniök a közelhordó fegyvereknek a helyes irányzékál­­lítástól. Olyan célpontokat kell tá­­madniok, amelyek hatókörükbe es­nek. De addig a jól-rosszul való helytállás inkább erény, mint hiba. A kritikai vita nem volt ered­ménytelen, de úgy gondoljuk, hozzá kell tennünk valamit: az elviség igényét. Ahhoz, hogy létrejöhessen marxista irodalomkritikánk jól mű­ködő »rendszere«, meg kell terem­tenünk szocialista irodalmunk esz­mei-ideológiai egységét, létre kell hoznunk a szocialista realizmus hí­veinek »műhelyét«, nyíltan és hatá­rozottan kell beszélnünk a leglé­nyegesebb elvi kérdésekről. KIPZOMŰVÉSZETI figyelő — A közelmúltban a Népszabad­ság hírül adta — amit érdeklődé­sünkre az illetékesek most meg­erősítettek —, hogy a hódmező­vásárhelyi művésztelepen 1957- ben készült legszebb vázlatokból könyv jelenik meg a Gondolat ki­adónál. A bibliofil kiadású mű, mely 1500 példányban előrelátha­tólag ez év elején kerül a köny­vesboltokba, Almási Gyula Béla vásárhelyi festőművész bevezető írásával, harminc művész negy­venkét eredeti vázlatát fogja tar­talmazni.* — Vincze Lajos budapesti gra­fikusművész alkotásaiból »Kínai útirajzok« címmel kiállítást ren­dezett a Műcsarnok a Móra Fe­­renc­ Múzeum képtárában. A kö­zel egy hónapja nyitva levő tár­lat anyaga iránt nagy az érdek­lődés. — Szentesen, a Koszta József­ Múzeumban szép képzőművészeti kiállítások láthatók. Az egyik tár­lat az Alföld három nagy meste­rének: Tornyainak, Koszténak és Nyilasynak alkotásaiból mutat be egy válogatottan értékes kollek­ciót. A másik kiállításon pedig a helyi hagyományok tanulságait pozitíven felhasználó Takácsli La­jos festőművész tárja összegyűjtött munkáit megérdemelt sikerrel a szentesi közönség elé. * — Az új Derkovits-díjasok kö­zött találjuk a Hódmezővásárhe­lyen letelepedett tehetséges fiatal Szalay Ferencet, akinek remény­­teljes fejlődését nagyban meg fog­ja könnyíteni a néhány éven át rendszeresen járó havi 3000 forin­tos ösztöndíj. ADY SZEGEDEN Köztudomású, hogy Szeged azon vidéki városok közé tartozik, ame­lyek gazdag irodalmi hagyomá­­­nyokkal rendelkeznek. Debrecen és Nagyvárad kivételével kevés vi­déki városunk van, amely olyan írói és költői nagyságokkal dicse­kedhetne, mint városunk, hiszen a szegedi tollforgatók közül egy Du­gonics, Tömörkény, Juhász Gyula és Móra Ferenc vált az egyetemes magyar irodalomnak is megbecsült, örökértékű kincsévé. Ám Szeged nemcsak ezeknek az íróknak mun­kásságát számítja irodalmi hagyo­mányai közé. Szerves részét alkot­ja haladó hagyományainak más, később fővárosba került írók sze­gedi munkássága is, különösen azért, mert a Szegeden megfordult írók mindig szeretettel emlékeztek vissza itt töltött napjaikra és a kedves emlékek sűrűn vissza-visz­­szahozták őket a városba. Gondol­junk csak Mikszáthra és Gárdo­nyira, akiknek írói pályáján legje­lentősebb nyomot­ hagyott szegedi tartózkodásuk. De értékes része Szeged irodalmi hagyományainak a többi író: Babits, József Attila, Radnóti itteni tevékenysége, Sze­geddel való kapcsolata is, ami a heh­i irodalomtörténészek munká­ja nyomán már többnyire feldolgo­zást nyert. Van azonban a helyi irodalomtörténetnek még egy nagy tartozása: Ady szegedi kapcsolatai­nak teljes és pontos feltárása. En­nek a tartozásnak a lerovásával próbál adózni e cikk Ady Endre emlékének, születésének 80. évfor­dulóján. Ady nem tartózkodott huzamo­sabb ideig Szegeden. Városunkkal való kapcsolatát vizsgálva, az első nyom, amit felfedezhetünk, az a hír, hogy 1902-ben Szegedre kerül újságírónak. Ady ekkor már har­madik éve nagyváradi újságíró, előbb a Szabadság, majd a Nagy­váradi Napló munkatársa. Bár a vidéki városok közül pezsgő iro­dalmi légkörével, fejlődő polgársá­gával, radikális polgári demokrata eszméivel kiemelkedő Váradon Ady jól érezte magát, mégis felve­tődött benne a terv, hogy Szeged­re jön, a Szeged és Vidéke c. napi­lap 1902. május 6-án ugyanis hírt adott Szegedre jöveteléről. A lap az »Újdonságok« rovatban közli, hogy a Szegedi Napló új munka­társakkal gazdagodott. Közülük el­sőnek Móra Ferencet említi, majd harmadiknak Adyt. Ady állítóla­gos Szegedre jövetelét a lap így ha­rangozza be: »Mint telivér újság­írót ismerjük... Ady Endrét, Nagyváradról jövő kollégánkat, aki egyike a vidéki újságírói gár­da legjelesebbjeinek.« Valóban, Ady ekkor vidéki viszonylatban már ismert, harcos, demokrata szellemű újságíró, aki 1902-ben ki­kezdi a »mágnások és főpapok ura­­dalmá«-t, az úri Magyarországot a »Séta a kanonoksoron« c. éleshangú cikkével. Éppen ezzel függ össze Szegeddel való kapcsolatainak má­sodik láncszeme. A szókimondó cikk miatt Ady ellen vádat emel­nek és a bíróság háromnapi fog­házzal bünteti. Ady a büntetést a szegedi Vasasszentpéter utcai ál­lamfogházban töltötte. Ezt az ada­tot Juhász Gyula említi egy cik­kében (Homokóra, 1929. január 26.), ugyancsak tőle tudjuk, hogy Ady ebben az évben még egyszer volt a szegedi államfogház lakója: au­gusztusban párbajvétség miatt töl­tött itt néhány napot. 1900-ban Nagyváradon találkozott Dankó Pistával, megszerette a sze­gedi dalköltőt és verset írt hozzá. Megkapó, Dankó Pista nótáinak varázsát jól érzékeltető verse 1903- ban megjelent »Még egyszer« c. verskötetében. Ezt a kötetet egyéb­ként a szegedi sajtó lelkesen kö­szöntötte és a Szeged és Vidéke nagy tárcacikkben méltatta. Ady a két kényszerlátogatás után még kétszer fordult meg Szegeden, mind a két alkalommal írói felol­vasáson. Először 1905. február 26- án járt itt, amikor a Dugonics Tár­saság felolvasó ülésén vett részt. A társaság vendégkönyve ma is őrzi aláírását. Az előadó asztal mellől — ahol Tömörkénnyel együtt fog­lalt helyet — felolvasta »Egy pá­rizsi hajnalon« c. költeményét, ami meg is jelent a Szeged és Vidéke február 28-i számának tárcarova­tában. A szegedi újságok egyöntetű elismeréssel számolnak be Ady első szegedi fellépéséről. A Szeged és Vidéke így kommentálja Ady fel­olvasását: »Ady Endrét ezúttal is­merte meg a Dugonics Társaság törzspublikuma és már első munká­jával mély nyomot hagyott a lel­kekben. Reméljük, hogy a modern szellem e derék, nagyrahivatott fiatal képviselőjét ezután gyakrab­ban láthatjuk a Társaság fölolvasó asztalánál«. A Szegedi Híradó cikk­írója jól látja Ady helyét és érde­mét már ekkor a magyar irodalom­ban: »...Vajda János iskolájához tartozik, de azért teljesen eredeti, választékos és ötletes ...« A Sze­gedi Napló ugyancsak dicséri Ady párizsi hangulatokat festő költemé­nyét, amelyben már kifejezésre jut szenvedélyes, ostorozó gyűlölete »lomha, kifáradt keleti fajtája« iránt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Ady ekkor még az »Új versek« előtt áll és csak mint bátor, de­mokrata újságíró ismert vidéki író­berkekben, akkor érezzük igazán a szegedi újságok egybehangzó elisme­résének értékét. A Dugonics Társa­ságban tartott felolvasás révén a szegedi újságok az első olyan kul­­túrfórumok közé tartoznak, ame­lyek felismerték Ady nagyságát és felhívták erre a figyelmet. A sze­gedi irodalomkedvelőknek az a kí­vánsága, hogy Adyt vendégül lát­hassák, a későbbiekben csak egy­szer teljesült. Igaz, hogy ez nem­csak Adyn múlt. 1905 után két ízben is készült Szegedre, de egyik alkalommal sem jött el. 1909 októberében a Nyugat felolvasó körutat tervezett és Nagyvárad után másodiknak Sze­geden akarta bemutatni a modern magyar irodalom alkotásait. A ter­vezett felolvasást Ady — aki Rei­­nitz Bála társaságában jött volna Szegedre — először elhalasztotta, majd a Szeged és Vidéke október 23-i számában végleg lefújta. A hír szerint azért döntött így, mert Te­mesváron nem volt kellő számú kö­zönsége és másutt sem remélt na­gyobb érdeklődést. Másodszor 1913-ban volt kilátás arra, hogy Ady Szegedre jön. Nagy György hódmezővásárhelyi ügyvéd, a magyar republikánus mozgalom szervezője a »Magyar Köztársa­ság« című folyóiratában közölte »Rohanunk a forradalomba« című versét. Nem sokkal később a Köz­­társasági Párt makói gyűlése körül támadt országos zajtól megretten­ve, a kormány törvényt hozatott a parlamenttel a köztársasági propa­ganda ellen. E törvény alapján a szegedi ügyészség Ady ellen emli­✓­ V­ajna Józsi híres juhász volt. De csak addig, amíg he­­­­ly­zébe nem vette a görcsös nagybotot, amit úgy lelt mentében egy hajnalon a Nyöszörgő domb kereszt­jénél. Biztosan nem a Bethlen miniszterelnök úr hagyta ott erre imádkoztában. Nehéz beleszokni annak a kódisságba, aki legénykorában már hatszáz bürgét kapott kézhez, annak, aki harminckét esztendeig járta a szombathelyi káptalan szép határát, s büntetve soha nem volt. Lehet, hogy a bot teszi a vén embert komorrá, a bot, mely­nek kifényesedett teteje van, és úgy érzi vele magát az ember marka, mintha régi jószágához jutott volna, ami elől pedig egész életében bujkált. De az is lehet, hogy a bevég­­zett juhászságtól komor Barna Józsi, és azért emelgeti a kol­­dusbotot olyan finnyás idegenséggel. Két napja vándorol, kiment már a káptalan földjéről, s azt eszi, ami a tarisznyában tart. Semmi holmija nincsen, az utóbbi esztendőben az ököristállóban aludt, egy évig va­lahogy eltűrték, de aztán a használhatatlan vénembert ki­tették. Negyednapra elfogyott a tarisznya öröme, még egy napig ment, s legyöngülve lépett Pápa kövezetére. Mert úgy tudta ő is, hogy a kódisoknak legjobb valahol egy városban, ahol rengeteg ház van, boltok, templomajtók, keresztek. Meg is próbálta a mesterséget, de mindjárt látta, hogy ez a juhászságnál is nehezebb. Mindjárt az első házból kiküldték, hogy a szegénypénzt ők már befizették, hát ne alkalmatlankodjék. — Hm. Ugyan miféle szerzet lehet az a befizetett szegénypénz, s kinél lehet? Ment háztól házig, szedett is estig egy tarisznyára való kenyeret. Volt abban mindenféle. Egyikbe már beleharap­­dáltak, s a fogak helyét is odadták vele. Voltak hetes gyür­kék is, feketék, fehérek, sárgák, — akárcsak egy kis emberi nyomorúsággyűjteményt szedett volna össze a tarisznyába a föld minden népeiből, katolikus templom mellé ült le. Fáradtan nyújtóz­­tatta szét a bakancsos csikókat, és kicsit békessége­­sebben szemlélte a lövést-menést. Azt észre sem vette, hogy senki sem veszi tudomásul. Mintha nem is lé­tezne. Egyszercsak egy rendőr sétál elő valahonnan. Barna Jó­zsi látja, hogy paraszt gyerek ez, tömött húsú, jóhiszemű fekete szeme van, s ahogy kiteszi lábát a kőre s lépked, éppen úgy lépkednek otthon a legények vasárnap. Azt mondja a rendőr: — Menjen innen, öreg, tilos a koldulás. Nem barátságtalan, ezt mondani kötelessége, ezért fizetik. Józsi fel is cihelődik, és most már állnak mind a ketten. Egy fejjel magasabb a rendőrnél, így is, a tarisznyával. Közömbösen kérdi a rendőrt. — Mit csináljon egy vénember, aki nem köll senkinek? Se födje, se ege. A rendőr érdeklődve nézi. — Honnan jött? — A szombathelyi káptalan fődib­ül, juhászok vólam har­minckét esztendeig, meg előtte a malacoknál hét esztendeig. Esküdtek, merthogy semmitévő vagyok, ami igaz is lenne, de ez azért nem igazság. Mert járna azért valami, ha egyéb nem, hát héttig tartás. Kevés kellene ehhez, de azt se ad­ják. Hát így van. A másik szigorú arcot vág, mert ez már nem jó beszéd. Szótlanul elmegy, ama Józsi újra elterül a már homályos templomoldal­ban, és megeszik egyet a cifra kenyerekből. Sokáig majszolja, már éppen el is aludna, mikor jön megint egy rendőr. Kistermetű, sebes mozgású, patkányképű. Kis fe­kete bajusza van, és mindjárt meglátja a koldust. — Hé! Állj csak fel, nem hallod? Hozzád beszélek! Józsi bácsi erre a hangra kinyitja szemét. Hát ez mit akar? Persze, ez is elmondja, hogy tilos a koldulás. De hi­szen ő­­nem koldul, akárki láthatná, ha volna itt valaki. De csak a templom van megette, hidegen s a mérges rendőr előtte. Ez már nem olyan, mint az a másik. Itt baj készül. Fel is kelne, hogyne, készségesen rángatja rendre lábait a felkeléshez, de a vénség, a hosszú gyaloglás miatt olyan gyenge, hogy nem tud a rendőr kedvére elég gyorsan talpra­­állni. No semmi, segít az. Megfogja gallérjánál, s felrántja. — Igazolja magát! — mondja valami vicsorgó hangon, s Józsi egyszerre tudatára döbben, hogy ő már nem számít embernek. Eddig se kergette gyöngyvirággal az intéző úr, s néha egy rúgás is esett, de azért tudta ő, hogy birkák miatt hasznos ember. — Igazoljam? Hogy igazoljam? — Vegye elő az iratait. Különben előállítom. — A rendőr valahogy nem tegezi már, a szálas nincstelen emberben van valami félelmetes. De ettől még jobban kiderült alaptermé­szete. Józsi előveszi iratait, és igazolja magát. — Ez egy uradalmi elbocsátó levél — mondja a rendőr, s kelletlenül adja vissza a papírt. — Na, jól van, elmehet. De nyilvános tereken aludni tilos. Különben bekísérem. — Mér kísérne be? Hát hol aludjak? Isten háza ez, nem ártok én a légynek se. Mennék munkára. Ha tud egy helyet, elmegyek szívesen. Nagyon elcsigázott az út. — Ezt mondja Józsi, és valahogy nem említi az elmúlt életét, igazságtalan­ságát. Minek? Nem olyan ember ez itt. Indul hát, mert a rendőr egyre fenyegetőbben nézi. De alig halad három lé­pést, barátságosan utánaszól. 2

Next