Tiszatáj, 1961 (15. évfolyam, 1-12. szám

1961 / 1. szám

I A VILLAMOSMEGÁLLÓNÁL belémdobbant: a rádióm!... Egy kis törpe­szuper ugyan, de hát nem is az enyém vol­taképp, hanem Tóniéké. Mind a ketten elfe­ledkeztünk róla. Kócziék biztosan nem, de mindig heccmajszter volt, most jót nevet magában, hogy vissza kell loholnom, és mégis cipelnem kell... Az ördög vigye el, nem elég ez a nehéz nagykabát meg a fül­­lesztő kocsma ebben a tavasz­időben, még a rádió is a karom húzza majd ... Ahogy kiizzadva visszacammogok, Kóczi fortisszimóra csavarja a készüléket, s úgy nevet, majd kiesik a száján: — Fogadás jobbról! — harsogja túl a zajt. Gátlás nélkül ordít, mintha nem is lenne tüdős ... — Pihenj — adom a nagyot, és a hónom alá kapom a masinát. Igyekszem könnyed­nek és fölényesnek látszani, bár kint az utcán egyre hevesebben ver a szívem. A homlokom, a hátam csuromvíz lesz. Megál­lók a villamosnál. Körüllesek. Hét évi hal­doklás, élet-haláltusa után újra itt... Kö­rülöttem egész csődület. Duplájára dagadt volna a város lakossága? Hogyan lesz ne­kem ülőhelyem?! Jön már, csilingel és fújtat, mintha neki is rossz pájslija lenne. Még meg se állt, máris megrohanja a népség. Ugrok én is, a táskát meg a rádiót együvé fogom, és to­lakszom, mintha az életem függne tőle. Egy harcias nagymama ugyancsak furakodni tudó unokájával majd kisodorja az egész hóbelevancot a karomból. Az ujjaim kezde­nek görcsöt kapni, de már bent vagyok, és­­ hopp, egy szabad hely! Ez kell nekem! Szívódok beljebb, ahogy csak tudok, és szerencsésen levágódok az egyetlen szabad helyre. A holmit az ölembe húzom. Szívem a torkomban, halántékomon pattanásig fe­szül az ér, de ülök, és visz a villamos... Mintha évekig mi sem történt volna, fe­szítek az egészséges és igyekvő emberiség között. Nagyobb baj már nem érhet. Valakit »gyengéden« a vállamnak nyom­nak. Hátrahajlok, hogy megfékezzem az előbbre nyomulást, elvégre senkinek nem en­gedhetem, hogy a hátamra »feküdjön«. Már majdnem odamondok egy jó vasta­got ... Csakhogy a taszigálós útitárs — nő. — Pardon! — mondja. A hangja puha, mint a simogatás. A szeme mosolyog. És rámnéz... Valamit mond is, de nem ér­tem, csak bámulom... és hirtelen fulladni kezdek. A fülem, a képem belepirul a lány nézésibe. Nem is merem tovább nézni, hir­i jött be értem, hajnali hat­ BLKE 1é­l­kor. Nehezen ébredtem, a szobatársak is segítettek neki az ébreszt­­getésben. Kilométeres messzeségből deren­gett felém fürkésző szeme s kemény vonalú szája az éterszagú szürkeségen át. Ni, mint­ha kiabálna valamit — de én csak zümmö­gést hallok, szűrt neszt, mintha álmomból zúgna valami... — Talpra, komám! Szabad vagy, vár az élet, tied a világ! Csak akkor ültem fel, mikor már a füle­met markolászta. A hajnali szürkeség nyú­lós masszaként ült egyre agyamon... Ne­hezen tisztult a fejem, de azután is adtam a kábát. — Már annyi az idő? Hisz még sötét van. — Van a frászt! Hol a csomagod? — s már pakolt is. — Ezt a nagyobbat máris viszem. Te csak a szappant, borotvát szedd össze, ne cipelj semmit. Szuszogva kattantotta be a koffer tetejét. — Ide hallgass! Tudod, hogy csak szoba­konyhánk van, de azért szívesen látunk. Igaz, fél év múlva jön a második gyerek, de addigra kitalálunk valamit. Egyelőre te a szobában alszol, biztosítjuk a külön­vá­lást. Rendben van? Nyikkanj már valamit! — Jó, jó — morogtam, s már-már meg­kérdeztem: miből fogok élni, ki főz és mos rám, honnan szerzek én pénzt?... De aztán mégse szóltam, nyeltem egy nagyot, és ad­tam a fapofát. Hogy elviharzott a kofferrel, sokáig néz­tem utána, ki a szoba tejfelszínű ablakán, aztán zavartan és ügyetlenül rakosgattam együvé a szappant, borotvát, leveleket. Kóczi, a minden iránt érzékeny, cigányos vegyész nevetve bökött oldalba: — A kisfiam nagyobb, mint ez az em­berke ... Képzelem, micsoda felesége le­het ...és micsoda csemeték. Egy gyufásdo­­bozban elfér az egész family... — Tévedsz. Olyan gyerekük van, mint a virág! Az asszony meg szép, barna nő. — Gusztusos? — Hát... gömbölyű, ahol kell, de nem elhízott. — Ejha! — hahotázott Kóczi, aztán el­kapta az aktatáskám. — Akkor tűnj el. Majd é­n megyek helyetted! Az egész szoba röhögött. Na megállj, Kóczi! — gondoltam, s kikaptam a tásk­ám a markából. — Éppen az ilyen vagány pofákat várja a barátom — mondtam. Azt hiszem, meg­izzadnál, ha feladna еду-két keresztkér­­dést. — Detektív? — Ügyész. — Ügyész?! — meresztette a szemét Kó­czi. — Akkor szólj az ügyészedre, ki ne tépje a tollamat! — szellemeskedett, most is amatőr író­ voltára célozva, mint már annyiszor. Azért csak megölelgettem őket (sokat szenvedtünk—nevettünk itt együtt), sőt, a szomszéd szobákba is benéztem. Minden lelhető betegtársamtól elbúcsúztam. A nap­palos nővér a kapuig kísért ki, a portás­­mama meg is könnyezett mint a legöregebb kórházi bútort. Öt évig volt otthonom ez a fehérfalú épület.. . Minden zuga ismerős volt, megszokott. Aztán... mintha vadidegenbe csöppen­tem volna. Nem ismertem a saját váro­somra, nem tudtam, hol a villamosmegálló, hol találok borbélyt meg fűszerest.. télen a bokájára kapom a szemem. Bűbá­jos boka s hosszú lábszár. Legalul vékony, feljebb izmos és gömbölyű, mint a meg­fordított sörösüveg, olyan az íve. A dereka, csípője se utolsó, és hát a... nem, ez nem lehet. Csodálatosan szép melle van! Bizto­san tartót hord. Ahogy a kucsmámhoz ér, majd kilukasztja az agyvelőmet... De az is lehet, hogy nincs tartója. De hát mit bámészkodom itt, ahol egy lovaglás férfinek cselekednie kell... Hó­nom alá a terhet, s felugrok »könnyedén«, »fölényesen«, mint akinek ez a legtermé­szetesebb. — Tessék — mosolygok kimérten. — Maga csomaggal van — simogatja meg a képem megint az a bársonyos hang. De azért rögtön leül. — Csomaggal — mondom —, de hát mit számít az? S állok, remegő ínnal és csörgő háttal, de keményen és rebbenéstelenül, mint a szobrok. Lökdösnek, taszigálnak, a vállam majd leszakad, a fülemben betyárul verik a nagydobot, alig hallom a saját hangomat a nagy fülzúgástól. — Mi ez a kis csomag? Egyedül jöttem végig az utcán vele. Ugyanis a kórházból jövök, de totál gyógyultan. Bent észre se vettük, hogy ilyen tavasz lett már. Is­tenbizony, az embernek örül a szíve. — Igen — mondta ő, és leszállni készült. — A viszontlátásra! — A legjobbakat — adtam a kimértet. Közben legszívesebben a lába elé vetném magam. De csak álltam »könnyedén«, az összeeséshez nagyon közel már, de kihúzott derékkal, »katonásan«... Ahogy fölállt, dús, szőke haja megcsiklan­dozta a számat, mert hirtelen hátrakapta a fejét. Általában sűrűn rángatta a fejét, hol jobbra, hol balra vetette. Mint aki szá­mot akar adni magának arról, hogy a vil­lamoson hány nézője akadt. Addig bámultam utána, míg a helyre le nem huppant egy töpörödött, reszkető öreg­ember. Oda a jó placc... Pedig Tóniék még messze vannak... Kibírom-e addig, vagy pedig megpattan valami a tüdőmben? Ki tudja... itt szerencsésen, HAZA VERGŐDTEM de baj azért bőven akad. Ismeretlen szagok, szokatlan bútorok, másoknak »meghitt« sarkok, má­soknak »kedves emlékű« képek__ Összekucorodók az egyik sarokban, és gondolkozni próbálok, bár az orvos eltil­totta a töprengést. De hát mi mást csinál­hatnék? 32 éves vagyok, magányos, mint az ujjam, kilátás a munkára: nulla,­­ 7 évig hol kórházban, hol szanatóriumban, szüleim kevermesen küszködnek az öreg­séggel, magam vagyok. Kedvesek, nagyon helyesek ezek a Tóni­ék, a szobájukba erőltettek, pedig most vettek bele egy gyönyörű perzsát, ők a konyhában hálnak a gyerekkel, igazán nem lehet panaszom... De épp ez az! Hogy az ember 32 éves fejjel még a kisgyereknek is köszönettel tartozzék, és folyton egye a penész, hogy bajt csinál magának... Ros­­­szabb vagyok, mint egy gyerek: elfelejtet­tem felnőttnek lenni... Minden vagyonom egy kopott nagykabát, egy szál ruha meg egy csomó könyv még régebbről, mert a könyveket imádom, ez az egyetlen költséges szenvedélyem... Jó is belefeledkezni egyik­­be-másikba, de az ember most ezt se csi­nálhatja jóízűen, mert minden percben be­lefut a betűk közé egy kérdés: mi lesz ve­lem, mi lesz holnap?... Vajon hogyan fo­gok én dolgozni? Dolgozni reggeltől estig, és mit?... Hogy megyek én vissza a szak­mába?... Hiszen az asztalos­munkánál épp a váll meg a tüdő körüli izmok mozognak a legtöbbet, pattanásig erőlködik a tüdő meg a szív. Mi lesz... mi lesz velem?... Hogy tolom én meg a ropántot?! Persze, itthon se ülhetek feszt, várva, hogy Dóri, a Tóni felesége kitakarít, meg­főz és kiszolgál... Az éjszakák meg... ta­lán a nappalnál is rosszabbak. Tudni, hogy hiába trónolok itt egyedül, ebben a foteles, lemezjátszós, szőnyeges szobában, — az igazi boldogság mégiscsak odakint van, ko­pott kis konyhájukban ... Jobbról a gyerek szuszog, balról az édes, gömbölyű kis as­­­szony, akivel bármelyik percben össze le­het ölelkezni, eggyéformi egy csudálatos ölelésben... ! FÖLVETTEM A KABÁTOM, nés nélkül kilódultam, és elkószáltam a régi műhelyünk felé. Akkor, ötvenkettőben, még amolyan kóceráj volt, három szobával, az egyiknek a fele iroda, egymás hegyén-há­­tán bikicseltük a fát. Ma már az egész épü­letre ráterjedt az üzem, valóságos gyár. Amint látom, új épületrészeket tapasztot­tak hozzá, de állítólag már így is szűk a hely. Kétszer kerültem meg a sarkot, amíg rá­szántam magam. A kapunál, a fülkében is­meretlen portás, valami kivénhedt szaki lehet. Hiába integet nekem, nem állok meg. Nekem, aki az üzemalapítók közt voltam, ne integessen. Hát senki, de senki a régiek közül?... Valahogy épp a lemezvágókhoz kerültem be. Nem kell a fűrészt kézzel rángatni, a gép magától vág, csak győzze az ember etetni lemezzel... Két szaki ügyködik a gép körül. Az egyik egészen fiatal suttyó, a másik meg... Nagyon ismerős. Hogy rám­villog, mondanom kell valamit: — Itt dolgoztam hét évvel ezelőtt... Ak­kor öten kezdtük... Веке Tóni is itt volt még akkor, az máma már ügyész... Meg aztán... Csend. Néma csend, csak a gép herseg időnként. Pedig az idősebb ismer, biztosan ismer, csak úgy tesz, mintha nem tudná, kiről van szó. »Kotlicskó— villan át a neve az agya­mon. — Péter! — mondom hangosan. —1 Kotlicskó Péter. Nem ismersz meg? Rámnéz. Közben valaki kinyitja az aj­tót, beáramlik a tavaszi fény, s akkor lá­tom: kék a szeme, nem barna. Meg idősebb is Péternél. De a haja ugyanúgy brillantin­nal lenyalva, mint Péternek szokott... Mellém lép, a kezét nyújtja. — Kiss vagyok, nem Kotlicskó. De ez nem számos... Hát bizony, jól eltelt az idő. Én is már három éve, hogy itt vagyok. ... Most nem a szakmában dolgozik? — Beteg voltam. Hét évet feküdtem át. — Ejha! A fiatal leállítja a gépet. Méricskélnek. — Pedig kondíciója is van — mondja a suttyó, és mutatja, milyen kövér vagyok. — Meghízni meghíztam, de azért még kutyául vagyok. Most jöttem ki... Egy ba­rátomnál lakom szívességből. És még mun­kám sincs. Gondoltam, itt lesz majd Gyuszi bácsi, és majd mond valami jót nekem. Ő volt a mesterem. — Szóval dolgozni szeretnél? — tegezett le az idősebbik. — Hát..., ha tudok — és hirtelen fázni kezdtem. Fölvettem a kabátom, mert csak úgy borzongatott a hideg. »Ha most újra bevisznek a kórházba, hát ki se jövök« — gondoltam magamban, és erőnek erejével megfogtam a körfűrészt, mintha értenék a gépi munkához is. Az idősebb rászólt a fiúra: — Kapcsold be a körfűrészt!.. . Láss hozzá! — mondta nekem — Nem boszor­kányság. Mikor látta rajtam, hogy sehogy se me­rek nekikezdeni, magyarázni kezdett: — Nézd, megfogod ezt a furnért, és bevezeted így a fűrészhez... — ügyesen tartotta a lemezt, mintha könnyű volna, és nem olyan nagy darab, a fűrész meg leszelte a két ol­dalat. Nekigyürkőztem én is a gépnek, és pró­báltam belevezetni a lemezeket. Egyiket a másik után. El se tudnám mondani, mit éreztem. Valami nagy-nagy fölszabadult­­ság vett erőt rajtam, lendület és élnivá­­gyás. Hét évig vártam ezt a percet... Ha nem szégyellem magam, nem is tudom, mit teszek. Könnybe lábadt a szemem, és úgy dolgoztam, mint egy megszállott... A saját lábamra fogok állni, családot alapítok, lesz külön lakásunk, és boldogok leszünk... Va­sárnaponként elmegyünk a barátokkal meccsre, megiszunk egy fröccsöt vagy egy kupica erőset, aztán megint dolgozunk majd, és az asszonynak virágos pongyolát veszek, divatos kalapot a fejére... Egyszer csak köhögni kezdtem. Előbb a torkom kaparta a fűrészpor, aztán ugatva fulladoztam, mint a kutya. A szakik csak bámultak, mi lett. Az öregebb mellém lé­pett, és nagyokat ütött a hátamra. Megijed­tem. Intettem: Ne! Ne! Aztán felkaptam a kabátomat, és kifutottam. Kint neki kellett támaszkodnom egy deszkarakásnak, hogy el ne essek. Iszonyú fáradt lettem. Olyan е [UNK]ойе [UNK], mint amikor a legbetegebb voltam. Úgy gondoltam, nincs más hátra, mint a fejemet széjjelverni egy kemény kövön ... Csak lassan-lassan kezdtem magamhoz térni. Szégyelltem volna visszamenni a szakik­hoz. Megkerestem az igazgatói irodát. Mégis a körfűrészhez megyek! Elvégre köhögni minden ember szokott... Az irodában az igazgató, Péter lépett hoz­zám. Kotlicskó Péter, akivel együtt szaba­dultunk a szakmában. Megölelt, lenyomott egy karosszékbe. — örülök, hogy elvállaltad. Mondtam én Веке Tóninak: munka kell neked meg kö­zösség, és egy-kettőre a régi leszel. Na, gyere, nézd meg a munkahelyedet. — Tónival megbeszélted? — Tegnap volt nálam. Arra kért, tart­sam fönt neked a könyvtárosi állást, szeretne téged még pár hónapig pihentetni. Több ezer könyvünk van — a legújabbak. Te mindig szeretted a betűt. Hát most lesz időd az olvasásra. A fizetésed is úgy álla­pítjuk meg, hogy ne maradj túlontúl vesz­tes. ... Nem is tudom, hogyan vetődtem fél óra múlva a kórház melletti villamosmeg­állóhoz. Abba a kupéba szerettem volna fellépni, amelyikben egy szép szőke fejet nyomtak a vállamnak, nem is olyan ré­gen ... cÁkcUclujj, Jla fas: WEIMARBAN JÁRTAM „Itt volnál hát! Kezed karomba fűzöd, emlékezet s te elképzelt valóság, csodált elődök lábnyomát kutatva húzzál magaddal egyre csak tovább! Mesélj nekem, te ősi, furcsa város rég­ életedről: merre járt itt Goethe? És Liszt? és Schiller? s hát a többiek? vezess, vezess, mutasd be sorra őket!” És mentem én mint megszállott az ősök, a halhatatlanok szent városában, szívem megtelt, míg bolyongásaim közt szellem­ nyomára mindnek rátaláltam. Weimarban jártam: egyszer hó esett, egyszer eső, majd felsütött a Nap, el-elmerengtem, vissza-visszanéztem egy-egy szobornál, egy-egy ház alatt, míg egyszer csak az országúthoz értem: „Buchenwald”! Jaj, a rettegett pokol! Itt halhatatlanság minden kövön — s ott átok zokog hűlt hamvaink alól! Itt alkotás, dicsőség — s árnyaként ott egy nemzedéknek bűnös vérnyoma! Weimar, te szent város, becsüld ezt, — de ott, amazt el ne feledd soha! FELOLDOZÁS­ A: — Egyedül, mindig egyedül! — Hát mért is?! — Az éj ha rámszakad, s a nyirkos félelemmel körüljön mint a pók, s csak hallgatom, szivemben miként szövődnek rettentőn a vádak ... Hát mit vétettem? Merre húz az éjfél, ő merre jársz, ki esküvel fogadtad, hogy jóban-rosszban egy leszel velem? Mert s miféle vágyak aprózzák szerelmed, miféle mámor hív meleg karomból utat feledve, éned megtagadva oly messzi elbolyongni, bűnös éjszakákhoz? Mit tettem én, jaj mondd, és istenemre, én mindent áldozok, hogy visszatérj! Velem, velem lehetsz csak boldog, higgy nekem! Velem! Egyedül, mindig egyedül! — s az éjben vitázni gyűrött párnák közt magammal, bőröm alatt a kínzó rettegéssel, hogy holnap nem leszel már, nem leszel nekem! A vérem, mint a jég. — Hiányzol! Értsd meg! A múltunk fáj (a drága régi esték, az éjszakák), s jövőnkért reszketek. Jaj, meddig kell konok szemed kutassam, hogy ég-e még szemernyi biztatás szívedben, remélhetek-e jobbat is? Ugye, hogy néked is fáj józan reggelektől párnába fúrni durcás arcodat? Hát szólj, szerelmem, kedvesem, bocsájtok én mindent, mindent mégis boldogan... B: — Ne kívánd, szám hogy szóra nyissa szánó s könyörgő jaj bocsánatért, ne kérd, ne kérd! Már önmagamban megfizettem vétkem ezerszer is vad éjszakáiért! Én nem tudnálak már úgy megkövetni, hogy mindent megbocsáss, hogy elfeledj­ ó, félnem kell, hogy kincs lesz már az is, hogy még becsülj, hogy mégis meg ne vess. Jaj, mindenem elszórtam, tékozoltam, kihűlt szívemmel mit sem érek én, elszállt fölöttem nyár a nyár után, s lásd, az ősz hullajtja rám a könnyeit... A: — Nem kérdem én, mi volt. Maradj nekem! Elűzöm én szemedről, el e bús ködöt. Ne fájjon már, töröld le könnyedet, pihenj meg végre itt, karom között. T , 1­5

Next