Tiszatáj, 1961 (15. évfolyam, 1-12. szám
1961 / 9. szám
и III 2,— ft ! I A TARTALOMBÓL: I 1 # I Hűtterem ! § I A Szegedi Szabadtéri Játékok I bemutatóinak értékelése ! * I I Könyvekről, Rejtvény ! -------------------------------I A szabadság születése I Bulgáriában HATVANI DÁNIEL: WACHT AUF EUROPE! krip-krop-krip-krop-krip krip-krop-krop Európa e hangokat ismered már ezt, az együtemű menetelését a borzalomnak az életen keresztül gázoló csizmák hangját a csizmákba bújtatott barbár lábakat a germán vezényszavak pattogó fegyelmét farkas-csordáit a felsőbbrendű fajnak ismered Buchenwaldot és Lidicét krip-krop e hangok nyomán a vér buzog és gyalázat kúszik a fényes nappalokra a nyári estékre, gyerekek mosolyára az asszonyok ölére, férfiak mellére sötét gomollyá bomlik századok alkotása, belénk a horogkereszt tigrisfogai vájnak Európa végre fojtsd el a csinadrattát mert újra menetelnek, gőgösebben mint valaha, ágyúk és támaszpontok csörömpölnek a mélyben gyakorolva az öldöklés hadmozdulatait Európa vigyázz! szemedben a zöldellő életet ki ne oltsa a bomba-pattogású halál támadj föl mint a harag, mint a mi szándékunk s erős kezeddel vágd át a torksát az őrületnek. SIKLÓS JÁNOS: Megelevenednek az emlékek ! Itt fönt Gályán, a Mátra tetején, szelíd nyugalom borítja a sötétzöld erdőket. A felhők sűrű fodrából libegő ködpára ereszkedik le a cser- és bükkerdő hegyére, lehelet-finoman száll a vízszín ködfüggöny. Szerényen bútorozott szobámat, egyhangú csönd fogja körül, csak egy törpe rádió ad hírt néha a külvilág mozgalmas, lármás napjairól. Zsebkönyvem lapjait forgatom a borongós időben, fázósan vackolódom a meleg takaró alá, s unaloműzően olvasgatom az utóbbi napok torlódó eseményeiről följegyzett gondolatokat. Egyik lap derekán ritkított betűkkel ez a mondat áll: Deutschland, Deutschland über alles...« — Mi ez? — kérdezem önmagamtól. A cím alá rótt kusza sorok eligazítottak. 2 Két esztendeje meghívtak a Német Demokratikus Köztársaságba. Kommunista újságíró kollégák vendége voltam, s két hétig jártam a német földet: városokat, falvakat, üzemeket, termelőszövetkezeteket. Ott-tartózkodásom utolsó napjaiban került sor berlini látogatásomra. Az első napon gyönyörködtem Nagy-Berlin új épületeiben, frissen épült lakónegyedeiben s a három kilométer hosszú vadonatúj Sztálin alle-ban, modern építésű, a színek parádéját bemutató palotasorokban, a gondozott virágoskertekben a széles sugárút két oldalán. Alkonyat táján jutottunk el a nyugati zónahatárhoz: a brandenburgi kapuhoz, az egyik legforgalmasabb »átkelőhely «-hez. Útközben dicsértem a német elvtársak tevékenységét, hogy tizenhétmillió német erejét, alkotóvágyát ilyen gyümölcsöztető módon állították a lerombolt országrész és főváros újjáépítésének szolgálatába. Kísérőm arcára szomorú vonások keményedtek és rezignált hangon válaszolt. — Nézzen oda — mutatott a zónahatár mögé, a túlsó oldalra —, tehetetlenek vagyunk. Néztem, de a kapu túlsó oldalán csak egy kupac fiatalembert láttam, sajátos nyugati öltözékben: arisonai cowboyoknak néztem őket. Nem értettem újságíró kollegám nosztalgiájának mélyebb okait, de kérdezősködni nem akartam. A romokban heverő Reichstag-épület maradványait néztem és önkéntelenül arra a lipcsei tárgyalóteremre gondoltam, melyet az előző napokban mutattak meg: a Dimitrov-per színhelyét. Eredeti berendezéssel, a per idejéből maradt bútorokkal, a »vádlott« székével, hanglemezre vett védőbeszédének közvetítésével — mutatták meg a fasizmus első gyalázatát: a világégés nyitányát. — Szerencsére a hitleri őrületet eltemették — fordultam kollegámhoz és a kaputól balra levő bombavert cementlapok, oszlopok tömegére mutattam. A fasiszta kancellária, s mellette a náci párt központi székháza volt e földúlt, elpuszított helyen. Itt élt Hitler, s innét indult el a rettenetes világégés, s most az enyészet, a megsemmisülés dudvával, bozóttal ültette be ezt a szörnyű helyet. — Optikai csalódás — válaszolt kísérőm. S az omladékok szemlélése helyett a kapu túlsó oldalára irányította figyelmemet, hogy ne a romokat nézzem, az életre ügyeljek. Míg beszélgettünk, besötétedett. Az utcai lámpák halvány fénye kísértetiesen hatott: a kancellária földig vert betondarabjai között sünök, patkányok neszezése jelezte az éjjeli lakók étekkereső mozgalmát. Tőlünk száz-százötven méterre fáklyákat gyújtottak, a túlsó oldalon erőteljes mozgás keletkezett, s körülöttünk a járdát és az úttestet népi milicisták szállták meg. Igazolványainkat kérték és udvariasan elküldték a zónahatárról. Indultunk, bár szívesebben maradtunk volna. Néhány lépést tettünk hátra, amikor teljesen érthetően hallottam: — Ja, ich bin ein Nazi, und bleibe auch! — Na? — Értem, ö náci és az is marad. — Nemcsak ő. Nyugat-Németországban sokan, nagyon sokan nácik maradtak. — Sajnos — válaszoltam. A túloldalon, mintha halk beszélgetésünkbe válaszolnának, fölhangzott a »Deutschland, Deutschland über alles...«. Olyan ritmussal, mintha a náci hadsereg masírozó ezrede énekelné a Tiszaiadon. Ott hallottam utoljára ennyire félelmetesen, testközelségben, 1944. április 3-án. S most újra, tizenöt évvel később. A fasiszták himnuszának csak kezdő szavait jegyeztem föl akkor, néhány kusza sor kíséretében eltettem, hogy majd egyszer, ha az élet kívánja elmondani a brandenburgi kapunál történt furcsa provokációt. Félelmetessé nőtt ez az epizód, amit én ott nem értettem meg. Csak most értem, hogy a német békeszerződés megkötése, s Berlin helyzetének rendezése napirendre került: értem, hogy az a néhány tucat fasiszta huligán nem elszigetelt csoport Nyugat-Németországiban, hanem a kialakult rezsim lényege. Régi emlékek elevenednek, melyeket vastag takaróval már befödtek az évtizedek. Nagyapám, a múlt századbeli tischler utolsó napjait nálunk töltötte és mielőtt kimenekült a XX. századból, óvodás unokája előtt tréfásan hangoztatta, hogy: »huncut a német, de ő a legjobb katona«. Erre a mondatra jobban emlékszem, mint a hajdani bonyhádi majszter fehér konga bajuszára. Későbbi években történt, egyszer történelem óra után azzal állítottam haza, hogy »a germán faj a legelső az európai nációk között«. Apám, meglepődött e vaskos és bölcs fogalmazástól és megkérdezte, honnan vettem ezt az ostobaságot? Fölényesen válaszoltam: »A tanító úr mondta.« Apám nem szólt egy ideig, méregetett sapkámtól a cipőmig, azután előttem lehúzta az ingét és a hátán levő heges lyukra bökött: »Látod. Egy tüdőlövés helye. 1915-ben szereztem »a legelső náció« háborújában.« Megijedtem a sebhelytől, s többé nem beszéltem »a legelső faj«-ról. « Tizennyolc esztendős koromban személyes ismeretségbe kerültem én is a »felsőbbrendű nációval«. 1944 márciusában csöndes kis városunk utcáit elözönlötték a tankok, harckocsik. A sugárutak és körutak forgalmas pontjain pattogó vezényszóval pörgesapkás tisztek dirigálták a román határ irányába haladó horogkeresztes divíziókat. Apám este azzal fogadott, hogy a németek elfoglalták Magyarországot. A megszállás következményeit nemsokára érzékeltem: a »baloldaliakat« éjjelenként csöndesen elhurcolták, eltűnt Tombácz Imre. Néhány nappal később hallottam: a Komócsinokat is elvitték. Április 3-án az Újszegedi Ládagyárban kihirdették, hogy egy napi mulasztásért börtön jár. Rendőri felügyelet alá helyezték a petőfitelepi Bertát, másnap a Béke utcai fogdába vitték Gulyást, az első gatterost, mivel lázítónak minősült. Zöldablakos telepi iskolánkban május végén megszűnt a tanítás. Német hadtáp költözött a gyerekverítékes, tisztaszagú iskola falai közé. A régi kedves grundon nyurga német baka strázsált; a játszótérre is beköltözött a német megszállás komorsága. S Szegeden horogkeresztes katonák tették a rendet: mi másodrendű állampolgárokká degradálódtunk a saját utcánkban. Új Ismert események — mondja az olvasó. Igaz, — de egy kicsit elfelejtett események ezek. Ami ezután következett — ismertebb és mélyebb sérülést okozott a nemzet beteg testén. Ezt az időszakot már »önálló« emberként éltem. Hadiüzemből szökött, s később Horthy—Szálasi bikacsökkel verbuvált »nemzetmentő« haderejéből menekült ország csavargó — bújdostam, sok ezernyi honfitársammal, hogy megmentsem üldözött magam. Vad kálváriám veszedelmes útjain láttam Dunántúl nagy városait: porig vert lakóházait, középületeit. Bombaszőnyeg alatt pusztuló gyárait: Győr reszkető asszonyait, Veszprém menekülő emberfalkáját, a Bakony sűrűjében félelemmel teli, sovány gyerekarcokat. Láttam a bécsi országút októberi ködtől nyirkos betonján lépdelő csontra sorvadt ezrek vánszorgását: zsidók és nem zsidók kínos agonizálását... Azt hittem, mindent tudok a »magasabbrendű« fajról..., de hamarosan rájöttem éntévedésemre. Budapesten a szovjet katonai gyűrű bezárása után ismertem meg a nácik őrületét. A ketrecbe zárt vadállat mindent elpusztítani akaró haláltusájának szemtanúja voltam a Bajza utca 64 számú ház bombázott óvópincéjének éjjel levegőre merészkedő lakójaként. Sortüzek tompa moraja rezgett a levegőn át romos házak között, a dunaparton menetoszlopba állított emberek lőtt halántékkal buktak a jeges vízbe. A virradati szürkületben, a Podmaniczky utcában, a Nyugati pályaudvar oldalán megüresedett, nyitott szemű hullák meredtek a lomha hófelhőkre. Beregffy »felkoncolás«-i parancsát végrehajtották a nácik és a magyar nácik. A Wehrmacht haláltusájának budapesti áldozatait senki sem számolta meg. 1945. január 16-án — a Bajza utca fölszabadulása után — a nácik az István körútra szorultak. Az elénk táruló kép iszonyatos pusztulásról tanúskodott: temetetlen hullák, leszaggatott üzletredőnyök, széjjelszórt bútorok... Hajléktalan családok erőtlenül lépdeltek a pesti utcákon, sápadtan, soványan, idegkimerültségtől betegesen fénylő szemmel... kívánták, könyörögték a megváltó halált Eddig ez volt legszörnyűbb pokoljárásunk. 5 Becsuktam a noteszt. Figyelem a nyugalmat, a mozdulatlan hegyeket. A fenséges békesség védelme kezembe nyomja a ceruzát. Megfakult nagyapám »életbölcsessége«, apám tüdőlövésének forradásos emléke — s megelevenedett a brandenburgi kapu túlsó oldaláról följegyzett kép: újabb rémségek gyújtópontja, melytől lángra kaphat egy világégést okozó tűz. S ez a tűz elégetné mindenünket. Tizenhat évi munkánk fáradságos, nehéz munkával érleli gyümölcsét. Pedig most nagyot léptünk: két évszázadnyit, történelmi mértékkel alig mérhető másfél évtizedben. Gazdagodtunk anyagiakban és szellemiekben egyaránt. Elhánytuk nyomorúságunk szakadt rongyait, megalázkodott kicsiségünk lelki nyűgjét. Egészséges, derűs az élet: tervezgető, építgető hétköznapok után békés, nyugodt ünnepek következnek. Pedig ez még csak a kezdet, mert a megvalósuló szocializmus talaján bontakozik ki a mi nagy jövőnk is: a kommunizmus. Nem óhajként, nem utópiaként: ez már a holnap valósága. A Szovjetunió Kommunista Pártja XXII. kongresszusára kerülő program világos kontúrokat rajzol elénk a kommunizmus gyakorlati megvalósíthatóságáról. Amit az emberi elme és munka évezredeken át összegyűjtött és felhalmozott, az a hallatlanul nagy anyagi és szellemi kincs, a népek javát, boldogítását szolgálja. Persze tengernyi munkával, kínnal és vesződséggel éri el az emberiség történetének aranykorát... de eléri, mert százmilliók akarják, s a történelem sürgeti. S most jön, újra jön a »németkérdés«. Immár harmadszor egy ember életében, önkéntelenül is egymás mellé kerül a két sorsfordulás: az 1944-es tragédiánk — s az 1961-es reményünk: a békés élet megteremtését az emberiség boldogulását megrajzoló reális program. »Mi lesz most«? — teszik fel a kérdést százezren és százezren önmaguknak vagy barátaiknak. Különösen intellektuális berkekben hangzik el a legtöbb egyéni, szubjektív válasz. Azok akik régebbi világuk szellemi terhét még cipelik, asszerint válaszolnak, hogy milyen viszonyban voltak a németekkel: »Ja, kérem Germánia... a Germania... a technika és tudomány szülőhazája ...«. Míg mások eleve mindent elutasítanak, ami a németekkel kapcsolatos. Az értelmiség többsége viszont reálisan, az élet feladta és megoldást kívánó kérdésként értelmezi a második világháború maradványának megszüntetését. Hiszen teljesen érthető, hogy e kérdés elől nem menekülhet senki laboratóriumba, kutatószobába, a Képes Krónika szövege mögé, vagy az Odüsszeusz hajójának fedélzetére... Ezt a helyzetet nem érzelmek, s nem kívánságok szerint, hanem a meglévő tények alapján oldják meg. S ebben nekünk is van szerepünk. Szükségtelen felsorolni a kialakult helyzetet. Ez ismerős. A németek jobbik és nagyobbik fele — a Német Demokratikus Köztársaság tizenhétmillió lakosával — az európai békére, az emberiség aranykorának megvalósítására szavazott. Ezek Goethe, Heine, Marx Károly, Röntgen, Einstein útját járják ... A másik — és ez a kisebbik fele — Vilmos, Bismark, Krupp és Hitler útját járja. Ezeknek a szószólója Adenauer, s lobogójukon most még halványan, de újra ott van a horogkereszt. Párosul a »Deutschland, Deutschland über alles ...« és a jobbkar fellendítse »Heil Hitler«. Nemcsak két német állammal számolunk, hanem kétfajta némettel: a békéért harcoló némettel, s az 1938-as német határokért őrjöngő némettel. S ezt sem óhajunk szerint, szubjektív módon tesszük, hanem a marxista osztálypolitika alapján. Hitler nyomdokaira a német nagytőke viszi Nyugat-Németországot. A háborús károktól — amerikai segítséggel — megszabadult nyugatnémet tőke állította közfunkcióba Hitler egykori katonai garnitúráját. Az erőre kapott nyugatnémet bürokrácia tüzel az 1938-as határok megszerzésére s e céljának szolgálatába áll a bonni kormány minden tartozékával. Vajon meddig mehet el ez a helyzet a háború kirobbantásának veszélye nélkül? Talán még egy évig? Még két évig? Nyugat-Németország hadseregének teljes felszereléséig? S azután? Senki nem gátolhatja meg a katasztrófát? Most ebben az alkalmas szituációban kell megkötni a békeszerződést, megoldani Berlin helyzetét, most, amíg minimális a lehetősége egy újabb világháború kirobbantásának. Ahhoz, hogy Európában béke maradjon, a német békeszerződés megkötése szükséges. S ez amennyire német kérdés, annyira magyar kérdés is ... annyira az emberiség sorsának, jövőjének kérdése is. Magyar kérdés, mert 1944-es tragédiánk emléke eléggé él ahhoz, hogy megítéljük a teljes fegyverzetben jelentkező fasizmus szörnyűségét. Az emberiség jövőjének a gondja is, mert egy európai háború esetleg nem marad Európa határai között. Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján nyugodtan leírhatom: felnőtt lakosságunk egyetért a német békeszerződés megkötésével, Berlin helyzetének elrendezésével. Most még időben csináljuk ahhoz, hogy megmentsük az emberiség békéjét, s a szocialista világrend vívmányát: tizenhét esztendős munkánk eredményét. Nemcsak az idő kedvező, de erőnk is garantálja a német békeszerződés megkötésének eredményességét. A brandenburgi kapu mögötti ijesztő kép: rossz emlék marad. 36 7|