Tiszatáj, 1958 (12. évfolyam, 1-12. szám
1958 / 1. szám
folytatni. Nem a »keleti lélek« és »nyugati módszer« elvont egysége lesz, hanem a ma emberének művészi vallomása önmagáról és világáról. Ennek az új magyar irodalomnak a kibontakozását minden erőnkkel támogatnunk kell. Nem szabad, hogy visszariasszanak bennünket a közelmúlt torzói. A szocialista írók is egy sor fiatal erővel meggazdagodva indulhatnak el az irodalom birodalmának meghódítására. E hódító ,munka harc és küzdelem lesz. Eszmei és művészi, politikai és emberi harc. Ez a harc fogja kialakítani a szocialista írók eszmei egységét. A közelmúltban lezajlott kritikai vita jelentősége is éppen abban van, hogy az eszmeiség, az ideológiai tisztázás igényével lépett fel. A vita marxista irodalomkritikánk számos tényleges fogyatékosságát tárta fel. De egy fontos körülményről kevés szó esett. A vitatkozók nem vették eléggé tekintetbe, hogy a marxista igényű irodalomkritika az ellenforradalom után kezdeményezés és kiállás volt, s ha marxista irodalomkritikánkat a kialakult helyzettől függetlenül ítéljük meg, szükségképpen igazságtalanok leszünk annak viszonylagos, de igen hasznos eredményeivel szemben. Ez a kritika sajnos közelhordó fegyverré vált, a glossza és a recenzió színvonalára esett. De ki tagadhatja, hogy ilyen fegyverre szükség van? Az, hogy önmagában elégtelen eszköz a harchoz, nyilvánvaló. Az sem hadititok, hogy a nagyigényű kritika — a messzehordó fegyverek — rendszerében nem kell eltérniök a közelhordó fegyvereknek a helyes irányzékállítástól. Olyan célpontokat kell támadniok, amelyek hatókörükbe esnek. De addig a jól-rosszul való helytállás inkább erény, mint hiba. A kritikai vita nem volt eredménytelen, de úgy gondoljuk, hozzá kell tennünk valamit: az elviség igényét. Ahhoz, hogy létrejöhessen marxista irodalomkritikánk jól működő »rendszere«, meg kell teremtenünk szocialista irodalmunk eszmei-ideológiai egységét, létre kell hoznunk a szocialista realizmus híveinek »műhelyét«, nyíltan és határozottan kell beszélnünk a leglényegesebb elvi kérdésekről. KIPZOMŰVÉSZETI figyelő — A közelmúltban a Népszabadság hírül adta — amit érdeklődésünkre az illetékesek most megerősítettek —, hogy a hódmezővásárhelyi művésztelepen 1957- ben készült legszebb vázlatokból könyv jelenik meg a Gondolat kiadónál. A bibliofil kiadású mű, mely 1500 példányban előreláthatólag ez év elején kerül a könyvesboltokba, Almási Gyula Béla vásárhelyi festőművész bevezető írásával, harminc művész negyvenkét eredeti vázlatát fogja tartalmazni.* — Vincze Lajos budapesti grafikusművész alkotásaiból »Kínai útirajzok« címmel kiállítást rendezett a Műcsarnok a Móra Ferenc Múzeum képtárában. A közel egy hónapja nyitva levő tárlat anyaga iránt nagy az érdeklődés. — Szentesen, a Koszta József Múzeumban szép képzőművészeti kiállítások láthatók. Az egyik tárlat az Alföld három nagy mesterének: Tornyainak, Koszténak és Nyilasynak alkotásaiból mutat be egy válogatottan értékes kollekciót. A másik kiállításon pedig a helyi hagyományok tanulságait pozitíven felhasználó Takácsli Lajos festőművész tárja összegyűjtött munkáit megérdemelt sikerrel a szentesi közönség elé. * — Az új Derkovits-díjasok között találjuk a Hódmezővásárhelyen letelepedett tehetséges fiatal Szalay Ferencet, akinek reményteljes fejlődését nagyban meg fogja könnyíteni a néhány éven át rendszeresen járó havi 3000 forintos ösztöndíj. ADY SZEGEDEN Köztudomású, hogy Szeged azon vidéki városok közé tartozik, amelyek gazdag irodalmi hagyományokkal rendelkeznek. Debrecen és Nagyvárad kivételével kevés vidéki városunk van, amely olyan írói és költői nagyságokkal dicsekedhetne, mint városunk, hiszen a szegedi tollforgatók közül egy Dugonics, Tömörkény, Juhász Gyula és Móra Ferenc vált az egyetemes magyar irodalomnak is megbecsült, örökértékű kincsévé. Ám Szeged nemcsak ezeknek az íróknak munkásságát számítja irodalmi hagyományai közé. Szerves részét alkotja haladó hagyományainak más, később fővárosba került írók szegedi munkássága is, különösen azért, mert a Szegeden megfordult írók mindig szeretettel emlékeztek vissza itt töltött napjaikra és a kedves emlékek sűrűn vissza-viszszahozták őket a városba. Gondoljunk csak Mikszáthra és Gárdonyira, akiknek írói pályáján legjelentősebb nyomot hagyott szegedi tartózkodásuk. De értékes része Szeged irodalmi hagyományainak a többi író: Babits, József Attila, Radnóti itteni tevékenysége, Szegeddel való kapcsolata is, ami a hehi irodalomtörténészek munkája nyomán már többnyire feldolgozást nyert. Van azonban a helyi irodalomtörténetnek még egy nagy tartozása: Ady szegedi kapcsolatainak teljes és pontos feltárása. Ennek a tartozásnak a lerovásával próbál adózni e cikk Ady Endre emlékének, születésének 80. évfordulóján. Ady nem tartózkodott huzamosabb ideig Szegeden. Városunkkal való kapcsolatát vizsgálva, az első nyom, amit felfedezhetünk, az a hír, hogy 1902-ben Szegedre kerül újságírónak. Ady ekkor már harmadik éve nagyváradi újságíró, előbb a Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa. Bár a vidéki városok közül pezsgő irodalmi légkörével, fejlődő polgárságával, radikális polgári demokrata eszméivel kiemelkedő Váradon Ady jól érezte magát, mégis felvetődött benne a terv, hogy Szegedre jön, a Szeged és Vidéke c. napilap 1902. május 6-án ugyanis hírt adott Szegedre jöveteléről. A lap az »Újdonságok« rovatban közli, hogy a Szegedi Napló új munkatársakkal gazdagodott. Közülük elsőnek Móra Ferencet említi, majd harmadiknak Adyt. Ady állítólagos Szegedre jövetelét a lap így harangozza be: »Mint telivér újságírót ismerjük... Ady Endrét, Nagyváradról jövő kollégánkat, aki egyike a vidéki újságírói gárda legjelesebbjeinek.« Valóban, Ady ekkor vidéki viszonylatban már ismert, harcos, demokrata szellemű újságíró, aki 1902-ben kikezdi a »mágnások és főpapok uradalmá«-t, az úri Magyarországot a »Séta a kanonoksoron« c. éleshangú cikkével. Éppen ezzel függ össze Szegeddel való kapcsolatainak második láncszeme. A szókimondó cikk miatt Ady ellen vádat emelnek és a bíróság háromnapi fogházzal bünteti. Ady a büntetést a szegedi Vasasszentpéter utcai államfogházban töltötte. Ezt az adatot Juhász Gyula említi egy cikkében (Homokóra, 1929. január 26.), ugyancsak tőle tudjuk, hogy Ady ebben az évben még egyszer volt a szegedi államfogház lakója: augusztusban párbajvétség miatt töltött itt néhány napot. 1900-ban Nagyváradon találkozott Dankó Pistával, megszerette a szegedi dalköltőt és verset írt hozzá. Megkapó, Dankó Pista nótáinak varázsát jól érzékeltető verse 1903- ban megjelent »Még egyszer« c. verskötetében. Ezt a kötetet egyébként a szegedi sajtó lelkesen köszöntötte és a Szeged és Vidéke nagy tárcacikkben méltatta. Ady a két kényszerlátogatás után még kétszer fordult meg Szegeden, mind a két alkalommal írói felolvasáson. Először 1905. február 26- án járt itt, amikor a Dugonics Társaság felolvasó ülésén vett részt. A társaság vendégkönyve ma is őrzi aláírását. Az előadó asztal mellől — ahol Tömörkénnyel együtt foglalt helyet — felolvasta »Egy párizsi hajnalon« c. költeményét, ami meg is jelent a Szeged és Vidéke február 28-i számának tárcarovatában. A szegedi újságok egyöntetű elismeréssel számolnak be Ady első szegedi fellépéséről. A Szeged és Vidéke így kommentálja Ady felolvasását: »Ady Endrét ezúttal ismerte meg a Dugonics Társaság törzspublikuma és már első munkájával mély nyomot hagyott a lelkekben. Reméljük, hogy a modern szellem e derék, nagyrahivatott fiatal képviselőjét ezután gyakrabban láthatjuk a Társaság fölolvasó asztalánál«. A Szegedi Híradó cikkírója jól látja Ady helyét és érdemét már ekkor a magyar irodalomban: »...Vajda János iskolájához tartozik, de azért teljesen eredeti, választékos és ötletes ...« A Szegedi Napló ugyancsak dicséri Ady párizsi hangulatokat festő költeményét, amelyben már kifejezésre jut szenvedélyes, ostorozó gyűlölete »lomha, kifáradt keleti fajtája« iránt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Ady ekkor még az »Új versek« előtt áll és csak mint bátor, demokrata újságíró ismert vidéki íróberkekben, akkor érezzük igazán a szegedi újságok egybehangzó elismerésének értékét. A Dugonics Társaságban tartott felolvasás révén a szegedi újságok az első olyan kultúrfórumok közé tartoznak, amelyek felismerték Ady nagyságát és felhívták erre a figyelmet. A szegedi irodalomkedvelőknek az a kívánsága, hogy Adyt vendégül láthassák, a későbbiekben csak egyszer teljesült. Igaz, hogy ez nemcsak Adyn múlt. 1905 után két ízben is készült Szegedre, de egyik alkalommal sem jött el. 1909 októberében a Nyugat felolvasó körutat tervezett és Nagyvárad után másodiknak Szegeden akarta bemutatni a modern magyar irodalom alkotásait. A tervezett felolvasást Ady — aki Reinitz Bála társaságában jött volna Szegedre — először elhalasztotta, majd a Szeged és Vidéke október 23-i számában végleg lefújta. A hír szerint azért döntött így, mert Temesváron nem volt kellő számú közönsége és másutt sem remélt nagyobb érdeklődést. Másodszor 1913-ban volt kilátás arra, hogy Ady Szegedre jön. Nagy György hódmezővásárhelyi ügyvéd, a magyar republikánus mozgalom szervezője a »Magyar Köztársaság« című folyóiratában közölte »Rohanunk a forradalomba« című versét. Nem sokkal később a Köztársasági Párt makói gyűlése körül támadt országos zajtól megrettenve, a kormány törvényt hozatott a parlamenttel a köztársasági propaganda ellen. E törvény alapján a szegedi ügyészség Ady ellen emli✓ Vajna Józsi híres juhász volt. De csak addig, amíg helyzébe nem vette a görcsös nagybotot, amit úgy lelt mentében egy hajnalon a Nyöszörgő domb keresztjénél. Biztosan nem a Bethlen miniszterelnök úr hagyta ott erre imádkoztában. Nehéz beleszokni annak a kódisságba, aki legénykorában már hatszáz bürgét kapott kézhez, annak, aki harminckét esztendeig járta a szombathelyi káptalan szép határát, s büntetve soha nem volt. Lehet, hogy a bot teszi a vén embert komorrá, a bot, melynek kifényesedett teteje van, és úgy érzi vele magát az ember marka, mintha régi jószágához jutott volna, ami elől pedig egész életében bujkált. De az is lehet, hogy a bevégzett juhászságtól komor Barna Józsi, és azért emelgeti a koldusbotot olyan finnyás idegenséggel. Két napja vándorol, kiment már a káptalan földjéről, s azt eszi, ami a tarisznyában tart. Semmi holmija nincsen, az utóbbi esztendőben az ököristállóban aludt, egy évig valahogy eltűrték, de aztán a használhatatlan vénembert kitették. Negyednapra elfogyott a tarisznya öröme, még egy napig ment, s legyöngülve lépett Pápa kövezetére. Mert úgy tudta ő is, hogy a kódisoknak legjobb valahol egy városban, ahol rengeteg ház van, boltok, templomajtók, keresztek. Meg is próbálta a mesterséget, de mindjárt látta, hogy ez a juhászságnál is nehezebb. Mindjárt az első házból kiküldték, hogy a szegénypénzt ők már befizették, hát ne alkalmatlankodjék. — Hm. Ugyan miféle szerzet lehet az a befizetett szegénypénz, s kinél lehet? Ment háztól házig, szedett is estig egy tarisznyára való kenyeret. Volt abban mindenféle. Egyikbe már beleharapdáltak, s a fogak helyét is odadták vele. Voltak hetes gyürkék is, feketék, fehérek, sárgák, — akárcsak egy kis emberi nyomorúsággyűjteményt szedett volna össze a tarisznyába a föld minden népeiből, katolikus templom mellé ült le. Fáradtan nyújtóztatta szét a bakancsos csikókat, és kicsit békességesebben szemlélte a lövést-menést. Azt észre sem vette, hogy senki sem veszi tudomásul. Mintha nem is létezne. Egyszercsak egy rendőr sétál elő valahonnan. Barna Józsi látja, hogy paraszt gyerek ez, tömött húsú, jóhiszemű fekete szeme van, s ahogy kiteszi lábát a kőre s lépked, éppen úgy lépkednek otthon a legények vasárnap. Azt mondja a rendőr: — Menjen innen, öreg, tilos a koldulás. Nem barátságtalan, ezt mondani kötelessége, ezért fizetik. Józsi fel is cihelődik, és most már állnak mind a ketten. Egy fejjel magasabb a rendőrnél, így is, a tarisznyával. Közömbösen kérdi a rendőrt. — Mit csináljon egy vénember, aki nem köll senkinek? Se födje, se ege. A rendőr érdeklődve nézi. — Honnan jött? — A szombathelyi káptalan fődibül, juhászok vólam harminckét esztendeig, meg előtte a malacoknál hét esztendeig. Esküdtek, merthogy semmitévő vagyok, ami igaz is lenne, de ez azért nem igazság. Mert járna azért valami, ha egyéb nem, hát héttig tartás. Kevés kellene ehhez, de azt se adják. Hát így van. A másik szigorú arcot vág, mert ez már nem jó beszéd. Szótlanul elmegy, ama Józsi újra elterül a már homályos templomoldalban, és megeszik egyet a cifra kenyerekből. Sokáig majszolja, már éppen el is aludna, mikor jön megint egy rendőr. Kistermetű, sebes mozgású, patkányképű. Kis fekete bajusza van, és mindjárt meglátja a koldust. — Hé! Állj csak fel, nem hallod? Hozzád beszélek! Józsi bácsi erre a hangra kinyitja szemét. Hát ez mit akar? Persze, ez is elmondja, hogy tilos a koldulás. De hiszen őnem koldul, akárki láthatná, ha volna itt valaki. De csak a templom van megette, hidegen s a mérges rendőr előtte. Ez már nem olyan, mint az a másik. Itt baj készül. Fel is kelne, hogyne, készségesen rángatja rendre lábait a felkeléshez, de a vénség, a hosszú gyaloglás miatt olyan gyenge, hogy nem tud a rendőr kedvére elég gyorsan talpraállni. No semmi, segít az. Megfogja gallérjánál, s felrántja. — Igazolja magát! — mondja valami vicsorgó hangon, s Józsi egyszerre tudatára döbben, hogy ő már nem számít embernek. Eddig se kergette gyöngyvirággal az intéző úr, s néha egy rúgás is esett, de azért tudta ő, hogy birkák miatt hasznos ember. — Igazoljam? Hogy igazoljam? — Vegye elő az iratait. Különben előállítom. — A rendőr valahogy nem tegezi már, a szálas nincstelen emberben van valami félelmetes. De ettől még jobban kiderült alaptermészete. Józsi előveszi iratait, és igazolja magát. — Ez egy uradalmi elbocsátó levél — mondja a rendőr, s kelletlenül adja vissza a papírt. — Na, jól van, elmehet. De nyilvános tereken aludni tilos. Különben bekísérem. — Mér kísérne be? Hát hol aludjak? Isten háza ez, nem ártok én a légynek se. Mennék munkára. Ha tud egy helyet, elmegyek szívesen. Nagyon elcsigázott az út. — Ezt mondja Józsi, és valahogy nem említi az elmúlt életét, igazságtalanságát. Minek? Nem olyan ember ez itt. Indul hát, mert a rendőr egyre fenyegetőbben nézi. De alig halad három lépést, barátságosan utánaszól. 2